„Nincs rosszabb, mint önmagammal konfliktusban élni”¹

Nem szeretem a konfliktusokat. Tudom, hogy ezek nélkül – bizonyos elméletek szerint– megállna a fejlődés. Bár én inkább azt vallom, hogy az ellentétek a történelem mozgatórugói. Nem biztos, hogy minden esetben fejlődéshez vezetnek, de változást mindenképpen hoznak.

A konfliktusok képesek utat törni, utat taposni az új fejleményeknek. Nem kétséges, hogy esetenként szükség van a célok, szándékok, eszmék ütköztetésére. Számomra a konfliktus – minden pozitívuma ellenére – inkább negatív fogalom. Feszültséget keltő, frusztráló, nyomasztó jelenség, amitől rosszul érzem magam a bőrömben, és ami nélkül nagyon jól meglennék.

A konfliktusokat azonban nem lehet kikerülni. Ha nem én generálom, majd generálja más, és akarva-akaratlanul is belesodródunk, közvetve vagy közvetlenül részesévé válunk. Szeretem a problémákat békésen, kompromisszumos megoldással lezárni. Nem dobok kesztyűt senkinek, de ha nekem dobják, felveszem.

26 éve vagyok a tanári pályán. Mindig a középiskolás korosztállyal dolgoztam. Nem emlékszem, hogy pályám során bármely diákkal komolyabb konfliktusom támadt volna. Azokat az apró fegyelmezetlenségeket, amelyek nélkül tanóra nem telhet el, nem nevezem konfliktusnak, hiszen azok általában gyerekes csínyek, és többnyire hamar lecsengenek. Kollégával sem kerültem soha konfliktusba. Megáldott a sors azonban olyan főnökökkel, akikkel nem mindig tudtam egyetérteni. De mivel nincs rosszabb, mint önmagammal konfliktusban élni, kénytelen voltam vállalni az ütközést. Ez pedig a konfliktusok egész sorához vezetett.

Minden azzal indult, hogy egy nagy múltú, jó hírű gimnáziumban kaptam némettanári állást. Már ez a tény is növelte az önbizalmamat, amelyre rá is fért a megerősítés.

Néhány hónap múlva- az idegennyelvi munkaközösség vezetője tartósan beteg lett, és abba kellett hagynia a tanítást. Kollégáim megkértek, hogy vegyem át a helyét. Nagyon jól esett a bizalmuk, de megmondtam nekik, hogy nem érzem magam alkalmasnak a vezetői szerepre. Diákkoromban voltak ugyan bizonyos vezetői tisztségeim, amelyeket a tanáraim erőltettek rám, akikkel nem mertem ellenkezni. Nagyon nem szerettem csinálni, hiszen a többiek utáltak érte, a tanárok informátorának tartottak, és szépen elmagányosodtam az osztályban. Előtörtek az emlékek! Nem vagyok sem fáklyavivő, sem vezérkos, én jó csapatjátékos vagyok és az is akarok maradni.

Mivel azonban a kollégák biztosítottak arról, hogy tulajdonképpen nem kell nagyon vezetni semmit, mert mindenki teszi a dolgát, az a két jelentés tanévenként meg a munkaközösségi értekezlet nem jelent megterhelést. Órakedvezmény is jár érte. Végül hát elvállaltam. Komoly belső konfliktuson voltam túl (egy hét gondolkodási időt kértem). Igaz: rossz előérzeteim volt, de akartam hinni, hogy helyesen döntöttem.

A következő tanévben az igazgatónk intézkedése szerint azok a diákok, akik letették a középfokú nyelvvizsgát, nem járhattak be többé a nyelvórára. A csoportok maradékát összevonták, így kevesebb tanárra lett szükség. Az igazgató a következő évi tantárgyfelosztást 40 fős nyelvi csoportokkal tervezte, szélnek eresztve jó pár tanárt.

Úgy gondoltam, hogy ha már bizalmat szavaztak nekem a kollégák, kötelességem felemelni a szavam állásuk megőrzése, valamint a maradók munkafeltételeinek biztosítása érdekében. Nem asszisztálhatok ehhez az intézkedéshez ,nem hagyhatom szó nélkül, hogy az utcára kerülnek jobb sorsra érdemes, eddig kiválóan teljesítő tanárok.

A munkaközösség tagjainak egyetértésével levelet írtam a vezetőségnek, melyben hangot adtam közös aggodalmunknak, és kértem, hogy indokolják meg a nyelvoktatás ilyen mértékű leépítését. Az iskola vezetői válaszra sem méltattak. Úgy éreztem, hogy ez az egész munkaközösség véleményének a semmibevétele, és nem tudtam belenyugodni. Utánanéztem a kapcsolódó jogszabályoknak, és arra törekedtem, hogy legalább lassítsam az iskolában elindult, a nyelvtanárokra nézve különösen káros tendenciát. Közvetlen kollégáim előtt nem titkoltam ez irányú igyekezetemet, sőt rendszeresen be is számoltam nekik a legújabb „kutatási eredményeimről”.

