Zsolti kamaszkori krízise

Szili Edit írása

Zsolti 12. osztályos gimnazista egy jó nevű budapesti gimnáziumban. Az ő egy évvel ezelőtti kamaszkori krízisét írom le. (Már ahogyan az osztályfőnökeként sikerült összegeznem.)
Zsoltival évek óta napi munkakapcsolatban vagyok, édesapjával kétszer, édesanyjával is kétszer beszélgettem az elmúlt évben.

A főbb résztvevők nevét megváltoztatva a történet szereplői:
Tóth úr, az apa, vállalkozó,
Klári, az anya varrónő,
Évi, a lányuk másodéves főiskolás, valamint Zsolti, a fiuk 11. osztályos gimnazista.

Tóthék több mint 20 éve házasok. Két év korkülönbséggel született Évi, majd Zsolti. A szülők igyekeztek gyermekeiknek a legjobb körülményeket biztosítani. Bár Budapest egyik peremkerületében laknak, mindkét gyereket egy-egy belvárosi jó hírű gimnáziumba íratták be, zenei különórákra járatták, mindkettőjüket ösztönözték továbbtanulásra.

Az anyagi hátteret is igyekeztek minél jobban biztosítani. Ezt főként az apa feladatának tekintették, míg az anyáé a napi gondoskodással, törődéssel járó feladatok.
Az évek során egyre többet van távol az apa; igaz, az anyagi jólét is növekszik, így apa kiküldetései tulajdonképpen a családért vállalt tehervállalásként magyarázható.

Zsoltinak – aki kívül-belül „kiköpött” apja – teljesen megfelel ez a fajta kapcsolat az apjával. Viszonylag nagy szabadságot kap, nem piszkálják őt minden apróságért, de ha szüksége van apjára, akkor néhány napon belül találnak módot a beszélgetésre. Komolyabb döntéseit, gondjait általában apjával gondolják át. Apa a példaadó számára.

Ez egészen tavalyig jól működött így, de akkor egyszer csak beütött a krach. Esténként, amikor az apja hazament, rendszeressé váltak a veszekedések anyjával. Eleinte még
odafigyeltek arra, hogy ne a gyerekek előtt folyjanak ezek, de később az indulatok elszabadulása fölé kerekedik a gyerekek féltésén. Zsolti ilyenkor leggyakrabban „elmenekül” otthonról, hogy ne legyen fültanúja a jeleneteknek. Vele és Évivel nem beszélik meg a dolgokat, csak foszlányokból rakják össze a képet, sejtik meg a valóságot. Meg még ott van az anya édesanyja, aki ugyanabban a lépcsőházban lakik, aki az ebédfőzésben szokott segíteni. Ő a maga szájíze szerint tolmácsolja az unokáinak a szüleikről kialakított véleményét. Ebből a szemszögből az apa a hibás mindenért.

Megtudják, hogy szüleik válni készülnek, hogy apának barátnője van, sőt évek óta volt, csak azt akarták megvárni a válással, amíg a gyerekeket elindítják a saját útjukon. De most már végképp túlment minden határon az apa viselkedése, és ezt nem bírja tovább anya. Az összezavarodott Zsolti nem tudja, mitévő legyen. Már nem bízik apjában. Úgy érzi, évek óta becsapták, színházat játszottak előtte a szülei. Minden korábbi tettüket, szeretetüket megkérdőjelez. Ahogy ő panaszkodott egy alkalommal: „Azt hittem, van egy normális családom, aztán kiderült, hogy az egész csak képmutatás volt.”

Közben a nagymamát szívpanaszokkal kórházba kell vinni. Zsolti az, aki rendszeresen látogatja, s ilyenkor újra és újra azt kell hallania, hogy abba betegedett bele, amit az apja tett a lányával, meg velük. De hogy pontosan mit tett velük az apjuk, azt nagyitól sem tudja meg. Ebben a krízishelyzetben Zsolti nem tud kihez fordulni. Mindenkire, akiket eddig szeretett, dühös. Úgy érzi, mindenki becsapta. Aztán egyik nap az iskolában az egyik óraközi szünetben rövid telefon érkezett apjától, amiben elmondta, hogy a repülőtéren van, perceken belül indul a repülőgépe, külföldre megy dolgozni, vele van a barátnője is, majd jelentkezik.

