A palackba zárt szellem

Volt egyszer egy szegény favágó. Törte magát, dolgozott kora reggeltől késő estig. Mikor már megtakarított némi pénzecskét, így szólt a fiához:
– Egyetlen gyermekem vagy, rád akarom fordítani, amit az arcom verejtékével kerestem. Eredj a városba, tanulj meg ott valami rendes tudományt; akkor többre viheted, mint én, és engem is eltarthatsz öreg napjaimra.
A fiú megköszönte az apjának, hogy addig is annyit fáradozott érte, elbúcsúzott tőle, és beköltözött a városba. Ott beiratkozott egy híres-neves iskolába, és olyan szorgalmasan tanult, hogy a tanítói nem győzték dicsérni. Becsülettel kijárt néhány osztály, de úgy érezte, még mindig nem elég nagy a tudománya. Hanem a pénzecske, amit az apja megtakarított, közben mind elfogyott, így hát haza kellett térnie.
– Hajaj – búslakodott az öreg –, nem adhatok neked többet; a lelkemet kitehet, mégsem tudok egy garassal sem többet keresni ebben a cudar világban, mint amennyi mindennapi betevő falatra kell.
– Egyet se búsult, édesapám! – felelte a fiú, mert azt nem olyan fából faragták ám, hogy egy-kettőre elveszítse a kedvét – ki tudja, nem válik-e majd ez is a javamra.
És mikor a favágó legközelebb megint az erdőbe készült fát vágni, elébe állt, azt mondta:
– Én is veled megyek, édesapám, segítek neked.
– Nem úgy van az, édes fiam – felelte az apja –, diákember vagy te, nem szoktál a nehéz munkához, nem is bírnád. Meg aztán nincs is, csak ez az egy fejszém; honnét vennék másikat, ha egyszer nincs rá pénzem?
– Kérd el szomszédét – mondta a diák – biztosan szívesen kölcsönadja addig, amíg szerzek magamnak egyet.
A szomszéd készséges ember volt, valóban odaadta a fejszét, s másnap pitymallatkor már együtt mentek ki az erdőre. A diák kezében frissen forgott a szerszám, meg sem látszott rajta a munka, még fütyürészett is hozzá, mintha az neki mind semmi volna.
Mikor a nap delelőre hágott, az öreg már elfáradt.
– Most megebédelünk, és pihenünk egyet – mondta –, utána kétszer olyan jól meg a dolog.
– Te csak dőlj le, édesapám – felelte a diák –, én nem vagyok fáradt; amíg te alszol, járok egyet az erdőben.
– Ó, te pernahajder! – korholta az öreg – addig lótsz-futsz, míg a végén majd moccanni sem tudsz! Inkább maradj velem, és dőlj le ide mellém.
A diák csak nevetett. Fogta a kenyerét, s kószálni kezdett az erdőben. Nagyon jól érezte magát a hűvös zöld lombsátor alatt.
– Jó élet a diákélet – gondolta –, de a favágó sem utolsó ember ám!
Így járt-kelt elégedetten, vidáman, be-benézett az ágak alá, nem lel-e fészket. Egyszer csak egy rengeteg nagy tölgyfához ért. Jó pár száz esztendős fa lehetett, öt ember sem érte volna át a derekát. A diák megállt, nézegette a fát, azt gondolta magában:
– Ezen is fészkelhet vagy tucat madár, ha nem több!
És elkezdte körüljárni. Egyszerre azonban mintha valami hangot hallott volna. Fülelni kezdett, és most már tisztán ki tudta venni: egy tompa hang azt kiáltozta:
– Engedj ki! Engedj ki!
Nézett a diák jobbra is, nézett balra is, de senkit nem látott. Föltekintett a fa koronájára, be a lomb közé, de egy fia madarat sem pillantott meg a levelek közt, nehogy embert, aki beszélni tud. Akkor azonban megint megszólalt a tompa hang:
– Engedj ki!
Mintha lentről, a föld alól jött volna.
– Hol vagy hát? – kiáltott a diák elképedve.
– Itt a tölgyfa gyökerei közt – felelte a hang. És újból rákezdte: – Engedj ki! Engedj ki!
A diák négykézlábra ereszkedett, és keresgélni kezdett a vastag gyökerek közt az avarban. Egyszer csak ráakadt egy üregben egy palackra. Fölemelte, és a világosság felé tartotta; valami furcsaság kuporgott benne, olyasforma, mint egy béka. S ahogy a diák a palackot forgatta, hol ide ugrott benne, hol meg amoda, és közben egyre hallatszott a panaszos, tompa nyögés:
– Engedj ki! Engedj ki!
– Ha ki akarsz jönni, hát gyere! – mondta a diák, és kihúzta az üveg szájából a dugót.
Abban a szempillantásban egy szellem ugrott ki a palackból.
