OFOE Filmklub – Napszállta (Sunset)

A SuliMozival és a Magyartanárok Egyesületével közösen szervezett Filmklub következő vetítésén ismét egy 2018-ban készült magyar – francia filmet nézünk meg: az Oscar díjas rendező: Nemes Jeles László alkotását.

A vetítés időpontja: május 21, (kedd), 18 óra
Helyszín: Kino Café Mozi, Szent István krt. 16.
Jegyár: 800 Ft

A vetítés utáni beszélgetésen vendégünk lesz a film egyik asszisztense, Konkol Máté, moderátor: Jakab György történelem- és médiatanár.

1913 nyara, Budapest – a béke utolsó napjai. Leiter Írisz hosszú évek után tér vissza az Osztrák-Magyar Monarchia sokszínű és nyüzsgő városába. A korán elárvult fiatal lány minden vágya, hogy néhai szülei legendás kalapszalonjában kapjon munkát. Az új tulajdonos, Brill Oszkár azonban elutasítja, és mindenáron igyekszik eltávolítani a városból.
Az éj leple alatt egy idegen keresi fel Íriszt, és bátyja hollétét tudakolja tőle – a lány ekkor tudja meg, hogy Leiter Kálmán néven él egy testvére, akinek eddig a létezéséről sem tudott. Írisz nyomozásba kezd, s bátyja után kutatva egyre mélyebbre húzza a város labirintusa. Írisz számára egyedül a tündöklő Leiter Kalapszalon tűnik biztos pontnak, de a ragyogás mögött a legsötétebb titok tárul fel.

Részletek a fimről írt kritikákból

A Napszállta a XX. század születéséről szól, a vihar előtti vészjósló idill filmje. A pompás kalapok és lágy színű ruhák mögött már érezni a romlás szagát, a titkos klubokban már szerveződnek az elitellenes megmozdulások. Mindezt nem direkt módon adják a tudtunkra, hanem a Saul fiához hasonló elbeszélésmóddal: adott egy főhős, aki a rokonát keresi, közben pedig a tarkója melletti – hol elmosódott, hol tűéles látótérben – mintegy háttérként elevenedik meg a történelem. Ebben az esetben ez Leiter Írisz, aki Triesztből tér vissza Budapestre, hogy néhai szülei kalapszalonjában folytassa a családi hagyományt. Közben szembesül vele, hogy van egy bátyja, a gondolat pedig, hogy a világban teljesen egyedül levő lánynak mégis van valakije, arra sarkallja őt, hogy felkutassa testvérét, még akkor is, ha ezzel a káosz katalizátorává válik. Nemes mesterien ért ahhoz, hogy úgy mutasson be hitelesen egy adott kort, hogy közben nem történelmi filmet csinál: a Saulhoz hasonlóan itt is egy személyen és annak küldetésén keresztül lesünk be a letűnt időkbe, ahol mintegy díszletként ismerjük meg az adott kor közegét.

Testvérfilm, előzményfilm, Saul fia 2.0 – a Napszálltát mindenki a Saul fiához fogja hasonlítani. Ennek legszembetűnőbb eleme a vizualitása, amely ugyanazt az elvet követi, mint az Oscar-díjas film: Erdély Mátyás operatőr a főhős tarkójához vagy arcához tapad, a válla fölött látjuk az események legnagyobb részét, hol élesen, hol csak sejtetve. Nemes ismét hihetetlen precizitással komponálta meg az egész filmet, már-már bravúrszámba megy az a koreográfia, ahogy a kamera a lovak, konflisok, nagyszámú statisztéria és Rajk László díszletei között kavarog rendkívül hosszú snittek erejéig. Nemes maximalizmusa minden kockáról süt: a Napszállta úgy lett az egyik, ha nem a legszebb magyar kosztümös film, hogy egyáltalán nem legelteti fölöslegesen a kamerát a látképen, nincsenek hivalkodó nagytotálok, a századeleji Budapest úgy szorul jótékonyan a háttérbe, hogy közben igen erős a jelenléte (Polák Zsóka: Szalon, ahol kalapokat igen, válaszokat viszont nem kapunk, Filmtett)

A Napszálltá-val a rendező azt is bizonyította, hogy első nagyjátékfilmjének formanyelvi bravúrját és történelemszemléletét képes továbbvinni: újabb látványos, kíméletlen, szikár történetű, de szerteágazó képeslapfilmet forgatott. De nem a Saul fia 2-őt.

Ha tehát működőképes Nemes második nagyjátékfilmje (márpedig az), akkor leginkább azért, mert a rendező nem az egyetemes történet logikája mentén tesz (alkotói szándék szerint érvényes) megállapításokat, hanem korszellemet idéz, nyugtalanító és csontig hatoló atmoszférát teremtve inkább kérdéseket tesz fel és sugalmaz válaszokat.

A történelmet (és ezzel összefüggésben, bizonyos korokban, a nők sorsát) a férfiak alakítják, ebből indul ki a Napszállta.

