Alma a fán – A tanulás jövője¹

1. A jövő oktatási trendjei – Interjú Halász Gáborral

A Tempus Közalapítvány a tanulás új trendjei iránt érdeklődő szakmabelieknek és laikusoknak, azaz a jövő generációt nevelő, tanító pedagógusoknak és szülőknek egyaránt ajánlja Alma a fán sorozat A tanulás jövője című kötetét. (Szerkesztők: B. Tier Noémi és Szegedi Eszter). Az oktatókkal, oktatáskutatókkal, gyakorló tanárokkal és iskolavezetővel készült interjúkban megfogalmazott gondolatok nemcsak víziókat formálnak a jövő tanulásáról, hanem rávilágítanak mindazokra a jelenségekre, amelyek a múltból vagy a jelenből elindulva a jövő lehetséges útjait, különböző irányait megteremthetik. Honlapunkon – a kiadó hozzájárulásával – sorozat formájában tesszük közzé az egyes interjúk részleteit.

1. Részlet az interjúból

Beszélgetésünk témája a globális oktatási trendek és azok változása az elmúlt néhány évtized során. Hogyan jellemezhetők a nemzetközi kutatások és kísérletek alapján a különböző oktatási rendszerek és oktatásirányítási stratégiák, valamint az ezeket alakító erőtér.

Az együttműködési képességének döbbenetes jelentősége van, és ez az egyik olyan terület, amelyről semmilyen információnk nincsen. Vagyis azok az adatok, amelyeket a kompetenciamérés szolgáltat a számunkra, modellértékűek abban, hogy tényleg mikroszintig tartalmaznak információt, de ezek csak egy kis területére terjednek ki az oktatás szempontjából fontos dolgoknak.

Mondana erre még néhány példát?

Vegyük például a kompetenciák világából azt a területet, amit attitűdnek szoktunk mondani. Az attitűdök közül válasszunk ki most egy meghatározó jelentőségűt, amit azzal a fogalommal írunk le, hogy pozitív gondolkodás. Ez azt jelenti, hogy ha egy problémával találkozunk, akkor keressük a probléma megoldásának módját. Hiába van sok nagy tudású ember egy társadalomban, ha általános a panaszkultúra, ez a jellemző attitűd.

De ugyanígy mondhatnám a bizalom kérdését is. Ha nem bízunk meg másokban, vagyis egymásban, akkor egyszerűen nem lehet kezelni a társadalmi problémákat. Ehhez kapcsolódik a bizalomépítés képessége is, mert a bizalmat föl lehet építeni. Hasonlóképpen említhetném még a társadalmi aktivitást és elkötelezettséget is, vagy az idő kezelésének a kérdését, ami már nem attitűd, hanem egy személyes kompetencia. Tudom-e strukturálni az időt, tudok-e az idővel úgy bánni, hogy kivárom, de nem szalasztom el a cselekvés pillanatait? Vagy említhetném a vállalkozói képességet. Ma a legtöbb fejlett országban az oktatáspolitika egyik legnagyobb kihívása, hogy vállalkozói kompetenciát alakítson ki a tanulókban. Tudok-e kockázatokat mérlegelni, mit tudok kezdeni a kudarccal? Hogyan kezelem a nyitott helyzeteket, a bizonytalanságot? Van-e bennem késztetés arra, hogy megragadjam a lehetőségeket, vagy engedem őket elmenni?

Hosszan lehetne sorolni a társadalom és a gazdaság számára nagyon fontos humán képességeket, amelyek sehol nem jelennek meg a jelenlegi mérésekben. Az esetek egy részében ezek nagyon nehezen mérhetőek, máskor viszont lehetne őket mérni, de annyira bonyolult és költséges a technika, hogy ezért nem tesszük meg. Nyilván vannak olyan fontos területek, ahol eleve le kell mondani a mérhetőségről, ami azt jelenti, hogy az adatelemzés helyett más eszközt kell használni. Érdekes és fontos kérdés, hogy vajon hogyan lehet létrehozni olyan környezetet, amelyben a szereplők maguk tesznek fel és válaszolnak meg kérdéseket, mert érzékelik a problémákat és azzal kapcsolatosan a tények és adatok hiányát, ezáltal a tényeket és adatokat produkáló mechanizmusokra maguk is hatást próbálnak gyakorolni.

A beszélgetés során Ön egy olyan komplex, sokszereplős, sokszintű rendszert vázolt fel, ahol az oktatás határai elmosódnak és csak a társterületekkel együtt értelmezhető, aminek következtében mindenekelőtt bizalomra és együttműködésre van szükség. Van-e olyan minta vagy követhető irány, ahol ez a partnerség erős lábakon áll, és hogyan támogatható a kiépülése?

A modern társadalmakban az a kérdés, hogy a kulcsszereplők fölismerik-e a partnerség súlyát, jelentőségét. Azért örülök ennek a kérdésnek, mert azt gondolom, hogy amit ez a fogalom leír, az az egyik legnagyobb horderejű kérdése és egyben szakpolitikai eszköze a modern oktatási rendszerek kormányzásának. A partnerség létrehozása, működtetése, a partnerségben rejlő energiák kihasználása ma az egyik központi cél és feladat. Ezt már sok országban felismerték, a gyakorlatban is jelen van, valamint az Európai Unió oktatáspolitikai gyakorlatában is kulcselemként jelenik meg.

Erre jó példa lehet az az aktuális kérdés – és ez minden oktatásirányítót kell, hogy foglalkoztasson – miszerint hogyan lehet az oktatási rendszerek képességét erősíteni a munka világa igényeihez való alkalmazkodásban. Ez az egyik legnagyobb oktatáspolitikai kérdés, ennek ellenére még ott is, ahol fölismerik ennek jelentőségét, gyakran leegyszerűsített és alkalmatlan technikákkal próbálják meg ezt elérni. Ilyen például a munkaadók körében végzett olyan jellegű felmérés, amely a munkavállalókkal szemben támasztott igényeikre irányul. Ez persze kétségtelenül jobb, mint a semmi, de ha csak erre korlátozódik, akkor a munkaadó majd megmondja, hogy a jövő évi üzleti terveinek megfelelően milyen terméket fog gyártani, ahhoz milyen munkaerőre van szükség, és mire ezt a munkaerőt az oktatási rendszer, a képzési rendszer „megtermeli”, addigra a munkaadó már el is fogja felejteni, hogy mire lett volna szüksége. Annál fontosabb viszont, hogy létrejöjjenek azok a kommunikációs hálózatok, amelyekben a munkaadók egymással egyeztetve, egy ágazaton belül vagy ágazatokon átívelően is intelligens módon elemzik a munka világának és a piacnak az átalakulását, a technológiai fejlődésből fakadó újabb, várható igényeket. A szereplőket partnerségi hálózatokba kell szervezni, ahol közösen tudnak megfogalmazni perspektivikus igényeket.

Halász Gábor egyetemi tanár, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Felsőoktatásmenedzsment Intézeti Központjának vezetője, és 2006 óta az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) tudományos tanácsadója. 1999 és 2006 között az Országos Közoktatási Intézet (ma OFI) főigazgatója volt. Munkáját az 1990-es évek elejétől számos kutatás és publikáció fémjelzi. Szakmai érdeklődése, kutatási és oktatási témái felölelik a neveléstudomány megannyi területét, mint például: oktatásszociológia, oktatáspolitika-kutatás. oktatásirányítás és oktatásmenedzsment, oktatás és nemzetközi együttműködés, európai integráció és oktatás, de foglalkozik felsőoktatás-kutatással és nemzetközi összehasonlító elemzésekkel is.