OFOE Filmklub – Hasta la Vista

A Budapest Film Zrt és az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete szeretettel várja az érdeklődőket a Felnőtteknek gyerekekről című sorozatának következő vetítésén. Ez alkalommal a Hasta la Vista című, 2011-ben készült belga filmet nézzük meg.

Időpont: január 7. 17 óra 30.
Helyszín: Kino Café, 1137 Szent István krt. 16.
Jegyár: 700 Ft

Részletek filmkritikákból

Az Hasta la Vista! Arnold Schwarzenegger hírhedtté vált mondata a Terminátor második részéből. Olyannyira elterjedt és annyit idézték már, hogy nehéz mindezt most egyszerű búcsúzásként (A közeli viszontlátásra!) tálalni, ráadásul egy kimondottan életigenlő filmben köszönne vissza a Halálosztó híres végszava. (Papp Sándor Zsigmond: A tolókocsis terminátor, Népszabadság online)

Ha egy film csak annyit nyújt, hogy általa szembe merjük kacagni az emberi lét legkiszolgáltatottabb, legnyomorultabb és legrettegettebb megnyilvánulásait, sőt, akár magát, a kérlelhetetlen halált is, akkor az a film teljesíti a maximumot. A belga Geoffrey Enthoven Hasta la Vista! című tragikomédiája lazán hozza ezt a szintet.

Lars, Philip és Josef, a három huszonéves jóbarát szereti a bort és a nőket. A nedűt megízlelték már, ám nővel még egyiküknek sem volt dolga, lévén mindhárman fogyatékosak: az egyik vak, a másik tolószékbe kényszerült, a harmadik pedig teljesen béna. A három srác elhatározza, hogy Spanyolországba utaznak, ahol a speciális bordélyban végre elveszíthetik a szüzességüket. A szüleiknek azt lódítják, hogy bortúrára mennek. Lars állapota rosszabbra fordul, ám titokban mégis nekivágnak a kalandnak. Egy zsémbes, túlsúlyos asszony kíséri őket.

Mi, egészségesek igazából felfogni sem tudjuk, milyen lehet valamilyen hendikeppel élni. Az csak a legszörnyűbb rémálmainkban jön elő, hogy megvakultunk, hogy szörnyű, gyógyíthatatlan kór támad ránk, hogy lebénulunk és életünk fennmaradó éveit, évtizedeit tolókocsiba zárva, de ép, érző, gondolkodó elmével kell leélnünk. Picit faramuci gondolkodásmód kell ahhoz, hogy esetleg olyan következtetésre jussunk, hogy valójában mi vagyunk hendikepesek, hiszen azok az embertársaink, akik valamilyen szerencsétlen körülmények összejátszása folytán látáscsökkenéssel, netán teljesen vakon, esetleg felvéve a sors által eléjük dobott kesztyűt, kitartó harcot vívva a kórral, vagy kerekesszékbe kényszerítve élnek hozzávetőleg teljes életet, azok már tudják, milyen így élni. Nyilván tudják azt is, adott esetben milyen rettenetes így élni… De van már erről fogalmuk, nekünk viszont nincs, tehát marad a rettegés.

A filmet rendező Geoffrey Enthoven mindig is különféle kacifántos élethelyzetek diszkrét és tapintatos, a lényegre azonban mégis kíméletlenül rámutató filmjeivel keltett (diszkrét) feltűnést. E filmjével azonban minden eddiginél merészebbre vállalkozott. A három halmozottan rokkant srác groteszk, bizarr, sőt picit morbid „kiruccanását” azonban olyan szeretettel meséli el, a kiváló színészi alakításoknak is köszönhetően olyan mély együttérzéssel mondat ki, illetve játszat el velük kínos, illedelmes körökben még pironkodva sem kimondható, az érintettek számára viszont mindennapos, banális dolgokat, hogy abban hiba nincs. (Felszabadulás, Port.hu)

A mű alapjául egy 2008-ban készült dokumentumfilm szolgált, melynek szintén kerekesszékben élő főhőse egy hasonló utazás alkalmával élte át első szexuális élményét. Az alkotók elmondták, hogy az eredeti történet hőse nagy szerepet kapott a játékfilm forgatása során is. Egyrészt részletes, ugyanakkor meghökkentő lazasággal mesélt a mozgássérült emberek gondolatairól és egyáltalán nem különleges vágyairól, másrészt, hozzásegítette a három – valójában egészséges – főszereplőt a hiteles és megható színészi játékhoz. A film legnagyobb erénye, hogy a befogadókat anélkül készteti gondolkodásra és együttérzésre, hogy állandóan tragikus vagy túlcsorduló képekkel bombázná őket. Nem a mozgássérültek életéről, hanem az életről általában szól a film, csak most éppen fogyatékos emberek állnak a kamera előtt. (Varga Gergő: Sírva vígad a flamand (is), Filmtekercs)

A Hasta la Vista! képes az Amerikai pite-mozikra jellemző humort és élethelyzeteket valóságossá tenni, és hihetően és szórakoztatóan bemutatni azokat a problémákat, amikkel egy testi fogyatékosnak nap mint nap meg kell küzdenie. Geoffrey Enthoven rendező ráadásul azt is eléri, hogy főhőseire ne betegekként, hanem valódi személyiségekként gondoljunk. A film végére garantáljuk, hogy a három srácra nem a fogyatékossága, hanem az egyéb tulajdonságai alapján fogunk emlékezni, és ez nagy szó. A végkifejlet is pompás és felemelő, és a szüzességelvesztős téma ellenére a film egy percre sem válik közönségessé, sőt a végére biztosan rájövünk: ez a film valójában soha nem is a szüzesség elvesztéséről szólt. (Tóth Csaba: Kényszerszűzek, HBO)

A színészi alakítások egytől egyig tökéletesek, főleg ha beleszámítjuk – és Enthoven gondoskodik róla, hogy így legyen -, hogy a szerepeket bizony nagyon is egészséges fiatalok játsszák el. A néha megbicsakló történet miattuk hihetővé és átélhetővé válik, és végül is eléri célját, mulatva tanít emberségre és együttérzésre. (Tolókocsival a kuplerájba, Index)