Amikor furdal a lelkiismeret

Ottó ma olyan messze állította le mopedjét a legközelebbi lámpától, hogy szinte teljesen sötétben állt. Henrik átment az utcán, hogy közelebbről megnézze. Magas kormánya volt, olyan magas, hogy aki vezette, az orrával egy magasságban kellett tartania a kezét. Pompás jószág volt. Vörös zománca csillogott. Henrik vigyázva megcsavarta a gázadagolót.
Henrik már ment volna tovább, amikor megpillantott valamit. A kulcsot az indítóban.
Egy pillanatig habozott. A támasztóvilla nagy kattanással ugrott fel, és Henrik ijedten pillantott körül. A legtöbb ablakban lehúzták a redőnyt. Senki sem látta, mire készülődik.

„Ha gurulok vele egy kicsit, az csak nem olyan nagy baj?” Óvatosan elhelyezkedett a nyeregben, és lábával meglódította a gépet. Az billegett egy darabig, de az utca itt lejtős volt, így hamar meglódult. „Csak körbe megyek, nem itt, a következő háztömb körül, aztán szépen a helyére állítom, Ottó soha nem fog megtudni semmit!”

Henrik vigyázva gázt adott, és dobogó szívvel hallgatta a felmorduló motor hangját. Az utca néptelen volt, ilyenkor mindenki odahaza ült. „És ha találkoznék is valakivel, mit gondolna mást, mint hogy a moped az enyém. Csak tizenkét éves vagyok, az igaz, de elég magas a koromhoz képest, nem hinne túl fiatalnak sem.”

Ujjai reszkettek a hidegben. Persze, kesztyű kéne. Ottó bukósisakban és bőrkabátban száguldozik. Henrik gázt adott, mikor egy macska átosont keresztül előtte, rádudált. Két kör, három kör. Fékeznie kellene, hogy egy társaságot átengedjen a zebránál, és ez hirtelen kijózanította a sebesség mámorából. „Mennyi ideje futok már? Legfeljebb öt, talán tíz perce. De most már legjobb lesz visszavinni és a helyére állítani a kölcsönjárművet.”

Igen ám, de a helye már nem volt szabad, valaki odaállt, egy fekete Mercedesszel, amögött pedig egy kis kocsi parkolt. „Be kellene furakodni közéjük, másképp Ottó észreveszi az esetet, és bizonyára lesz néhány szava a dologhoz.” Henrik éles kanyart vett, nagy csattanást hallott, a kanyar túl szűkre sikerült. A gyenge világításban is látta a jókora horpadást a Mercedes sárhányóján. A bal hátsón. Vagyis rögtön tudni fogják, hogy csakis a moped okozhatta. Henrik töprengett egy sort, aztán fogta a mopedet és eltolta jóval a két autón túl.

Sietve indult haza. Komiszul érezte magát, sehol se lelte a helyét. „Valakivel meg kéne beszélni, de kivel és hogyan?” Mi lenne, ha azt mondaná, hogy szerencsétlen véletlen volt és bocsánatot kérne. De aztán ezt elvetette. „Mentségnek megjárja, hogy sötét volt, nem láttam jól. De miért vettem el a mopedet engedély nélkül?” Édesanyja faggatta, hogy beteg-e, de ő tagadta. Úgy érezte, apja vádlón néz reá. Várta, hogy anyja faggatni fogja, de nem tette, pedig Henrik szinte kívánta. Aztán világfelfordulás lett. A Mercedes gazdája felfedezte a mopeden a kocsija fekete zománcának a maradványait. A rendőrséggel fenyegetőzött.

Bebizonyosodott, hogy Ottó már javában aludt, amikor a baleset történt. Ki vehette kölcsön a mopedet, kérdezte mindenki. Henrik megvitatta a dolgot szüleivel. Már a nyelvén volt a vallomás, de anyja megelőzte: – „Nem hiszem, hogy valaki az ismerőseink közül csinálta. A fiúk így mégsem viselkednek. Kárt okozni, aztán lapítani!…” – „Ez már bűnügy” – mondta apa kurtán. Henrik határozott: „Ez a horpadásügy mindörökre titok marad! Hamarosan úgyis elfelejti mindenki.” És úgy is lett, de Henrik nem számolt azzal, hogy majd ő maga nem tudja elfelejteni. Mindig nyugtalan volt, hogy valaki felfedi a titkot. Rosszabb volt ez, mint ha ott rögtön rajtakapják. Vagy ha rögtön bevallja. „Miért, miért is nem mondtam el idejében?”