OFOE Filmklub – Egy nap

A SuliMozival és a Magyartanárok Egyesületével közösen szervezett Filmklub következő vetítésén egy ebben az évben készült, komoly nemzetközi sikereket aratott magyar filmet nézünk meg. Rendezőjének, Szilágyi Zsófiának ez az első nagy játékfilmje.

A főszereplő, Anna 40 év körüli asszony. Van három gyereke, férje, munkája, anyagi szorongása. A pénzük fillérre, a napjaik percekre vannak beosztva. Anna odaér, megígér, elintéz, elhoz, fejben tart, órát tart. Anna nem éri utol a férjét. Szeretne beszélni vele. Úgy érzi, muszáj lenne. Úgy érzi, elveszti őt. És úgy érzi, nem térhet ki a mindig soron következő feladat elől. A hétköznapi, a masszívan monoton ütközik a törékennyel, a nem ismételhetővel.

A vetítés időpontja: november 27. (kedd), 18 óra
Helyszín: Kino Café Mozi, Szent István krt. 16.
Jegyár: 800 Ft

A vetítés utáni beszélgetésen vendégünk lesz a film felvételvezetője, Makai Beáta, a beszélgetés moderátora: Horváth Zsuzsa, magyartanár

Részletek a filmről írt kritikákból

Szülőnek lenni életre szóló kaland, hirdeti egy plakátkampány, pedig az életre szóló munka ugyanennyire igaz, csak az nem való a plakátra, de az elsőfilmes Szilágyi Zsófia munkája hajszálpontosan megmutatja, hogy működik ez. Azt már előre lehetett tudni, hogy Szilágyi Zsófia filmje jó lesz, hiszen az Egy nap, amelynek forgatókönyvét az elsőfilmes rendezőnő Mán-Várhegyi Rékával közösen írta, már a hazai bemutató előtt egy sor fontos fesztiválon kapott egy sor fontos díjat. Cannes-ban volt a premierje, ahol az alkotás a nemzetközi filmkritikusok FIPRESCI-díját nyerte el, de esélyes az Európa Filmdíjra is, ami nem rossz ajánlólevél, de nem gondoltam, hogy egy ennyire egyszerű történettel egy ennyire fontos mű kerül elénk.

És pont azért annyira jó Szilágyi Zsófia filmje, mert abszolút relevánssá teszi a problémát, hajszálpontosan mutatja meg, milyen lélekölő tud lenni az újabb, újabb és újabb hétköznap. Ami persze ironikus is, hiszen dübörög a Család éve plakátkampány, ki tudja, mennyi pénzből a Szülőnek lenni életre szóló kaland szlogennel, de az Egy nap pont erről szól, nem a kalandról, nem azokról a képekről, amiket a Facebookon posztolunk, hanem a kitartásról, az összeszorított fogakról. És Szilágyi Zsófia ehhez nagyszerű főszereplőt talált Szamosi Zsófia személyében, aki nem szenved, nem gyötrődik Annaként, csak csinálja, amit kell, akkor is, ha rádudál valami bunkó, mert fél percnél tovább parkol valahol, miközben a gyerek megint húzza az időt, fásult és érzékeny egyszerre (Vízer Balázs Egy nap – Ez a legfontosabb magyar film idén! port.hu).

Mióta könyörögtem egy ilyen filmért! Körülbelül a román 4 hónap, 3 hét, 2 nap 2007-es bemutatója óta, azt hiszem. Azóta nem értem, a magyar rendezők miért nem tudnak vagy akarnak olyan kamaradrámákat csinálni, amelyek a jelenidejű, hétköznapi magyar valóságot mutatják be. (Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknálja próbálkozott kicsit ezzel, de az egy sokkal elemeltebb világban játszódott.) Az elmúlt tíz évben szinte nem múlt el úgy cannes-i filmfesztivál, hogy ne láttam volna legalább egy tökéletes román filmet átlagemberek átlagos életének átlagos problémáiról, és ne úgy jöttem volna ki róla, hogy basszus, igen, ez a filmkészítés! És most itt van az elsőfilmes Szilágyi Zsófia, és megcsinálta. Végre. (…)

