Legalább ötször futottam neki, ám a gondolatot minden alkalommal elsöpörte a tehetetlenség és a frusztráció. Mert az az érzésem, ezúttal nem mi kezdjük a tanévet. Nem, a tanév kezd minket. Besoroz, rendszerbe állít, beindít és azon sem kell aggódnunk, hogy ellenőrizetlenül magára hagy…
Nem részletezem most a tantervektől az államosításon, az igazgatói kinevezéseken, a Pedagógus Kar felállításán át az elmúlt időszak megrázó intézkedéseit. A mű most kiteljesedett: a minősítő eljárás és a bérrendezés együttesével létrehozott rendszer éppen az ambiciózus, kezdeményezőképes, teherbíró és jobban képzett tanárok számára nem jelent (anyagi) megerősítést…
Hogy meddig lehet ebben a – sajnos nem abszurd, mert nagyon is érthető – rendszerben ép ésszel és töretlen kezdeményező kedvvel személynek maradni, az azon is múlik, hogy képesek vagyunk-e kapcsolatba lépni a bennünk rejlő, eredendő és csak ránk jellemző hajtóerőkkel. Hogy tudjuk-e (és fontosnak tartjuk-e), hogy nekünk mi a jó, és tudjuk-e, hogy mivégre tesszük azt, amit épp teszünk.
Ezért a befelé és kifelé irányuló utazásért szerencsére minden körülmények között csak magunk vagyunk a felelősek. És van hozzá segítség…