Növekedni kezdett; nőttön-nőtt, de olyan sebesen, hogy máris olyan behemót nagy volt, mint a fél fa.
– Hallod-e, te diák! – dörrent rá rettenetes hangon a fiúra. – Tudod-e, mi lesz a jutalmad?
– Nem én – mondta a diák, és vállat vont. – Honnét tudnám?
– Hát akkor tudd meg! – üvöltötte a szellem. – Kitekerem a nyakadat!
– No, ezt előbb is megmondhattad volna – szólt a diák –, akkor bezzeg nem engedlek ki a tömlöcödből! Egyébként előbb meg kell hallgatnunk másokat is, vajon mit szólnak a dologhoz.
– Szólnak, nem szólnak – dörgött a szellem –, megkapod, amit megszolgáltál. Mit gondolsz, jókedvemből kuporogtam olyan sokáig odabent? Nem, barátocskám, hanem azért, mert bezártak! S ezért most valakinek lakolnia kell!
– Ha szabad kérdeznem, miért éppen nekem? – kérdezte a diák.
– Mert te kerültél először az utamba!
– Ebben igazad van, de azért olyan egy-kettőre mégsem megy a dolog. Honnan tudtam én, hogy valóban te ültél az előbb a palackban? Előbb bizonyítsd be, hogy te vagy a szelleme, aztán nem bánom, kitekerheted a nyakamat, ha olyan nagyon akarod.
– Mit akarsz bizonyságul?
– Csekélység az egész! Ha vissza tudsz bújni a palackba, elhiszem, hogy az előbb is te ültél benne.
– Ha csak ez kell! – zúgta gőgösen a szellem.
Azzal a diák szeme láttára elkezdett zsugorodni. Már nem volt nagyobb egy jól megtermett juhászkutyánál, már csak akkora volt, mint egy mezei nyúl, más csak akkora, mint egy béka; ugrott egyet, nyújtózkodott egyet, bebújt az üveg száján, végigmászott a karcsú nyakán, s máris megint ott kuporgott benne.
Akkor a furfangos diák gyorsan bedugaszolta az üveget, és visszadobta a gyökerek közé.
– No, itt most pihenhetsz ítéletnapjáig! – mondta.
És megfordult, hogy megy vissza az édesapjához, jócskán elmúlt dél, a lombon már kissé ferdén tűzött át a napsugár.
Alig tett egy lépést, rákezdte a pórul járt szellem:
– Engedj ki! Engedj ki!
– Ha bolond volnék! – felelte a diák. – Hogyisne! hogy megint az életemre törj!
– Dehogy török, dehogy török, csak engedj ki! Inkább gazdaggá teszlek egész életedre!
– Aztán megint becsapsz, mint az előbb!
– Megbántam már a vétkemet, jóvá is teszem, ha kiengedsz. Vigyázz, ne szalaszd el a szerencsédet!
A diák tűnődött egy kicsit, aztán azt gondolta:
– Megpróbálhatjuk: hátha a szavának áll. Különben is, ha bántani merészel, majd elbánok vele!
Visszament a tölgyfához, kipiszkálta lábával a gyökerei közül a palackot, és kinyitotta. A szellem kimászott, megnőtt, akkora lett, mint egy óriás. A magasból, valahonnét a fák koronái közül szólt a diákhoz:
– Vedd a jutalmadat, ahogyan megígértem.
Egy darabka rongy hullott a fiú elé, legföljebb akkorka, mint a hüvelykujjam.
– Ez az egész? – kérdezte a diák.
– Ez – folytatta a szellem –, de a világ minden kincsénél többet ér neked. Mert ha az egyik végével akármilyen sebhez hozzáérsz, nyomban begyógyul; ha a másik végével vasat vagy acélt dörgölsz meg, tüstént ezüstté válik.
– Várj – mondta a diák –, ezt először ki kell próbálni.
Odalépett az egyik fához, fölemelte a fejszéjét, és egy jó nagyot rásújtott vele, hogy csak úgy pattogtak szerteszét a kéreg szilánkjai. Mély seb tátongott a fa derekán, de nem sokáig: a diák megérintette a rongyocskával, s erre tüstént beforrott.
– No, látom, igazat szóltál! – mondta a diák –, most aztán elválhatunk békességgel.
A szellem nagy zúgással eltűnt, a fiú meg visszament az apjához.
– Ej, hát hol kószáltál ennyi ideig? – dohogott az öreg.
– Csak így itt hagyni a munkát! Megmondtam előre, nem diáknak való ez! Persze, az úrfinak nem fűlik a foga hozzá…
– Nem baj, apám, majd pótlom, amit elmulasztottam – szabadkozott a fiú.
– Pótlod, pótlod – morogta az öreg. – Szájjal, azt elhiszem, de nem munkával…
A fiú meg fogta a rongyocskát, s megdörgölte vele a fejsze élét.
