OFOE Filmklub – A kanyaron túl

A Budapest Film Zrt-vel közösen szervezett filmklubunk februári találkozóján A kanyaron túl című magyar filmet nézzük meg. (Rendező: Dér András, 2002)

Időpont: február 4., kedd, 17.30
Helyszín: KINO CAFÉ, 1137 Budapest, Szent István krt. 16.
Jegyár: 700 Ft, 5 alkalomra szóló bérlet ára: 2500 Ft

Szeretettel várunk minden érdeklődőt!

Szilvi drogos. Nyugtatókkal teletömve fekszik a drogosztályon. Mágocs a drogosokért él. Összegyűjti, gyámolítja, segíti, elfoglalja őket, hogy ne legyen egy újabb adag anyag, amit magukba nyomnak. Tamás művésznek tartja magát, de nem veszi észre, hogy csak a drog szól belőle. Görcseit a kábítószer segít oldani. Ezt jónak látja, s ha jó, akkor másnak is jó lesz. Különösen, hogy a lányok kezesebbek tőle, a vevők fizetnek érte, pénzt hoz, amin lehet megint anyagot venni. Szilvi megérti, hogy Mágocs tiszta. Vonzza férfias önfeláldozása, törődése, ezért beleszeret. De ő Tamás nője, és Mágocs különben is pap. Katolikus pap, aki komolyan veszi hivatását. A szakralitás és a rítus párharca ez a film. A monolitikus pap és a határhelyzetek közt vergődő lány egymásra találása, mert a szélső pontok vonzzák egymást. A bizalom, a biztonság keresése a tét.

Részletek egy a rendezővel, Dér Andrással készített interjúból

Ez nem egy kerek történet, hanem kimetszettünk egy időfolyamból egy részt, és csak azokat a momentumokat szerettem volna megmutatni, amik változást hoznak a szereplőim életében. Nem volt szándékomban, hogy lineárisan felfedezzem az ősokokat, inkább a nézőre bíztam, hogy reagáljon. Hiánydramaturgiával, illetve káoszdramaturgiával dolgoztunk.

MN: Az mi?

DA: Olyan állapot, ami a „normális” embernek egy másfajta idő- és térélményt jelent. Aki szert használ, vagy transzcendens kapcsolata van valamivel például, az másképp érzi a teret, másként kezeli az időt. Azt szerettük volna elérni, hogy ebből a megborult tér- és időélményből a néző rakja össze magának a történetet, mozaikszerűen. Gondolkozzon rajta, hogy vajon ennyire balfaszok-e az alkotók, hogy nem tudják, mi micsoda. Zökkenjen ki az előítéletes gondolkodásból. Ott van például az a csaj, aki nagyon szánalmas, közben meg szemét, vagy ott van az a jelenet, amikor a két lány beszélget a pap ágyán. A vallásos segítő, a hittel átitatott, a jó, és közben a berúgott lány mondja ki az erkölcsi szabályokat. Aztán van valami egymásra találás a segítővel, aki segítségre szorul.

A filmben megjelenő katolicizmus a személyes ügyed?

DA: Mindig ott volt az életemben, egyrészt egy ilyen családba születtem bele, zsidók, evangélikusok, katolikusok vannak a felmenőim közt, és ez így forog. Aztán az életem különböző pontjain szembesülnöm kellett velük, választanom. Ez a film is választásokról szól, nem politikai, hanem a mélyebb választásokról, amiket mindig gyakorolnunk kell. Van egy téves felfogás, ami talán Révai elvtársnak köszönhető, hogy a hit az magánügy. Ennek az alternatívája az, hogy a hit az politika. Egyik sem igaz. A hit nem politika és nem magánügy. Hogy hogyan nézem a világot, az attól függ, melyiket választom. Nagyon sommásan – bár sokfelé lehet elhelyezkedni a színképskálán -, alapvetően az a két út van, mint amit Szilvi megél a film végén. Erről szól a népi mondás, hogy elválik a szar a májtól. Ez nagyon egyszerű, de ide eljutni bonyolult. A növényvilágban is a legmagasabb rendűek a legegyszerűbbek. Abban már munkája van a természetnek, az letisztultságot jelent, csak nem látjuk meg. Ezek a srácok, akik a szer használói lesznek, ugyanezt keresik, a pontosan megfogalmazható világot, a tisztaságot, mert azt látják, hogy amiben vannak, az nem ilyen. A drog pedig nagyon is alkalmas arra, hogy hirtelen nagyon tisztán lássuk a világot. (Mint csillag az égen. Dér András filmrendező, Magyar Narancs, 2002. szeptember 26.)

Részletek filmkritikákból

A főhősnőt alakító Dér Denisa rendkívül hiteles alakítást nyújt. Tekintetében folyton ott van egy önpusztító lélek kíméletlensége, vadsága és elhagyatottsága. Arca nem maszk, nem kozmetika. Mindvégig belülről játszik, legbenső önmagát adja s semmisíti meg a kamera előtt. Az alakját ellensúlyozó pap (Bubik István) robosztus egyénisége, teljes jelenléte a másik ember mellett, küzdelme egy önmagát nap, mint nap a mélybevető lélekért rendkívüli erőt sugároz hitehagyott világunkban. A film kettejük szemünk láttára megszülető spirituális kapcsolatának ábrázolásában éri el legszebb pillanatait. Ez az, amiért megnézni érdemes. (Szerpentin a filmszínházban, Barikád, 2002. július 4.)

Egy drogfüggőkről szóló film vagy vicces és abszurd lehet – láttunk erre példát eleget -, vagy, ha nem ilyen, hanem mondjuk "komoly", "dokumentarista igényű" stb., a cselekménye nem szövevényesedhet túlságosan bonyolultra. Hajsza, kaland, indulatok, minden, minden az anyag körül forog, és ez nagyon erőteljesen szűkíti a fikciós lehetőségeket. Fogalmazhatunk persze másképpen is, mondván, hogy ez a leszűkült világ is világ, igenis megvannak a maga koordinátái, a történéseket meg innen, eggyel beljebbről kell figyelni, de a lényeg ugyanaz marad: a drogfüggők élete aligha mutatható be akciók villogó tűzijátékaként. Talán ez már önmagában is elősegíti, hogy a mondott kereteken belül viszont elejétől a végéig fennmarad a filmben (itt, ebben) egy olyan intimitás, nem fülledt, hanem meggyőzően természetesnek tűnő közelség, amely a mozgalmasságot az indulatok, érzelmek szintjére – ezek fájdalmas zűrzavarába – helyezi át.

A film másik szálát a drogos szcénával párhuzamosan, összefüggésben vele, de mégsem belefonódva a Segítő, a drogosoknak őszintén és minden előítéleten magabiztosan túllépve a normális élet lehetőségét ígérő pap felől gombolyítja a film. A rendezői szándék, a dramaturgia logikája vagy netán a színészi játék – mindegy is, mi – miatt a pap saját története is fontossá válik. Hívő, önfejű magabiztossága, ami gyanakvást ébreszt az egyházi hierarchiában, az élet dolgaihoz való nyers, természetes és gyakorlatias viszonya egy olyan személyiséget rajzol ki, amelynek hovatovább az az egyetlen érthetetlen vonása, hogy valóban egy felszentelt katolikus pappal állunk szemben, akinek az életét azért mégiscsak elvágják a többiekétől papi kötelmei – első helyen természetesen a cölibátusra gondolok. (Az isteni külső. Mancs, 2002. szeptember 26.)