„Nagyon meg voltam magammal elégedve…”

Ebben az iskolában barátot sem tudtam magamnak szerezni. Egy fiú akadt, akivel annyira kapcsolódtunk egymáshoz, hogy az iskolából hazafelé egy darabon együtt mentünk. Ravasz fiú lehetett, mert egyszer furcsa dolgot művelt velem. Egyik óra után éppen a Károly körúton mentünk, amikor hozzám toppant egy nálam magasabb, nyurga fiú. A pajtásommal kezet fogott, velem nem. Hanem nyomban így szólt hozzám:

– Te piszkálod mindig a Dezsőt? Te nem hagysz neki békét?
Mind a hárman megálltunk. Dezső vigyorgott rám. Én meg nem is felelhettem, az idegen gyerek máris pofon vágott. És ment tovább Dezsővel, aki loholt utána. Én álltam, bámultam feléjük, semmit sem tudtam csinálni. Olyan váratlan volt a támadás, hogy eszem és akaratom megbénult. Be kellett látnom, hogy elöntött a gyávaság, és nem valami vitézül viselkedtem.

Az iskolának tágas, kavicsos udvara volt, a szünetekben ott szaladgáltunk. Egy fiú egyszer szemtelenkedett velem, megfogtam és levágtam a földre. Rátérdeltem és öklömmel az arcába akartam ütni. Ő olyan ijedt pislogással nézett rám, hogy megsajnáltam, de olyan hirtelen, hogy kezem, mielőtt lesújtott volna, megállt a levegőben. Fölálltam és elengedtem. Nagyon meg voltam magammal elégedve.