Szentpétery Marianne

Töprengés az osztályfőnöki munkáról

Jelenleg 25. évemet taposom ezen a pályán. (Mennyivel jobb lenne, ha azt mondhatnám, hogy a 25. évemet idén töltöm be!). Ebből a negyedszázadból 20 évet „osztályfőnökösködtem”. Két évig, amíg főiskolás voltam, addig nem kaphattam osztályt, „csak” napközis lehettem, egy évig pihentem, most pedig két éve tudatosan nem vállaltam osztályt.

Ennek okait boncolgatom ebben a dolgozatban, talán azért is, mert magamnak is szükségem van magyarázatra, miért húzódozom mostanában az osztályfőnöki munkától.

Tulajdonképpen én sem értem magamat teljesen, hiszen eddig az osztályfőnöki munkámat – és szerencsére a szakmai munkáimat is – sikeresnek mondhatom. Nagyon sok kedves, pozitív, szívet melengető élménnyel gazdagodtam az osztályfőnöki munkám során. Többnyire szoros, baráti, családias kapcsolatot sikerült kialakítanom a tanítványaimmal. A legtöbbet szinte saját gyermekemnek tekintettem, életútjukat azóta is igyekszem nyomon követni. Általános iskolában tanítok, hosszú ideje a felső tagozaton. Mivel alsós tanítóként kezdtem, ezért talán az átlag felsősnél teljesebb képem van a gyerekekről, igyekszem az alsóban megtanult, megtapasztalt dolgokat hasznosítani. Ez a második munkahelyem, az elsőben csak három évig voltam, ott úgy éreztem nem hagynak kibontakozni. No, azután hamar kiderült, hogy ez a másik munkahelyen sem egyszerű! Sokat kellett harcolnom a főnökséggel, kollégákkal, mert soha nem bírtam elviselni a hagyományos, merev kötöttségeket, és így természetesen ezt diákjaimtól sem tudtam megkövetelni. Mindig ösztönösen tanítottam a megérzéseim alapján, bár szinte minden évben tanultam valamit hozzá különböző pedagógus és nem pedagógusképző iskolákban, tanfolyamokon. Valószínűleg az ezeken szerzett ismereteim, gondolataim észrevétlenül beépültek személyiségembe, tanítási stílusomba. (Mindig akkor voltak a legszörnyűbb óráim, amikor rettenetesen tudatosan akartam felépíteni az óráimat.)

Néhány évig az osztályfőnöki munkaközösség vezetője voltam az iskolában. Mint ilyen felelősnek számtalan adminisztratív munkám mellett voltak azért értelmes feladataim is. Például tanmenet-javaslatokat készítettem minden felsős évfolyam számára. Ezekbe igyekeztem hasznos, praktikus témákat is beilleszteni: egészségnevelés, környezeti nevelés, állampolgári ismertek stb. Sajnos tapasztalataim alapján ezek a szerintem alapvető témák nem hozták tűzbe kollégáimat, nem hiszem, hogy sokan használták volna javaslataimat az év eleji nagymértékű fénymásolásokat leszámítva.

Osztályfőnökként legtöbbet tanártársaimmal kellett küzdenem, pontosabban azokkal, akik teljesen más, például poroszos nevelési stílust alkalmaztak. Én azt hiszem, sok dologban meglehetősen liberálisan gondolkozom, bizonyos dolgokat viszont igyekszem keményen megkövetelni (például a munkához szükséges fegyelmet, egymás iránti toleranciát stb.). Éppen ezért már jó néhány évvel ezelőtt igyekeztem lobbizni, hogy lehetőség szerint a legjobb szaktudású és egyben hozzám hasonló nevelési elveket valló szaktanárokat válogassam össze leendő osztályomnak. Nem állítom, hogy az iskolavezetőség díjazta volna ezirányú ötletemet. Pedig szerintem a széthúzás, ellentétes értelmű-érzelmű pedagógiai megközelítésekhez való alkalmazkodás roncsolja a gyermekek személyiségét!