Ez Zsolti számára elviselhetetlen volt. „Még annyit sem jelentek neki, hogy elköszönjön tőlem” – mondta könnyeivel küszködve. Teljesen elvesztette az önbecsülését. Úgy érezte, hogy ő senkinek sem fontos, őt senki nem szereti, soha nem is szerették a szülei, mert ha igen, akkor ezt nem tudták volna megtenni vele.

Az anya nem tudott mit kezdeni a gyerekei sebeivel. Saját krízisét sem tudta jól feldolgozni. A férj elköltözése után „tini lányként „tartja magát külsőleg, bizonytalan, kiszámíthatatlan lett viselkedése. Képtelen leülni, megbeszélni a gyerekeivel mind a történteket, mind a folytatást. Minden beszélgetési kísérletből veszekedés lesz. Vagy az apát szidja az anya, vagy közli, hogy ő nem tud két felnőtt gyereket eltartani („…mert apátok itt hagyott egy fillér segítség nélkül, gyerektartást sem fizet…”), menjen el dolgozni a fiú, hiszen már elmúlt 18 éves, már felnőtt, járuljon hozzá a rezsihez, fizessen az ellátásért. Zsolti hétvégenként, időnként hétköznap éjszaka is alkalmi munkát vállal, az ezért kapott pénzt anyja elveszi tőle.
Aztán „egyszer csak”, alig néhány hét elteltével anyja barátja odaköltözik a lakásba. „Olyan borzasztó, hogy még ki sem hűlt apa után az ágy, és egy idegen ott mászkál nálunk, apa helyén.” Persze ezt sem beszélte meg anyja vele előre.

Ezekben a hetekben az eddig is eléggé zárkózott fiú teljesen begubózott. Egyetlen osztálytársnője – nevezzük Lindának – tudott vele kommunikálni. Vele már régebb óta egymásra voltak hangolódva. Linda művészlélek; verseket ír, rajzol, zongorázik. Nagyon empatikus. Két éve jött át egy másik iskolából, s Zsoltival nagyon hamar összebarátkoztak. (Zsolti citerázik, sőt citerát oktat egy zeneiskolában.) Talán egyetlen barátja az osztályban Linda. Ő mindig megérti, ugyanakkor nem engedi magát „kisajátítani". Amikor Zsolti a legnagyobb elkeseredettségben volt, Linda a saját szülei segítségét is kérte, hogy segítsenek Zsoltinak talpra állni. Amikor otthonról menekült, Linda és családja gyakran adott neki meleg otthont és meleg ételt, biztató szavakat, hogy ne hagyja abba a középiskolát, hogy tanuljon, hogy jelentkezzen főiskolára. Ugyanakkor Linda többször lehűtötte Zsoltit, hogy ő nem akar járni vele, és nem is akarja elkötelezni magát mellette. Vannak más barátai, barátnői is. S Zsoltinak is az lenne a jó, ha másokkal is barátkozna, és semmiképpen nem Linda tudja megoldani az életét, hanem Zsoltinak magának kell kialakítani a saját életét. Ehhez ő és szülei segítséget tudnak adni, de a döntéseket nem vállalják át.

Két-három hónap múlva jött először haza az édesapa, s akkor – az iskolában – megkereste Zsoltit. Megtudta a fiú, hogy az APEH felé több millió Ft tartozása van, nem maradhatott itthon, alkalmazottként kellett elhelyezkednie valahol, és el kellett kezdeni a törlesztést. A válás lehetővé tette, hogy a lakást ne tudják elvenni a család feje fölül. Ígérte, hogy amikor csak tud, jön látogatni, s hogy anyagilag fogja támogatni a gyerekeket. Aztán persze minősítette anyja viselkedését, hogy nem sokáig maradt magányos.

Zsolti mindezekkel nem tud mit kezdeni. Túl gyorsan kellett a védett gyermeklétből felnőtté válnia, miközben szülei nem tudták felnőtt módon megbeszélni sem egymással, sem vele a problémáikat. Hirtelen elveszett minden biztonságérzete, bizalma a családban. Sőt a korábbi évek biztonsága, törődése is hamissá vált.

Csak remélhetjük, hogy sikerül megtalálnia a saját útját, s valóban felnőttként majd másként tudja alakítani sorsát, mint szülei. Velem – az osztályfőnökével – időnként szívesen beszélget a történtekről is, a saját jövőjéről is. Úgy tűnik, elfogadta, hogy szülei sorsát nem alakíthatja, de a magáét neki kell alakítani.