A tanár is ember, de nem az a dolga

1. …A REZET

Az én nemzedékem még be tudja helyettesíteni a három pontot, a fiatalabbakból talán csak néhány, és talán jobb is, ha nem. Bár, ahogy Hašek írja: nem illemkódexnek szánom…

Igen, ezt tesszük a gyerekeink idejével. Annyi minden tolult fel bennem az elmúlt egy évben, hogy képtelenség egyetlen írásba sűríteni…mit is? A közhelyet, amit szinte mindnyájan tudunk: ennek a hagyományos oktatásnak már nincs értelme. Kontraproduktív.

Hol is kezdjem: talán a tényeknél.

Tizedikes osztályaimmal írattam a romantika bevezetőből, ami színtiszta gondolat, egy életre szóló, megemésztendő, nem memorizálandó adathalmaz, hanem például az: mi a különbség a ráció és az intuíció között. Értették, de „betanulni” a hagyományos értelemben már nem voltak hajlandók – sírni tudtam volna attól a sok zöldségtől, ami a romantikáról kiderült. Nyilván nem érdekelte őket. VALAMIT ELRONTOTTAM.

Két nap múlva érvelő esszét kellett írniuk: megdöbbentem, hogy az osztály 80% -a hibátlan, koherens, érett gondolatokkal teli érvelést írt ( a helyesírást hagyjuk) a megadott témákban. Volt közük hozzá.

Ez a „közük” most kulcsszó. Megértettem. Amihez nem fűződik személyes élmény vagy érdek, kisöprik az emlékezetükből, és nem azért, mert „semmi nem érdekli őket”, hanem azért, mert egzisztenciális problémákkal küszködnek, nincs idejük a kultúrtörténet „luxusára”. Sokan dolgoznak, már a jövendő életükre, karrierjükre készülnek, erre noszogatja őket a bizonytalan és hipergyorsasággal rohanó idő.

Ugye, mekkora frázis? Nekik nem. Létkérdés.

Van egy kilencedikes lányom, 15 éves, már végigolvasta Dosztojevszkijt, a Bibliát, most éppen évet akar ugrani, úgy érzi, nem ér rá.

Már én sem. Három és félév (ha szerencsém van), és nyugdíj. Nincs más segítségem, csak ők. Tudni szeretném, mire készítsem fel a jövőt.

Van, amit már csak az én nemzedékem tud…de ez már egy következő, vagy ki tudja, hányadik eszmélkedés

2. ÁRNYALOM A REZET

De csak órán. Módszertani, tanítás-tartalmi kérdésekben (szándékaim szerint) utoljára huhogok.

Mikor megtaláltam ezt a képet a sugármeghajtású gyerekről, rögtön éreztem: igen, ez az! De mi ez? Semmi különös. Az örök, repülni vágyó Ikarosz, itt volt már a vaskorban is, ahogy mi is, az aranykor örök visszavágyói és kihalói.

Hagyomány és újítás örök vitája ez, s mint mindig, időnként süketek párbeszéde. Mit és hogyan tanítsunk? „Hagyd zajongni, majd az élet /korlátozza önmagát./Nem vesz el harcában semmi,/ mindig új s mindig a régi/halld csak igéző dalát.” (Madách, a londoni szín eleje.)

A magam harcát majd megvívom az órán ezzel a gyerkőccel, akivel naponta és ezerféle alakban találkozom. Azt már biztosan tudom, hogy a humánumot, az árnyalt gondolkodást kell képviselnem – „A többi” , ki tudja ezt ma?

Átmeneti korban élünk. Újítók és hagyományőrzők kilengéseiben. De nekem az órán, a napi „kultúrsokkban” nem elméletekre, hanem nagyon is gyakorlati és egyedi megoldásokra van szükségem egy fenekestül felfordult világban, ami úgy kezdi nyomasztó voltát, hogy a globális status quo is átalakulóban.

Ma reggel egy David Bowie-riportot láttam 1999-ből, amelyben az internet által megbolygatott világról jósolt: „I am speaking about the context and the content…We don’t know what the mediums will be…” – biztosan nem szó szerinti idézet, de ez volt a lényege. És most megkérdezném tőle: mit értett a „medium” alatt.

Igen, most elcsodálkozom magamon: David Bowie-t idézek én, aki soha nem hallgatom a dalait. Hát ezt hozta az internet: tágabb horizontot, más látószögeket közelebbre. Örülök neki.

Ne féljetek közvetíteni az emberséget, ad abszurdum az illemet. Ha ez sikerül, minden sikerülhet. „Nem is kevés.” A többi már ennek a sugármeghajtású gyereknek a dolga – ha megtanítjuk, hogy dolga van. Hogy a vállvonogatás nem illik, mert sérti az emberi méltóságot, amit ő is számon kér rajtunk.

„Hajt az idő, nem vár…”

Sugármeghajtású.

Vass Judit