Eleinte leginkább talán csökönyösségből maradtam ebben az iskolában (és ezen a pályán), később pedig már nagyon élveztem és élvezem, hogy folyamatosan jönnek hozzám vissza a volt tanítványok, valamint most már elkezdtek szállingózni a volt tanítványok gyerekei is. Mivel ez egy lakótelepi iskola, meglehetősen heterogén a tanulóink összetétele, szociokulturális háttere. Szerencsére többféle tagozatos osztályunk is van (ének, tánc, német), így talán vonzóbbak lettünk az átlagnál. Sajnos tapasztalataim alapján azok a családok maradtak a lakótelepen, akik a rendszerváltozás adta lehetőségekkel nem tudtak élni, illetve lecsúsztak a korábbi szintjükhöz képest. Néhányan még ezt a lakótelepi anyagi szintet sem tudták teljesíteni (ami persze nem is mindig egyszerű ilyen magas rezsi mellett!), és például elárverezték a lakásukat, vagy ennek lehetősége fenyegeti őket. Sokan elváltak, sok a munkanélküli, sok a problémás hátrányos helyzetű, gyakran veszélyeztetett gyermek. Tehát nagyon heterogén a tanulók háttere.

Úgy tapasztaltam (gondolom, nem egyedülálló módon), hogy a problémás tanulókból álló osztályok tanulói sokkal erősebben kötődnek a tanárokhoz, különösen az osztályfőnökhöz, mint az ún. elit gyerekek. Szerencsére én főként nehéz osztályokat kaptam, így volt alkalmam kiélni nevelési, nyesegetési hajlamaimat. Érdekes visszagondolni a „régi idők” családlátogatásaira. Egyrészt rettenetesen ódzkodtam tőle, mert úgy éreztem, hogy teljesen beleavatkozom ezzel a családok privát szférájába, ugyanakkor olyan személyes kapcsolatok kialakítására adott lehetőséget, amelyekkel sokkal alaposabban, sokrétűbben meg tudtam ismerni a gyerekeket és a szülőket egyaránt. (Bár most már elképzelni sem tudom, hogy volt időm és energiám erre?!).

Régebben a jobb megismerés reményében többször is végeztem szociometriai felmérést az osztályaimban. (Most már ehhez sem lenne türelmem…) Nem beszélve a tanulókról vezetendő feljegyzésekről, a nyolcadikosok jellemzéséről. Igaz, hogy helyette jött számtalan új feladat, amelyeket mostanában kell végezni. Ezt a tanévet például a pedagógiai program módosítása keserítette meg számunkra. Elvileg teljesen egyetértek azzal a gondolattal, hogy minden iskola fogalmazza meg a saját pedagógiai hitvallását, profilját, követelmény- és értékelési rendszerét, készítse el a minőségirányítási és értékelési rendszerét, de nem ilyen rövid idő alatt, utólagosan megkapott segítséggel, a tanév egyébként is feszített tempójával párhuzamosan!!! Én például pályázatírással töltöm „szabadidőm” legnagyobb részét, mellyel pénzt próbálok biztosítani az egész éves – főként a felső tagozatra kiterjedő – környezeti nevelési programokra.

Pályafutásom rövid kezdeti tanulási szakasza után kb. 10 évig egészségnevelési szakköröket tartottam (elsősegélynyújtás, csecsemőgondozás, fogászati tanfolyamok és vetélkedők szervezése, káros szenvedélyek elkerülésének lehetőségeit próbáltam tanítani), majd az ezt követő időszakban, szintén több mint 10 éve környezeti neveléssel kezdtem el foglalkozni, amit azóta is folytatok. Ennek számtalan olyan lehetősége van, ami tökéletesen kiegészíti egymást az osztályfőnöki munkával, gondolok itt a nyári táborokra és az erdei iskolákra. Az itt eltöltött idő, a sok közös élmény, a családias együttlét életre szóló bizalmas viszony kialakítására ad módot.

