A szülők bevonása mint az iskolai siker kulcsa

Az Európai Szülők Egyesülete (EPA) júniusi, dublini konferenciáján tartott előadást Joyce Epstein professzorasszony, a Johns Hopkins Egyetem tanára. Előadásának fő üzenete, hogy a diákok iskolai sikeréhez elengedhetetlen a szülők és a diákok bevonása az iskolai döntéshozatalba, a tanítási folyamat tervezésébe, szervezésébe és lebonyolításába. Minden szülő bevonható ugyanis az iskolai folyamatokba, de nem mindegyikük egyformán. Időbeosztásuktól, érdeklődésüktől, elkötelezettségüktől, életkörülményeiktől függően Epstein hat szülői részvételi típust különböztetett meg.

• Az első típusba azok tartoznak, akik egyszerűen jó szülők akarnak lenni, de nem tartanak fenn aktív kapcsolatot az iskolával. Ugyanakkor értik és figyelemmel kísérik gyermekük fejlődését. (Nálunk ezeket a szülőket szokták passzívnak, nem bevonhatónak tartani. Pedig csak a megfelelő üzenetet kellene eljuttatni hozzájuk, tisztázni velük, hogy mi lenne a dolguk. Persze ehhez jól kellene ismerni az adott családot.)
• A második típusba azok a szülők sorolhatók, akik aktívan kommunikálnak a pedagógusokkal konkrét eseményekről és gyermekük iskolai előmeneteléről, de ritkán vesznek részt az iskola életében.
• A harmadik csoport tagjai szívesen áldoznak a szabadidejükből iskolai tevékenységekre: vállalkoznak például az osztály kísérésére, készséggel felügyelnek a gyerekekre, jelen vannak iskolai rendezvényeken, vagy bekapcsolódnak iskolai események előkészítésébe.
• A negyedik csoportba tartozók napi rendszerességgel segítenek saját gyerekük otthoni tanulásában, egyeztetnek vele a szakkörökön, különórákon való részvételről, és tudásukat a gyerekek, esetenként az egész iskola rendelkezésére bocsátják.
• Az ötödik csoportot azok a szülők alkotják, akik készek részt venni az iskolai szintű döntéshozatalban is. (Nálunk inkább csak részt vennének, ha lenne erre lehetőségük központi jogszabályok, illetve az iskola belső döntése alapján.).
• Külön csoportba sorolhatók azok a szülők, akik részt vállalnak az iskola és a helyi társadalmi környezet közötti kapcsolat kiépítésében, közreműködnek a helyi önkormányzatnak, a helyi vállalkozóknak, a civil szervezeteknek az iskola életébe történő bevonásában.

Az iskolai program kialakításánál tekintetbe veszik ezeket a különbségeket, és az egyes részvételi típusoknak megfelelően alakítják a célokat és eszközöket.

Legkevésbé a házigazdáknak tudott újat mondani ez az előadás, hiszen Írországban a szülőknek az iskolavezetésbe, valamint az iskolai mindennapokba történő bevonása érdekében egész Európa számára példamutató együttműködési és képzési programok működnek.

Epstein professzorasszony nem arról beszélt, hogy mit várnak el egymástól a szülők és az iskola, és hogy miként lehet összhangba hozni ezeket az elvárásokat, hanem arról, hogy mit tehetnek együtt a siker érdekében. Az egészséges, befogadó, családszerű iskola megvalósítása a cél, amelynek érdekében a partnerré váló családnak bizonyos értelemben iskolaszerűnek kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy a szülő a gyerekétől nap mint nap számon kéri a házi feladatot vagy a tanulnivalót. Neki az a dolga, hogy olyan környezetet teremtsen, amelyben család tagjai közösen kialakított szabályok szerint élnek, és ahol mindenki számára megvan a tanulás, a munka és a szórakozás ideje.

Csak partneri együttműködés hozhat létre olyan kiváló iskolát, amelyet a jó tanulmányi teljesítmény mellett egészséges környezet is jellemez. Ahol a diákok érzelmi kultúrája legalább olyan mértékben fejlődik, mint az értelmi képességeik. Ahol a tananyag elsajátításával egyenrangú cél a tanulás iránti pozitív attitűd kialakítása. Ahol a diákoknak van jövőképük, továbbtanulási céljaik. Az egészséges környezet magában foglalja a megfelelő étkeztetést (ezt számos országban a szülők szervezik), a megfelelő mennyiségű és minőségű testedzést, az alkohol, a dohányzás és a kábítószer terjedésének megakadályozását. A diákok lelki egészségének biztosításában hangsúlyos szerepet kap a reális énkép kialakítása, az iskolához való ragaszkodás, a jó emberi kapcsolat barátokkal, családdal, tanárokkal, mások (a „másság”) elfogadása és tisztelete. Ezekben az iskolákban természetesen törekednek a mulasztások számának csökkentésére, a korai lemorzsolódás megakadályozására is.

