„Soha senki, semmiről nem beszél”

Egy pedagógus gondolatai a FOMO című film ürügyén¹

Péntek este megnéztem a FOMOt.

Két apa ül egymással szemben egy gimnázium igazgatói irodájában. Az egyiknek a fia egy vad – rengeteg piával, anyaggal, a szomszéd medencéjébe ugrálással, az italt vizelettel hígítós – bulin megerőszakolta a másik apa lányát. A lányos apa persze bosszúért liheg, „az én lányom nem olyan”, mondja – „miért? Az én fiam se olyan” – mondja a másik apa.

Mit tudnak az apák a saját gyerekükről? Valamit biztosan: mert egyik gyerek se olyan. A lányka, Lilla nem kurva, a fiú, Gergő nem nőket megerőszakoló ámokfutó. Normálisnak nevezhető, jó iskolába járó, ambiciózus, még lelkiismerettel is megáldott fiatalok, akiknek persze a többi gimnazista társukhoz hasonlóan fogalmuk sincs, mit kezdjenek magukkal, az életükkel. (Az, hogy fölveszik a fiút egy jó, külföldi egyetemre, csak a szülőket érdekli, mert azt gondolják, így kipipálhatják a fiú felnevelését, a gyerek sínen van, nincs tovább probléma vele, elvégzi az egyetemet, lesz jól fizető állása, ennél nagyobb rendben már nem is lehetne a kölök élete.) Mást nem tudnak a gyerekükről, de – és igazán ez a nagy gond – nem is akarnak mást, sőt semmit se tudni róluk.

A film szerintem nem arról a problémáról szól – és éppen ezért is érdemes megnézni –, hogy a fiatalok isznak, drogoznak, hanem arról, ahogy soha senki, semmiről nem beszél. Ugye emlékszünk a Harcosok Klubjának második aranyszabályára: senkinek egy kurva szót se erről a klubról.

Itt is ez az aranyszabály: az iskola igazgatónője azt várja, hogy a fiú csendben slisszoljon ki az iskolából, nehogy az iskolát botrány fenyegesse. A fiú apja azt mondja: anyádnak ezt egyelőre nem áruljuk el, majd csak rendeződnek a dolgok. A Falka tagjai pedig – akik eleinte szabályosan terrorizálták, Gergőt lúzernek nevezve, ha nem meri megerőszakolni a kiscsajt, aki teljesen kiütötte magát, tehát nem tud védekezni – miközben nagyon lazának képzelik magukat, elsápadnak a gondolattól, hogy Gergő – akinek a számára amúgy a legfontosabb a Falkához való alkalmazkodás, nekik megfelelés – , esetleg őket is belekeverné ebbe a dologba. Róluk aztán ne merjen egyetlen szót se ejteni; ha netán eszébe jutna ilyesmi, hárman esnek neki, és laposra verik.

Sőt a néhány napi eltűnés után előkerülő Lillával se akar szót váltani a halálra gyötört apa, neki elég volt a video-felvétel, amit megnézett az abúzusról, erről beszélni szégyenteljes lenne neki is, a lányának is. Kíméletesen bánik a lánnyal, azaz nem kérdezi meg semmiről.

Hogy is van ez?

Holokamunak nevezhetjük a holokausztot, melyben több, mint 500 000 honfitársunkat kínoztak és öltek meg, a túlélőkben is soha nem múló sebeket ejtve. Cigányozhatunk nyugodtan, miközben keveset teszünk az ő iskoláztatásukért, a szegénységük felszámolásáért. Hajléktalanokat alázhatunk. Szóval csinálhatunk, mondhatunk bármit, csak a szüleink, az iskola, a szomszédok, a szülők munkatársai, pláne főnöke meg ne tudják („egyetlen sör, és megyek” duruzsolja a telefonba az egyik Falka-tag).

Nagyon örülök, hogy a film ezekről „szót ejtett.” Én a filmekhez nem értek, bár nagyon tetszettek az elhúzott, elmosódó felvételek, melyek nem csak azt fejezték ki, hogy a fiúk illuminált állapotban amatőr felvételeket próbálnak készíteni, de kifejezték azt az elveszettséget is, amit nem találva igazi értéket maguk körül (gondoljunk arra, milyennek látta Gergő a szüleit, amikor éppen az ő egészségére, felvételének megünneplésére ittak) próbálnak az éjszakában kódorogva legyőzni.

Ezek a 16-17 éves gyerekek a mi gyerekeink, tanítványaink, vagy éppen a szomszédunk gyereke (persze, hogy a miénk nem olyan!!!!).

Még annyit, hogy én mint középiskolai tanár bosszankodom, amikor a fiatalok együtt tapsolnak, ha a menzán egy pohár vagy tányér eltörik. Bosszankodom, amikor a nagy erőkkel Erdélybe, Csehországba, Selmecbányára, meg persze Magyarország gyönyörű helyeire szervezett osztálykirándulás fő konklúziója nem az, hogy milyen jó helyeken jártunk, milyen nagyszerű emberekkel ismerkedtünk meg. Még csak nem is az, hogy végre beszélgettem egy jót az egyik osztálytársammal, akivel 4 év alatt egyetlen kukkot se szóltunk egymáshoz. Hanem az, hogy Prágában lehet abszintozni, Erdélyben pedig olcsó a pálinka.

Mégis szervezünk kirándulásokat, próbálunk a problémákról beszélgetni, mert enélkül nem csak a gyerekeink lesznek elveszettek, hanem mi veszítjük a legtöbbet: a gyerekeinkkel való kapcsolatunkat.

Terjéki Ildikó

A szerző 1978-ban végzett az ELTÉ-n, magyar-orosz szakon, és azóta folyamatosan tanít. Jelenlegi munkahelyén, a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnáziumban idén kezdte a 25. tanévet. Pedagógiai munkájában fontosnak tartja a jó eredményt (érettségi, esetleg oroszból nyelvvizsga), de ennél sokkal fontosabb számára, hogy a gyerekeknek – osztályfőnökként – sok mindent megmutasson. Mindegyik osztályával szervezett iskolai szintű tolerancia-napokat (politikai, vallási toleranciára nevelés, illetve a fogyatékkal élők, hajléktalanok lehetőségeinkhez mért segítése volt a fő cél). 15 évvel ezelőtt veszítette el a férjét, aki szintén tanár, később külpolitikai újságíró volt. Három felnőtt korú gyermeke és három unokája van.

¹A film teljes címe: FOMO – Megosztod és uralkodsz. A FOMO mozaikszó: Fear of missing out (félelem attól, hogy kimaradsz valamiből)