Török Ildikó

Add tovább!

Rajztagozatos osztályom éppen a hetedik évfolyamot kezdte, amikor az egyik rendkívül tehetséges és egyben igen érzékeny lelkű leányom konfliktusba került iskolánk nyelvtanárával, Gabi nénivel. Először nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget a problémának, hasonló ezer adódik naponta. Ezért amikor Juci elmesélte, hogy Gabi néni minden nyelvórán „direkt” őt felelteti, kérdezi, piszkálja, sőt kínozza (!), ezt ő már nem bírja, fél a nyelvóráktól, és olyan helyzet alakult ki, amely a kisnyúl meg az óriáskígyó találkozásához hasonlatos, csak még rosszabb, mert ott legalább biztos a végeredmény, itt viszont minden órán megismétlődik a rettenet – nos, ekkor én megnyugtattam: ha rendesen készül, dolgozik, jelentkezik órán, kész a házi feladata, akkor semmi baj nem érheti. Vagyis a konvencionális osztályfőnöki attitűddel közelítettem meg a kérdést: a tanárod azért követel tőled, mert tisztel, azért foglalkozik veled, mert fontos vagy neki… Jucit, a kedves, halk szavú, megbízható kislányt szinte mindenki kedvelte az osztályban, és a szociometria is azt az eredményt mutatta, hogy – bár nem foglal el központi pozíciót – kialakult baráti köre van. Az össszeütközéseket inkább kerülte, vagy elfogadta az erősebb álláspontját.

Gabi nénit is felkerestem, mi a gondja Jucival, a válasza azonban nem nyugtatott meg: egyrészt arra hivatkozott, hogy Juci nagyon tehetséges, de lusta, a biztatásnak és ösztönzésnek ellenáll, a szereplési, bizonyítási lehetőséget pedig nem használja ki. Neki személy szerint nincs problémája Jucival, illetve… – és itt utalt arra, hogy a kislány az utóbbi időben túl sokat enged meg magának. Hogy pontosan mit, arra ekkor még nem kaptam választ. A beszélgetés során viszont kiderült, hogy őt kimondottan idegesíti a gyerek lehajtott feje és némasága, amely számára a legirritálóbb tanulói reagálás a feleltetés során. Igaz, amit ő „ellenállásnak” értékelt, Juci azt rettenetként élte át. Éreztem, hogy itt sokkal mélyebben kell keresnem a konfliktus okait, hiszen a kolléga azt hangsúlyozta többször is, hogy az a diák, aki ilyen kiváló képességekkel rendelkezik, nem engedhet meg magának állandó kötelességszegést, amiért természetesen büntetés járna… Miben lehet vétkes Juci?

A nyomozás során érdekes motívumra bukkantam: Gabi néni képtelen volt belenyugodni abba, hogy Juci minden áldott nap elkésik az iskolából, és ráadásul ezt a tényt a szülők nem érezték akkora problémának, hogy változtattak volna reggeli szokásaikon. Mivel az apukának elég volt kilencre beérnie a munkahelyére, és az iskola éppen útba esett, rendszeresen kocsival hozta a kislányt, aki így 7.45-re (házirendünk szerint eddig az időpontig kell megékezniük a tanulóknak és pedagógusoknak, ha első órájuk van aznap) biztosan nem ért be az épületbe, viszont óráról sohasem késett el. A szülő maga jelentette ki, hogy nyugodtan beírhatjuk a figyelmeztetőket, tudomásul veszi, de nem fogja módosítani munkába járásának rendjét. (Hozzá kell tennem, hogy reggelente Gabi néni fogadja (ma is) az udvaron a tanulókat, és állandó ügyeletes tanárként ő veszi el az ellenőrzőket a későktől…)

Amint az ügy háttere világosodni kezdett a számomra, mind több és több kérdés merült fel bennem.

Hogyan is értelmezzük mi a szabályokat, konkrétan a házirend szabályait? Mindenkire vonatkoznak, vagy csak a gyerekekre, vagy bizonyos kivételes esetekben elnézhető egy-két vétség? Nyilván előfordulhat, hogy rajtunk kívül álló okból következik be a szabályszegés: például leesik az első hó, és aki a környező településeken lakik, a szokásos félórás utat két óra alatt sem képes megtenni tömegközlekedéssel. Viszont az is eszembe jutott, hogy szinte minden tantestületben előfordul „beeső” kolléga, aki reggel röviddel a becsengetés előtt érkezik, és míg egyik kezével kabátját és táskáját dobja le, addig másik kezével a könyveit markolja fel, majd elszáguldva az aktuális osztály felé – ahol majd kényelmesen kipihenheti magát – még a naplót is sikerül kibűvészkednie a helyéről. Csak körül kell nézni a tanári szobában 7.46-kor, hányan is érkeztek meg a szabály által kijelölt időpontra. Kevés olyan iskoláról tudok, ahol ennek a magatartásnak komoly fegyelmi következményei lennének…