– Vigyázz onnét, édesapám! – kiáltotta – mindjárt kidöntöm ezt a fát!
És rásújtott hatalmasan egy vén gyertyánra. Annak nagyon kemény a fája, aztán meg már a fejsze is ezüstből, volt, pendült egyet, s kifordult a kéregből.
– Ejnye, édesapám – adta a diák az ijedtet –, miféle életlene, csorba ócskaságot szereztél te nekem? Nem ér az egy hajítófát sem!
Az öreg odanézett, és még a vér is elhűlt benne.
– Mit csináltál, te szerencsétlen! Most aztán fizethetek érte, ha lesz miből! Ez a te munkád haszna!
– Sose bosszankodjál apám – csitította a diák –, majd én megfizetem.
– Miből, te tökéletlen? – tüzeskedett az öreg. – Csak tréfálj velem, csak bolondozzál, nem elég a kár, amit tettél! Mindig ilyen garabonciáskodással van tele a fejed, de a favágáshoz ennyit se konyítasz ni!
És mutatta nagy mérgesen a kisujja körme hegyét.
Egy ideig szótlanul dolgoztak tovább. Akkor megint megszólalt a diák.
– Nekem elég volt mára, édesapám, nem bírom tovább.
Az öreget megint elfogta a méreg.
– Minek jöttél ki, ha nem bírod? Tudtam én, hogy csak kolonc leszel a nyakamon! Mit gondolsz, én is az ölembe tehetem a kezemet, mint te? Nekem még dolgom van, én itt maradok.
Aztán egy kicsit megenyhülve hozzátette:
– Hanem te hazamehetsz, ha elfáradtál.
A diák hamiskásan mosolygott magában, de azt persze az öreg favágó nem látta.
– Édesapám, most vagyok kint először az erdőn, nem találnék haza, gyere velem.
Az öregnek már elpárolgott a haragja. Engedett a fiú kérésének, s elindultak hazafelé.
Útközben egyszer csak odaszólt a diáknak:
– Jó volna, ha megpróbálnád eladni azt a csorba fejszét, hátha kapsz valamit érte. A többit majd megkeresem valahogyan, hogy megfizethessük a szomszédnak.
– Igazad van, édesapám – felelte a fiú –, talán kapok érte pár fillért az ócskásnál.
Elvált az apjától, de az ócskáshoz ment, hanem egy ötvösmesterhez.
– Hoztam egy darabka ezüstöt, ha megvenné …
Az ötvös először megpróbálta, valódi ezüst-e a fejsze, aztán föltette a mérlegre, méregette, latolgatta, végül azt mondta:
– Négyszáz tallért ér, se többet, se kevesebbet. Csakhogy nekem akkor sincs annyim, ha az egész boltomat pénzzé teszem.
– Hát mennyije van? – kérdezte a fiú.
– Legföljebb háromszáz, ha mindent egybeveszek.
– Adjon, amennyit tud, a többit majd megfizeti máskor.
A mester leszámolt neki háromszáz tallért, százzal adósa maradt.
A diák hazament az apjához, s mindjárt azzal állított be:
– Édesapám, szereztem egy kis pénzt, át kellene menni, megkérdezni a szomszédtól, mit kér a fejszéjéért.
– Már megkérdeztem – legyintett keservesen az öreg. – Egy tallér hat krajcárt. De hát kinek van annyija!
– Biztosan neki sincs – mondta a diák –, éppen azért jól fog esni neki, ha dupla annyit kap. Itt van két tallér tizenkét krajcár, vidd át neki, hadd örüljön.
Az öreg egészen elhűlt.
– Megháborodtál? Két tallért azért a fejszéért?
– Meg a szívességért, hogy kölcsönadták – mondta a diák. – Ezt meg tedd el te, édesapám. élj kedvedre, ne láss szükséget, amíg érted nem jövök, és magamhoz nem veszlek.
Azzal odaadott az öregnek száz tallért, elmondta neki, mi történt vele az erdőben, milyen jó fogást csinált a tölgyfa alatt, aztán másnap hajnalban útra kelt a városba. Ott végig kijárta az iskolát, megtanult mindent, amit csak megtanulhatott, s olyan híres orvos lett belőle, hogy csak úgy tódultak hozzá a betegek. A rongyocskát egy szép üveges szekrénybe őrizte aranyrojtos bársonypárnán, és néha megmutatta egyik-másik betegének:
– Ennek köszönhetem, hogy el tudtam végezni az iskolámat – mondta. – De most már nincs szükségem rá, nélküle is meg tudom gyógyítani a sebeket.
Az öreg favágó meg bólintgatott rá, mert hát ott töltötte szép csendes öregségét a kedves gyermeke házában, s esténként vacsora után szívesen el-elemlegették azt a réges-régi napot, amikor együtt vágták a fát odakint az erdőn.