A Saul fiá-hoz hasonlóan ezúttal is a főszereplőre tapad a kamera (bár ezúttal olykor eltávolodik, de ezek sem feltétlenül külső nézőpontok, csupán perspektívatágulás). A fiatal lány nem csak főhős, de a néző kalauza is, akivel együtt keresi a helyét az alkotók világlátásához igazodva kitárulkozó történelemben. A Leiter Írisz ennek megfelelően beszédes név, e név viselőjét követi kitartóan a kamera, ő a vezető: a kalauz optikáján keresztül szemléljük a világot (a szimbólumokkal és metaforákkal megtűzdelt film egyik, az ismét doktort alakító Zsótér Sándor által kiejtett, „impresszionista” kulcsmondata is erre vonatkozik: a történéseket lelkivilágunknak megfelelően értelmezzük és alakítjuk szubjektív-logikus történetté).

A színészi játékot ezúttal is „felülírja” az enigmatikus szereplőkhöz méltó erős színészi jelenlét, a finom arcjáték és testbeszéd, a gyakran csak titkos-suttogva kimondott dialógusok. Ahogy Erdély Mátyás kamerajátéka ismét bravúros, sőt, talán a korábbiaknál is érettebb – 35 mm-en biztos kézzel előadott virtuozitása elengedhetetlen alkotórésze a nyomasztó atmoszféravarázslatnak és ugyanez áll Melis László disszonanciában is gyönyörű muzsikájára, és a teljes hangkulisszára is (Schreiber András: Kalaposlány a történelem mozgószínpadán, Origo).

Minden hibája ellenére a Napszállta képes arra, hogy beszippantsa a kellően türelmes és ráhangolódott nézőket. Ennek az az oka, hogy Nemes Jeles László sokkal jobb rendező, mint amilyen forgatókönyvíró (a könyvet a Saulhoz hasonlóan ezúttal is Clara Royer és Matthieu Taponier társszerzőkkel írta). Most is képes arra, hogy erős képek és hangok olyan kavalkádját zúdítsa a nézőkre, ami alól nehéz kibújni. Ezt megint kiválóan segíti a csapata, amely a lehető legmagasabb minőségben dolgozott. A Napszállta magyar viszonylatban sok pénzből készült, de ennek a pénznek minden fillérje ott van a vásznon.

Az azóta meghalt Melis László nyugtalanító zenéje, Erdély Mátyás képei, Szakács Györgyi jelmezei és Rajk László látványtervei együtt olyan hatást keltenek, hogy a forgatókönyv sutaságai ellenére menni akarunk Írisszel, tudni akarjuk, hogy mi történt Kálmánnal, és mik a Leiter-ház sötét titkai. Vagy ha ezeket nem tudhatjuk meg, akkor csak nézni akarjuk a Monarchia Budapestjét, a Leiter Szalon életét, elveszni a kalapok, csipkék, gyöngyök, a szépséges arcok világában.

És amilyen hibátlan a Leiter Szalon világa, olyan mocskos és szomorú mindaz, amit Írisz a bátyja után kutatva Budapest utcáin, sikátoraiban, házfalai mögött talál. Az, hogy hol rejtőzik az igazi bűn, a legnagyobb szenny, már más kérdés. A szemünk előtt esik, rohad szét minden, és hogy hova vezet, azt egyrészt a film emlékezetes zárósnittje, másrészt a Saul fia válaszolja meg (Matalin Dóra: A szemünk előtt rohad szét minden, Cinematrix).

Ahogy a háttérben mozgó karakterek (a több ezer statiszta egyébként szintén jót tesz a filmnek), úgy a szereplők motivációi is homályban maradnak. Írisz mindig rosszkor van rossz helyen (a legtöbbször elhangzó mondatok: „Menjen innen!” és „Magának nem szabadna itt lennie!”), és annyi szakállas-kalapos férfi tűnik fel a környékén, hogy a mellettem ülő nézők már csak sóhajtással vették tudomásul, hogy végleg elvesztették a fonalat.

A díszbemutató napján, hétfőn tartott sajtótájékoztatón egy újságíró rákérdezett arra, hogy milyen kapcsolatot lát a filmben látottak és Magyarország mai helyzete között, a félelemkeltés, az indulatok, a gyűlölet szempontjából. Nemes Jeles diszkréten kerülte a kérdést, és azt mondta: ő elsősorban a civilizáció lelkét kutatta, azokat az erőket, amelyeket elnyomunk magunkban, de később a felszínre törnek (Bodnár Zsolt: Nemes Jeles filmjére jó ránézni, de szabályosan riasztja a nézőket, 444.hu)

A Napszállta könnyűszerrel titulálható egy olyan krimiként, melyben van ugyan rejtély, de sose lehetünk biztosak semmiben és amelyhez a megoldókulcsot jó messzire eldobták a bozótosba. A bozótosban pedig ott van egy futóhomok, nehezítő körülményként. Nemes a központi kérdésre, hogy mi is okozhatta azt a hanyatlást, mely ebben az időben végbement, szintén nem válaszol, de vélhetően nem is tisztje ezt megtenni. Épp elég az, hogy felteszi a kérdést, ezzel provokálva a nézőt arra, hogy elfogadja: nem minden olyan egyszerű, amiként az a történelemkönyvekben meg van írva. Hogy ez nem túl közönségbarát módszer és ezzel elidegeníthet magától megannyi nézőt? A pakliban benne van, de azok, akik benne vannak a játékban, jó eséllyel fognak majd egy igazán emlékezetes, maradandó mozgóképes alkotásként aposztrofálni Nemes művét.