Ezek szerint külön értékrend alapján ítélhetjük meg/el a diákokat, és külön kategóriába soroljuk a felnőttek/pedagógusok szabályszegéseit? Milyen alapon? – kérdeztem Gabi nénit, aki részben igazat adott nekem, de úgy gondolta, hogy a felnőttek súlyos gondokkal telezsúfolt életével szemben a diákoknak nincs más dolguk, kötelességük, csak ami az iskolával és a tanulással kapcsolatos. Ők „csak gyerekek”. Egyébként is: a szülők nagy része szinte semmilyen szabályt nem állít csemetéje elé, de ha van is valamiféle korlátozás a gyerekek életében, és esetleg hibát követnek el, akkor meg nem kapnak érte büntetést, ezért az iskola feladata a kötelességre nevelés… Érdemes ezen az indokláson elgondolkodni. Én nem fogadtam el Gabi néni okfejtését, hogy bármilyen magasabb szempontra hivatkozva különbséget lehet és kell tennünk a házirend ellen vétők között, de már sejtettem, milyen összefüggés lehetséges Juci késései és nyelvórai „népszerűsége” közt.

Arra panaszkodunk, hogy a diákok egyre többet engednek meg maguknak erkölcsi és magatartási szempontból is, túl sokat emlegetik a jogaikat, de a kötelezettségeiket, a jómodort, a fegyelmet meg elfelejtik stb. Ez az eset azonban azt bizonyította számomra, hogy még mindig egy gyerek a kiszolgáltatottabb a tanár jó- vagy rosszindulatának. Gabi néni is váltig tagadott minden összefüggést a Juci késései, néma ellenállása és az ő viselkedése között, csak éppen a tények mást mutattak.

Megpróbáltam a lehetetlent is: meggyőzni a húsz éve tanító, felnőtt pedagógust arról, hogy egy tizenhárom éves tanulóval szemben érzett ellenszenvét ne a tanórai számonkérések és feleltetések szaporításával próbálja kifejezni. A szülő hanyagságát ne a gyereken kérje számon, és főképp ne ilyen, minden humánus szempontot figyelmen kívül hagyó módon… És itt megfeneklett az ügy: a kolléga továbbra is „csak bizonyításai alkalmat adott” Jucinak, miközben a gyerek a szünetekben hozzám szaladt panaszával, s a magukat tehetetlennek érző szülőkben már a csoportváltás kérdése is felmerült, mikor végre elérkezett az év vége. Kicsit elcsendesedtek a harcok, a frontok megmerevedtek, és kialakult egy állóháborús helyzet, melyben a küzdő felek visszavonultak lövészárkaikba, én pedig a harctéren rogytam le kifújni magam, amíg meg nem kezdődnek az újabb összecsapások.

Eltelt a nyár, és nyolcadikban egy vadonatúj Juci lépett be az iskola kapuján: feketébe köpenyedett alakja vészjóslóan vonult a folyosón, és sötétre mázolt szeme megvetően siklott végig az ámuló tanári kar tagjain. A rockerlányt már egyáltalán nem érdekelte sem az én tyúkanyós aggodalmam, sem Gabi néni elvei. Minden szavával, mozdulatával érzékeltette, hogy lelki fölénybe került, és nem fél semmilyen konfliktusban részt venni. És Gabi néni? Ő teljesen felháborodott az alakváltáson, mert ismét az iskola szent rendjét negligálta valaki, most éppen kihívó, nem ideillő öltözékével, de nemsokára, ahogyan az erőviszonyok tisztázódtak, és Juci először mert szembenézni vele, visszavonulót fújt, hiszen már nem volt értelme a kínzásnak: ez a kamaszlány többé nem alakította a kisnyúl szerepét.