Az Epstein professzorasszony által kidolgozott és a National Network of Partnership Schools (Partnerségi Iskolák Országos Hálózata) által az elmúlt években megvalósított program keretében ennek a partnerségnek a tartalmi és módszertani fejlesztése zajlik. A fejlesztést olyan akciócsoportok valósítják meg, amelyekben szülők, tanárok, diákok, az iskolavezetés és az iskolai környezet egyéb szereplői (védőnő, pedagógiai segítő személyzet, önkormányzat, stb.) is részt vesznek.

Minden intézményben áttekintik az iskola célrendszerét, és kiválasztanak közülük négyet: két tanulmányi és egy nem tanulmányi célt, valamint egy olyan elemet, amelyik a befogadó iskola kialakítására vonatkozik. Erre a négy részcélra épül az éves akcióterv, amelynek megvalósítását a tanév végén közösen értékelik, majd a tapasztalatok birtokában továbbfejlesztik.

Miközben hazánkban az oktatási kormányzatnak – és sajnos többnyire a pedagógusoknak – a célja a szülők részvételének minimalizálása, az itt bemutatott modell eleve a család, az iskola és a helyi közösség partnerségére épít. A megvalósítás előfeltétele, hogy a szükséges kereteket ne egy szűk csoport, hanem egy valódi team alakítsa ki. A szülői részvétel tehát nem esetleges, az együttműködés tervezése és szervezése a hat különböző típusú szülőcsoport sajátosságainak figyelembevételével történik. Ennek következtében az együttműködés tartalma egy komprehenzív iskolafejlesztési folyamat célorientált és szerves része lesz.

Az Epstein-féle modell alkalmazásával elmozdulás történik a gyengeségek felemlegetésétől az erősségek hangsúlyozása irányába. A hagyományosan nehezítő körülményként kezelt családi és környezeti tényezők (nyelvi korlátok, iskolázottság, családi háttér eltérései stb.) kompenzálására többnyire valamiféle terápiát szokás keresni. Ez a modell a különbségekből adódó előnyöket emeli ki, és a közös megoldásokra, a problémák megelőzésére helyezi a hangsúlyt. Az egyes iskolák nem maradnak magukra, a szülők sem szeparálódnak el intézményi vagy osztályszinten, mivel az együttműködés kiterjed a település egészére, sőt azon túl is.

Kötelező és lényeges mozzanat a folyamatos értékelés, amely természetesen nem a szülőkre, hanem a diákokra fókuszál. A sikerekről korábban legfeljebb egy-egy intézményen belül esett szó, e modell egyik fontos eleme ettől eltérően a sikertörténetek minél szélesebb körben történő elterjesztése, ezzel is mintát és ösztönzést adva másoknak. A sikerek propagálásához a 150 millió szülőhöz elérő EPA (Európai Szülők Egyesülete) is nagyszerű fórumot jelent. A hatékonyságot növeli a hálózatos építkezés, amelynek köszönhetően az egyes közösségek közvetlenül egymástól tanulhatnak, átvehetnek sikeres programokat.

E modell megvalósításával megszakadhat az ördögi kör, ahol iskola és család kölcsönösen egymásra mutogat, az egyik a másikra hárítja a felelősséget. Nem a kudarcokról, konfliktusokról, hanem közösen megoldandó problémákról beszélnek, keresik azt a közös nyelvet, amelyen szót érthetnek egymással, együttműködhetnek.

A sikernek persze az is feltétele, hogy az iskola költségvetésében forrás álljon rendelkezésre a program fejlesztésére, valamint a szükséges képzésekre, tréningekre is. Európában azonban – sajnos – igen kevés olyan pedagógusképzési program van, amelynek része lenne a szülőkkel, a családdal való kapcsolattartásra történő felkészítés.

Akit Joyce Epstein kutatásai és publikációi mélyebben is érdekelnek, angol nyelven részletesebben is olvashat a témáról a partnershipschools.org weboldalon.

Salamon Eszter