Annyi bizonyos, hogy közömbösnek nem lehet lenni a Napszálltát illetően, mindenképpen egy egyedi, utánozhatatlan filmélménnyel van dolgunk, amit akárhogyan is, de elfelejteni nem fogunk. (Kónya Sándor kritikája, Puliwood).

A történelmi visszatekintéseknek mindig is fontos része volt a többlettudás. Az utókor számára már közkeletű tény az, amit az akkori kor embere még nem tudhatott, legfeljebb jóslatokba bocsátkozhatott. Ma már egyértelmű, hogy 1914 egy fontos korszakhatár, de vajon 1913-ban benne volt már a levegőben a világháború kitörése, az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása? Nemes Jeles László az utóbbi kérdésre egyértelmű igennel felel, filmjében elég csak megkapargatni a rendezettnek tűnő felszínt ahhoz, hogy káoszt és rothadásnak találjunk. Minden másban azonban kerüli az egyértelmű kinyilatkoztatást: amíg a történelem könyvek, illetve a történelmi filmek többsége egy átfogó, a kort a maga teljességében megragadó kép megalkotására törekszik, addig a Napszállta az események forgatagába dobja bele a nézőt – ugyanúgy, mint a Saul fia.

Nem az volt a cél, hogy politikai és társadalmi szempontok alapján megértsük 1913-at, hanem hogy átérezzük, milyen érzés is volt a világháború előtti Budapesten élni, boldogulni vagy éppen szenvedni. Az „itt és most” élményén keresztül próbálja meg eljutni egy mélyebb igazsághoz. Nincsenek biztonságot jelentő nagytotálok, csak nyakak, arcok, porfelhő és homályos részletek. A Napszállta azért küzd, hogy megfossza a nézőt a többlettudástól. Összezavarja és belehelyezze a kor emberének lelkiállapotába.

A Napszállta egy olyan gyönyörű dobozban érkező kirakós játékhoz hasonlít, amelyről a kiszórása és némi izgatott rakosgatás után nyilvánvalóvá válik, hogy jelentős mennyiségű darabka hiányzik belőle. Ez egyaránt igaz a külcsínre és a történetvezetésre.

Erdély Mátyás operatőri munkája, a fények és az árnyék művészi vegyítése, a nagyszabású díszletek, a szegénység és a dekadens fényűzés ütköztetése, a szédítően mozgalmas utcakép egy élő és lélegző, pazar élménnyé olvad össze. A Saul fiá-ban már bevált filmnyelv alkalmazása a Monarchia világát is tapintható közelségbe hozza: bámulatra késztet, és arra sarkall, hogy a saját fantáziánkkal egészítsük ki a takarásban, homályban maradt részeket.

A színészek remekül teljesítettek: Jakab Juli sikeresen húzta fel magára Írisz, monomániája miatt csak fenntartásokkal kedvelhető, enigmatikus karakterét, Vlad Ivanovban mindig ott volt a riasztó lehetőség, hogy leveti a civilizáltság álcáját, Dobos Evelinről pedig meg lehetett volna formázni a kimértség szobrát. (Varga Dénes: Szépséges szörnyeteget teremtett Nemes Jeles László, film.hu).

Részlet egy Nemes Jeles Lászlóval készült interjúból

A mozi ma létrehozott egy olyan filmnyelvet, ami sosem volt szegényebb. (…) A szuperhősfilmek elveszik a misztikumot, mert minden egyértelmű bennük.

De valójában nem ilyen a világgal való kapcsolatunk. Szóval hamis illúziót adnak a lehetőségeinkről. (…) És ha olyan filmeket alkotunk, amelyekben minden egyértelmű, akkor kikerüljük az élet nagy kérdéseinek firtatását, így végeredményben popcornevő gépeket gyártunk.

A Napszállta a világ érzékeléséről szól. Olyan, mint egy útvesztő. A nézőnek pedig ezt a zűrzavart el kell fogadnia a folyamat részeként – de az emberek nem szeretik az ilyesmit! Rá kellett jönnöm, hogy ez frusztrálja őket. Pedig épp ez lenne a kihívás, hogy a világot a saját szemünkkel lássuk, ne egy isteni megfigyelő közvetítésével. Így leszünk többek popcornevő gépeknél, ha az egyéni tapasztalataink segítségével tesszük személyessé, érvényessé és jelentést hordozóvá a filmet (port.hu).