Dr. Papp Sándor

Az oktatás és nevelés műhelye vagy szolgáltató intézmény?

A magyar, miként a civilizációs társadalmak oktatási rendszerének alapvető dilemmája, hogy az egyértelmű döntés hiányának következményeit szenvedik. Miközben az oktatás – a gazdasági-technológiai rendszerek egyre nyomasztóbb igényeinek megfelelően – fokozódó mértékben áruvá és szolgáltatássá válik, erősödik a felismerés, hogy az oktatási rendszerek hamis úton járnak, ha egyetlen feladatuknak a gazdasági-technológiai struktúrák munkaerő szükségletének kielégítését tartják. Az oktatás ugyanis nem áru és nem szolgáltatás, hanem elsősorban közjó, tehát alapvetően nem piaci, hanem társadalmi érték. Ha a piaci értékviszonyokat nyersen beengedjük az oktatási rendszerekbe („piaci fundamentalizmus”), akkor ezen a területen is a gazdaságban és a társadalomban kialakult kettészakadási folyamatok fognak lejátszódni. Az esélyegyenlőségről hirdetett szép szavak pedig csupán szavak maradnak, még akkor is, ha olykor látványos állami beavatkozás próbálja meg enyhíteni, betömni a kialakuló szakadékot. A szolgáltató iskola – tiszta formájában – ily módon nem más, mint a pozivitizmus parlagi prakticizmusának térhódítása.

A másik, nem kevésbé aggasztó jelenség, hogy a közoktatás – látszólag – lemondott nevelési feladatairól. Posztmodern, értékrelatív és értékplurális korunkban az oktatási rendszerek irányítói – kevés kivételtől eltekintve – érzékelhetően félnek kijelölni (vagy erre már nem is képesek) a morális értékeknek azt az alapvető körét, amelyet nem lehet relativizálni, s amely értékeket egyként kötelező elfogadni és képviselni, különben a társadalom a normanélküliség állapotába kerülve előbb-utóbb csaknem működésképtelenné válik. Még akkor is, ha az információk nyomasztó és megemészthetetlen tömegét öntjük a tanulókra. Hamis az a ma uralkodó közvélekedés, hogy egy társadalom csupán piaci és jogi szabályok révén tetszőleges határok között stabilis és működőképes lehet. Ha nem vagyunk képesek az oktatási rendszerben kinevelni a „a belülről (is) irányított embert” (David Riesman), akkor valóban nem marad más hátra, mint az a lehetetlen vállalkozás, hogy olyan területeken is a piaci-, illetve jogi szabályozással próbálkozzunk, ahol az csődöt mond. (Néha az a benyomása támadhat az embernek, hogy például a gyerekek napjainkban nem annyira több jogot, hanem több szeretetet igényelnének.) Jó lenne belátnunk, hogy az ember norma iránti igénye genetikailag kódolt.

Sajátos helyzetbe kerülnek az oktatási rendszerek azáltal is, hogy a tanulók az információk egyre növekvő hányadát ma már nem az iskolában és nem a pedagógustól szerzik be. Az információtechnika növekvő szerepe – minden pozitív hatása mellett – negatív következményekkel is jár. Ennek kapcsán felmerül a pedagógus nélküli „iskola” abszurd víziója. (A távoktatás növekvő térhódítása már valami hasonlót sejtet!) Miért is ne? Hiszen a Hálóról a Tele-házakban végül is bármely információ beszerezhető, ami a gazdasági, a pénzügyi, a technológiai és a szolgáltató rendszerek működtetéséhez kívánatos, ami az ott sorjázó feladatok ellátásához szükséges. Csakhogy fel kell tennünk a kérdést: az ily módon szocializálódó ember személyiség-e valójában, vagy csupán reflexív mechanizmus? Megszemélyesítés helyett az elszemélytelenítés folyamatának kárvallottja?

Divatos manapság arról is sokat beszélni, hogy korunk emberének élethosszig tartó tanulással kell felkészülnie és képessé válnia arra, hogy élete folyamán akár többször is foglalkozást változtasson. A fantázia itt is meglódulhat: a gazdaság szempontjából ily módon az ideális munkaerő az, aki lakókocsiban, egyedül él, egyetlen nap alatt képes arra, hogy több száz kilométerre elvándoroljon – egy másik gazdasági szervezet munkaerő-szükségletét kielégítendő. És – természetesen – Hálóra kapcsolt, hogy állandóan tovább képezhesse magát. Csakhogy: hol fér bele ebbe a képletbe a család, a gyermek és az az állandóság, megállapodottság, amely nélkül – mondjuk ki – sem család, sem gyermek nem létezhet. Csak jogok a család és a gyermek védelmére, de sem idő, sem szeretet a számukra. Az imént vázoltakat jól szemlélteti a szingli-életforma terjedése.

Hogy a gazdasági-technológiai rendszerek mennyire a motorikus, elemeire szakadt munkát végezni képes, szinte robotszerű munkaerőt igénylik, arra jó példa lehet egy mobiltelefon-reklám: „Nem vagy elég eredeti? A mobilod még az lehet.” – Itt tehát már nem az ember a gép mértéke, hanem a gép „eredetisége méri” az embert.

Kétségkívül igaz, hogy a hazai és a nemzetközi tanulmányi versenyek nyertesei, a kutatásban és a sportban nyújtott teljesítmények, az olykor megjelenő segíteni akarás és szolidaritás láttán és tapasztaltán hajlandók vagyunk az aggódókat huhogóknak minősíteni. Ám meggyőződésem, hogy mindez csupán a felszín; a mélyben azok a folyamatok a meghatározók, amelyekről Bán tanár úr figyelemfelkeltő és lényeglátó sorai tanúskodnak.

Az iskola mint szolgáltató intézmény – kényszerhelyzet kiváltotta szereptévesztés. Iskolának csak az oktatás és nevelés műhelyei tekinthetők. A szolgáltató iskola – be kell látnunk – nem több, mint sajátos kiképzőhely, az éppen aktuális társadalmi-gazdasági viszonyok konzerválásának legjobb eszköze. Horizontja megreked a jelen síkján. Mély meggyőződésem, hogy a társadalom és a jövő számára az oktatás és nevelés műhelyei adják – a többiek mellett – a legmagasabb szintű „szolgáltatást” is. Az individuum korunkban tapasztalható mérhetetlen magányán és elesettségén a család mellett csak a valóságos ISKOLA „akolmelege” (Németh László) képes segíteni. Tudom, ez a gondolat sem nem új, sem nem eredeti. Az az iskola, amelynek feladata a gyermek morális és intellektuális képességeinek kibontakoztatása, horizontjának kiszélesítése abból a célból, hogy képes legyen társadalma természetének megértésére, múltjának és jelenének befogadására, jövőjének formálására, továbbá arra, hogy átfogó képet tudjon kialakítani közösségéről, országáról és civilizációjáról.

Dr. Papp Sándor
egyetemi tanár