Az iskolavezetés magyarázattal ugyan nem szolgált, de mire feleszméltem, egy konfliktushalmaz közepén találtam magam. Valóságos össztüzet zúdítottak rám. A következők történtek:

• Az igazgatóhelyettes berendelte a felvételiző diákokat szintfelmérőre, holott tudta, hogy az iskolában németből csak kezdő csoportot indítanak. A feleslegesen behívott diákok és háborgó szüleik előtt úgy állított be, mintha nem lennék beszámítható. (Nem akartam a szülők előtt a torkának ugrani, pedig jól esett volna.)
• Az ELTE német szakos tanárjelöltjeinek voltam a mentora. Az hospitált és a megtartott órákat általában az óraközi szünetekben beszéltük meg. Az igazgatóhelyettes minden szünetre beosztott folyosóügyeletesnek, így igyekezett ellehetetleníteni a munkámat. Valamennyi lyukas órámban helyettesítenem kellett, ráadásul sorozatosan (felesleges) adminisztrációs pluszfeladatokat adott ki szoros határidővel (a nyelvoktatási rendszert kellett minden létező statisztikai módszerrel ábrázolnom).
• A legvisszataszítóbb dolgokat azonban az igazgató követte el. Egy kolléga érettségiző gyerekét bevonva csapdát állított, hogy érettségi szabálytalanságot lehessen rám bizonyítani (puskázás az írásbelin matematikából). Ezért már fegyelmit tudott adni. Egy másik vizsganapon, amikor felügyeltem, a teremben írók táskáit egy halomba rakatta, és letakartatta egy nagy lepellel. Azután ellenőrzésképpen bejött az osztályba, és közölte, hogy nem vitettem ki a táskákat a teremből. Kérdeztem, hogy milyen táskákat, nincs is itt semmilyen táska. Erre diadalmasan lerántotta a leplet a táskahegyről. Kész volt a második fegyelmi.

A tanév végén, az iskolát támogató alapítványnak az év legeredményesebb tanárának járó jutalmával együtt megkaptam a felmondásomat is. Ebben az érettségi szabálytalanságra hivatkoztak, aminek természetesen semmi folyománya nem volt azon kívül, hogy a kolléga bukdácsoló gyereke jelesre érettségizett.

Nem tudtam belenyugodni ezekbe az enyhén szólva is inkorrekt módszerekbe, és mivel akkor még úgy gondoltam, hogy az igazságszolgáltatás igazságot szolgáltat, munkaügyi bírósághoz fordultam. A per több mint egy évig tartott. Ez idő alatt a gazdasági rendőrség kimutatta, hogy az intézmény vezetősége éveken keresztül hűtlenül kezelte az iskola pénzügyeit, és ennek a nyelvoktatás, a csoportbontások is áldozatul eshettek volna. A vezetőséget leváltották, de az állásomat én már nem kaptam vissza. Még mindig dolgoznak ott azonban kollégák, akiknek sikerült megmentenem az állását. (Jól esett volna, ha eljönnek mellettem tanúskodni a bíróságra. De ez legyen már az ő belső konfliktusuk!)

Sokáig nem tudtam a helyén kezelni ennek a konfliktusnak a hozadékát. A jó hírű gimnázium után kollégiumi nevelőtanári állást kaptam. Az ELTE hallgatóit sem mentorálhattam tovább, hiszen a kollégiumban nem lehetett megfelelő oktatási körülményeket biztosítani ehhez. Szakmai szempontból ez hatalmas visszalépés volt. Úgy éreztem, hogy képességeimnek és végzettségemnek nem megfelelő munkát végzek, és ez sokáig nyomasztott.

Akkor nyugodtam meg, amikor rádöbbentem: mekkora ajándék, hogy mostani munkahelyemen, a kollégiumban önmagam lehetek, nem kell konfliktusokba keverednem jellemem és értékrendem miatt. Igaz, most nem az elit „gyerekanyag” válogatott színe-javával dolgozom, hanem nehéz sorsú, gyakran alulszocializált, hátrányos helyzetű gyerekekkel. Az elfogadó légkör azonban megóv a belső konfliktusoktól.

Sokat tanultam az esetből, és végül is mindenért hálás vagyok, amiből tanulhatok. Úgy hogy nem bántam meg semmit.

¹A szerző nem akarta, hogy volt iskolája beazonosítható legyen, ezért kérte, hogy ne közöljük a nevét. Név és cím a szerkesztőségben.