Nem láttam még sosem olyan magyar filmet, ami ennyire megragadja a valóságunkat, az, ahogyan a házaspár kezeli (vagy nem kezeli) a konfliktusukat, interakcióik, reakcióik nemcsak életszerűek, hanem jellegzetesen magyarok, vagy talán inkább kelet-európaiak: román filmben el tudnám képzelni ugyanezt ugyanígy, de egy amerikai független filmben már nem. Ott nagyobb drámázás lenne, és nem arról szólna a film, hogy ugyan belül széthullok, de azért viszem a kislányom a balettra, meg kimosnám a tornacuccot, ha a fiam nem veszítette volna el, a rohadt életbe. Nagyon magyar a figurák szimpatikus érzelmi őszintesége és lemeztelenedése, de nagyon magyar az undorító üvöltözésbe torkolló utcai konfliktus is. Magunkra ismerünk. (Bujdosó Bori: A magyar valóságot Cannes-ban kaptuk a képünkbe? 24.hu).

Az Egy nap azért igazán különleges, mert végtelen empátiával, de mégsem moralizálva vagy szájbarágósan tárja elénk gyakorlatilag saját életünket: van, aki kicsit, van, aki nagyon magára, vagy környezetére ismerhet, de azt garantálom, hogy ismerősek lesznek bizonyos szituációk. A mű pedig azért ennyire eredményes, mert teljesen máshogy közelíti meg a témát, amitől egy nagyon valós, és nagyon természetes életkép elevenedik meg, amely másfél órára úgy köt le, hogy a hagyományos értelemben véve semmilyen formabontót, vagy különlegeset nem látunk. Na és pont emiatt annyira különleges. Egy csendes, nem az égbe kiáltó, de mégis fenomenális hódolat ez a hétköznapi nőknek, anyáknak és asszonyoknak, ami egyrészt elgondolkodtató, másrészt fájdalmasan közeli (Giorgiadisz Leonidasz kritikája, Filmsomnia).

Részlet egy Szilágyi Zsófiával készült interjúból

– Egyszer azt mondtad, hogy folyton az anyaságról kérdeznek a film kapcsán, és nem arról, hogy mit gondolsz az elhagyatottságról vagy az időről. Zavar, ha női filmként nézik az Egy napot, és nem ezekre az univerzális témákra koncentrálnak?

Sz.Zs.: Nem zavar, mert ez is benne van, de nem erre akartam kihegyezni a filmet. Ha leragadunk ott, hogy mi a „női film”, akkor nem a releváns dolgokról beszélünk, hanem elveszünk egy fogalom tisztázásában, ami nem visz közelebb a filmhez.

– Úgy vettem észre, a „női film” az idősebb rendezőgenerációknak volt fontos kategória. Mészáros Márta sokat hangoztatta, hogy női filmeket készít, mert az egyik első magyar filmrendezőnőként így tudta legitimálni, hogy különleges, egyéni hang az övé. De Enyedi Ildikó már inkább kerülné a kérdést, hogy ne a női-férfi leosztásról legyen szó, hanem arról, amiről a filmje szól.

Sz.Zs.: A női egyenjogúság fejlődik, ma már nem olyan kuriózum, hogy a nők tudnak filmet készíteni a nőket érintő kérdésekről, mint Mészáros Márta idejében. De ez alkati kérdés is. Enyedi Ildikó is szokta mondani, hogy ő szeretné megengedni magának azt a luxust, hogy azzal foglalkozzon a filmjeiben, amivel szeretne. Más dolgok is érdeklik, nem csak a nőiség. Ha a női alkotókat arra szorítjuk, hogy csak a saját nemükkel, vagy az ebből fakadó kérdésekkel foglalkozzanak, akkor megint olyan keretek közé szorítjuk az alkotási folyamatot, amit a szerző neme határoz meg. A férfi szerzők foglalkozhatnak bármivel, ha egy nő nem a saját társadalmi csoportjával, vagy a neméből fakadó problémákkal dolgozik, az egyből magyarázatra szorul.

– Gondolom, azért merül fel még mindig a kérdés, mert Magyarországon továbbra is kevés film készül úgymond női témákról.

Sz.Zs.: De nem az a lényeg, hogy olyasmiről csináljunk filmet, amiről még soha senki, hanem hogy jó filmet csináljunk. (Soós Tamás: „Rohanunk, és közben vágyakozunk egy másik idő felé”., Filmtett)