Kerületünkben egyedülállóan a mi iskolánkban nekem van módom környezetvédelem tantárgyat tanítani. Eleinte ezeket az órákat tekintettem a kikapcsolódásnak, a lazításnak. Mára azonban változott a helyzet. Ugyanis ezekre az órákra kell a legalaposabban felkészülni, osztályoznom szükséges, valamint olyan osztályokat is tanítok heti egy órában, akiknek biológiát, természetismeretet egyébként nem tanítok, így csak hetente egyszer találkozom velük. Ezért nehéz mélyebben megismerni őket, nem könnyű jól működő munkakapcsolatot kialakítani velük. Jelenleg 12 osztályban tanítok, a teljes felső tagozaton. Ez rettenetesen fárasztó. Ráadásul a témából és a lehetőségekből adódóan ezeken az órákon sokkal oldottabb hangulat van, nem kell rettegni a dolgozatírástól vagy a feleléstől. (Egyéb, havonta leadott, otthon elkészített poszterekre, fogalmazásokra, gyűjtőmunkára és órai munkára kapnak osztályzatot.). A gyerekek valószínűleg ezért bizalmasabbak, felszabadultabbak az én óráimon. Sok külön programot szervezek a tanulóknak (versenyek, kirándulások, kézműves foglalkozások stb.). Talán ezért is érzem úgy, hogy akár több osztályom is van egyszerre, nem csak egynek vagyok az osztályfőnöke.

Korábban az osztályfőnöki órák tanmenetébe beépített állampolgári ismeretek megismerése és gyakorlása egyrészt most már a történelemtanárok feladata (is!), másrészt a környezeti nevelés bizonyos témáiba is jól beilleszthető, valamint ma már a diákönkormányzat gyakorolja jogait a mindennapokban. (Régebben Pál Tamástól tanultam az „Igazlátó nap” technikáját, amit a gyakorlatban soha nem mertem kipróbálni, mert tartottam kollégáim bosszújától, kiborulásától…!)

Véleményem szerint a pályakezdők számára nagyon pozitív a diplomás minimálbér bevezetése, mert azóta kezdenek megint fiatalok szivárogni az iskolába, remélhetőleg ez a tendencia nem fog leállni. Az ifjú tanárok újra felélénkítették az iskola életét új ötleteikkel, lendületükkel. Legtöbben nagy lelkesedéssel vetik bele magukat az osztályfőnöki munkába, amint lehetőséget kapnak rá. Az idősebbeknél viszont egyre inkább úgy látom, hogy elsősorban azért vállalnak osztályt, mert így négy évre biztosított az állásuk!!! Elég szomorú, soha nem gondoltam régebben, hogy ez is lehet alapja az osztályfőnökségnek.

Számomra – a jelenlegi szakmai munkáim mellett – nagyon elrettentő az a rengeteg, egymást szorosan követő esemény, rendezvény, ami az egész tanévet egy versenyfutássá teszi az osztályfőnökök számára: pl. Télapó-műsor és ajándékok készítése a testvérosztálynak vagy az óvodásoknak („gyermekvadászat az oviból”), karácsonyi műsor esetleg a szülőknek, farsang, szülők bálja, anyák napi műsor, iskolagála, beiskolázás, ballagás stb. Mindegyik nagyon szép és magasztos önmagában, de mire az egyiket befejezzük, jön a másik határidő. Mellette a szaktárgyi vetélkedő- és versenyhegyek, az irtózatos mennyiségű adminisztráció. Szóval sokszor már azt érzem, hogy az iskolában mindent kell csinálni, csak éppen a tanításra nincs idő (fogászati és más orvosi vizsgálatok, mérések, kérdőívek töltése stb.).

Mindezekből talán kitűnik, hogy a gyermekekhez való pozitív viszonyom nem változott, hihetetlenül fontosnak tartom az osztályfőnöki munkát, de úgy érzem, pillanatnyi leterheltségi szintem mellett nem tudnék felelősséggel új osztályt vállalni. Remélem, még lesznek nyugodtabb, kevésbé leterhelt éveim, amikor ismét tudok majd osztályt vállalni, mert ha az ember igazán jól végzi a munkáját, akkor nagyon sok pozitív, bensőséges élménnyel lehet gazdagabb osztályfőnökként.