Mi lehetett a nagy átalakulás titka? Azt hiszem, akkor kezdődött, amikor hetedikben egy aktuális ültetés során Juci az osztály „fekete báránya”, a felnőtteket minden formában és összetételben elutasító Dani mellé került, akiről köztudott volt, hogy a legcifrább jelzőkkel illeti az idősebb generáció tagjait. Ő először csak néhány rockzenei cd-t adott kölcsön a lánynak, később rendszeresen találkoztak és beszélgettek délutánonként is. Jucira valószínűleg nagy hatással volt, hogy Dani – szóban és főleg a hátuk mögött – szembe mert szállni az álszent felnőttekkel, amit a pedagógus szülővel megáldott kislány még sohasem tapasztalt eddig, hiszen otthon az iskola és a tanítók, tanárok tiszteletére nevelték. Aztán a nyár folyamán szülői felügyelettel ugyan, de Juci eljutott élete első Tankcsapda-koncertjére, ahol már talpig feketében illett megjelenni… (Az együttesnek nagy rajongótábora van iskolánkban.) Egyik számuk első versszaka talán Juci akkori életérzését is jól illusztrálhatja: „Az ember tervez, az Isten végez, de ebben az életben / Ha nem vittél még semmit véghez, az nem a véletlen / Műve, hogy a szakadék szélén ülve, semmibe lógó lábbal / Haragban állsz az egész világgal…”

A kislány csodás pasztelljei és akvarelljei, melyekkel országos és nemzetközi sikereket ért el, mindig harmóniát, derűt sugároztak, most azonban hirtelen az absztrakt ábrázolás kezdte érdekelni, erőteljes színek és vad formák. Képein is megjelent az egész lényét átható indulat és dac, és gyakran nem volt hajlandó a tanári utasításnak megfelelően dolgozni a rajzórákon. Mivel tehetsége egyre inkább kibontakozott (több magántanár is foglalkozott vele), a szülők örültek ennek, és a személyiségváltozást is könnyebben elfogadták, a kamaszodásnak tulajdonítva azt. Lassan mi is hozzászoktunk a változáshoz, és magamban már kipipáltam ezt az ügyet, amikor egy új konfliktus kezdett kibontakozni.

Juci ezzel az új szereppel új pozíciót is szerzett az osztályban: már nem a jó kislányok csapatának volt a tagja, hanem a kemény magnak: a bakancsos fiúknak és lányoknak, akiknek nemcsak a lábbelijük, de a hangjuk is hatalmas volt, és akiknek a jóindulatát sokan mások is szerették volna elnyerni. Anettet, akivel első osztálytól kezdve szinte szimbiózisban éltek (együtt balettoztak, együtt tanultak, a szülők összejártak), hirtelen elkezdte – a kamaszok minden kíméletlenségével – csúfolni, bántani, és az eddigi nagy barátság pillanatok alatt fordult át ellenszenvbe, majd utálatba. A legapróbb összeütközésekből is (például ha Anett szedte össze a füzeteket, akkor Juci szándékosan nem adta a kezébe, hanem még kétszer „átnézte” azt) kellemetlen, rossz hangulatú vita keletkezhetett. Ez az állandó feszültség gyakran az egész osztály hangulatát befolyásolta. Tudjuk, hogy elég egy ilyen „háborús tűzfészek”, és szinte naponta sor kerülhet akár több összetűzésre is, mások is ingerültebbek lesznek, könnyebben ragadnak fegyvert. Napról napra nyilvánvalóbb lett, hogy Juci a régi barátnő szisztematikus kikészítésére törekszik.

Amikor megpróbáltam beszélni vele, és jobb belátásra bírni, válaszában hirtelen Gabi néni tavalyi logikáját véltem felfedezni: „Anettel semmi bajom, de szerintem álszent módon játssza a jó kislányt, közben pedig állandóan puskázik. Ez annyira idegesít. Én nem bántom, csak megmondom neki a véleményemet…” Ezt az érvelést természetesen senki nem vette komolyan, hiszen Anett összes jó eredményét nem érhette el csak a puskázások révén, de azt mindenki érzékelte, hogy ebben az esetben is a „hatalom” ellenszenvének megnyilvánulásáról van szó, csak most Juci képviselte a hatalmat, és Anett lett a kisnyúl.

Anettet nagyon bántotta ez a hirtelen pálfordulás. Először nem értette, mi lehet az oka, de később – anyai tanácsra – nem is próbálta kideríteni az okokat, hanem igyekezett elkerülni az összetűzéseket, és figyelmen kívül hagyni Juci megjegyzéseit. A két lány konfliktusa azonban megosztotta a társaságot, és év végéig folyt a csendes furkálódás, amelynek eredményeként az utolsó, emlékezetes osztálykirándulásra Anett és négy barátnője már nem jött el.

Juci azóta is feketében járja a világot és készül a művészéletre. Anett új barátokat szerzett a gimnáziumi közösségben. Gabi néni pedig ma is talál magának kisnyulakat a közoktatás erdejében…