Bódi Péter: Szétírt falak

(Ab Ovo Kiadó, 2012)

Az Ab Ovo Kiadó munkatársai szeretettel várják az érdeklődőket Bódi Péter tinédzserekről szóló regényének bemutatójára november 29-én 19 órakor az Újlipótvárosi Pince Galériába.

Mi jut eszedbe a graffitiről?
A gombamód szaporodó tagek?
Azok a furcsa, elfolyó, nehezen olvasható, vagy inkább egyenesen idegesítő és ocsmány filc-firkák?
A szanaszét karistolt vonatablakok?
 
Vagy a szépen megírt és merész helyekre odapakolt cuccok?
A vasút menti lepattant senkiföldje agyonfestett, látványosan színes világa?
Hogy már indul tovább a vonat, de még mindig nem tudom kibetűzni?
 
A HÉV-megállók legálisan befestett falai?
Hogy hú, de ügyes! Mindezt spray-vel?
Vagy az a hirtelen támadó dühroham, hogy na, ez már pofátlanság! Hisz ez egy műemlék! Ezt sem tisztelik!
Ha meglátnám, letörném a kezét!
Ha meglátnám… de egyáltalán kik ezek?
Mindenütt nyomot hagynak, mégis láthatatlanok.
 

Az elsőkönyves író, Bódi Péter regényének főhőse azoknak a srácoknak az egyike. „akiknek a legtöbben akarják letörni a kezét.” Dánielnek már régóta tetszik a graffiti, amikor középiskolás korában meghozza a döntést, hogy belevág a nagy kalandba, ami nem is olyan egyszerű, hogy csak festékszórót, meg filctollat vásárol magának az ember, aztán irány az utca.

A graffitisek zárt világának is megvannak a maga íratlan törvényei. Nem elég a merészség, némi tapasztalat és kreativitás is kell ahhoz, hogy valakiből elismert firkász válhasson. 

Daniban viszont elég nagy a becsvágy ahhoz, hogy végigjárja ezt a különös szamárlétrát, és később Jumboként ismertté váljon a neve a graffitisek között.  Haverokkal saját csapatot is alakít, amit egy vasúti körzetszámról neveznek el – ha már a vonatokat és a vasút menti épületeket firkálják össze és festik be legtöbbször. A graffitizés egyre nagyobb szenvedéllyé válik. 

Dani élete szinte már csak erről szól: hét közben a tanórák alatt titokban készíti a vázlatait, hétvégenként pedig a haverokkal, vagy szólóban sok veszélyes helyzetet bevállal, csak hogy festhessen. Hogy mindez vandalizmus, önkifejezés, vagy művészet? Ezen ő is sokat töri a fejét.

Egyre vakmerőbbé váló hősünk aztán egy éjszakai akció során lebukik, és az ezt követő rendőrségi ügy miatt majdnem félresiklik az élete. Egy hatalmas családi botrány, és egy ügyészi megrovás után azonban minden jóra fordul: szerencséjére megússza a börtönbüntetést, és az iskolából sem rúgják ki.

A kérdés csak az: elég lesz-e ez a megrázkódtatás ahhoz, hogy lemondjon valaki egy ekkora szenvedélyről? Ezek után rászánja-e magát arrra, hogy ő is olyan legyen, mint a többi tizenéves? Hogy csupán az unalmas tanórákról és a végeláthatatlan hétvégi bulikról szóljon az élete? Talán egy tartósnak ígérkező párkapcsolat tudja kizökkenteni?

Ez a könyv ifjúsági regény, csak fordított értelemben: nem az ifjúság okítását szolgálja, talán inkább okítás az ifjúságról. Előfordul benne a tinédzserkor minden szőnyeg alá söpört kihívása és nyűge.

A zsebpénzen megvehető olcsó sörök és kannás borok, az újdonsült középiskolásként belénk vert görög klasszikusok, az mp3 lejátszóból bömbölő zenék, a dealertől vett fű bűnös csábereje, a szülőktől legálisan szerzett házi pálinka okozta alkoholmérgezés, a pár hétig tartó, gyorsan lecserélhető szerelmek, a semmiről sem tudó szülők, az iskolai fenyítések..De Dániel, a regény főhőse, ennél többre és kreatívabbra vágyik: nyomot akar hagyni maga után. 

A maga módján kitűnni.

Bódi Péter könyvét olvasván olykor kedve támad az embernek beugrani egy barkácsáruházba, ne adj isten, bemerészkedni egy graffshoppba, és venni egy festékfújó sprayt – becsületesebb nevén csörgőt, vagy kannát – hogy aztán óvatos duhajként, otthon a fészerben kipróbálja. Ez a hatás legfőképpen annak köszönhető, hogy a szerző megrázóan testközelből, érzéki élményként írja le a graffitis életforma minden mozzanatát, sőt a lelki és intellektuális mozgatórugókról is rengeteget megtudunk.

Mindeközben nem kímél meg minket az angol-magyar keverék szlengtől, aminek köszönhetően egyre jobban eligazodunk a throw-upok, yardok, line-ok, a kontúrok, flashek, parák, az inline-ok, secondok, a goa, a train-surfing, a filcek, tagek, writerek és az old-school arcok világában. Így a végére, habár nem válik belőlünk vonatokat teletagelő vandál, és továbbra sem leszünk feltétlen rajongói a fekete filc – márványszobor kombónak, mégis nagy mélységekig megismerünk, és ezáltal el tudunk fogadni egy szubkultúrát (vagy ha úgy tetszik: ellenkultúrát).

És ez nagy szó egy olyan országban, ahol a „másság”, a „szabad”, az „alternatív”, sőt a „másságizmus” már közkedvelt szitokszavak, és ahol nem kívánatos, sőt egyre gyakrabban büntetendő az, ha valaki nem kíván a fősodorral együtt haladni.

Pedig milyen jó, hogy akad valaki, aki legalább színeket álmodik ezekre az omladozó szürke falakra!