2007. december 12. szerda, 21:03
Periklész ma
Federmayer Katalin
Nő, két hatalmas gyermek anyukája,
történelem-francia szakos tanár
és egy kicsit újságíró.
Arra gondoltam, leírom egy napomat. Vállalkozásom szerénynek tűnik, ám mégse higgyék, ez csak álszemérem. Titkon azt remélem, sokan magukra ismernek, sőt, nagyravágyó álmaimban még az is megfordult a fejemben, hogy majd egyszer, a szép jövőben, lelkes internetbúvárok véletlenül rábukkannak, és engem fognak forrásként elemezni egy történelemórán. Íme tehát egy nő, 54 éves, tanár, Magyarország, 2007.
Reggel 6 óra. Csörög a vekker. Kezdődik a nap. Vagy talán nem is most? Mondjuk inkább hajnali 3-kor, amikor meghallgattam egy riportot, aztán a híreket, viszont a Borbarátra már csak félig emlékszem. Mivel szerencsés éjszakám volt, kipihenten kelek fel. Ma különös kéjjel álldogálok a zuhany alatt. Kiélvezem a rám szakadó forró víz karmolását, most utoljára. Mert hogy délelőtt elzárják a gázt az egész házban. Ezt egész véletlenül, két nappal ezelőtt tudtam meg. A sztori több mint mókás. Minden este, mikor a ház csövese beugrik a pinceablakon, a gázcsőre huppan, ami az idők folyamán meghajlott, megrepedhetett, és bizony szivárogni kezdett. Gázszerelő ki, hiba 5 percen belül elhárítva, ám közben a nagy lebukás!!! A csőrendszer nem EU-konform, tehát ki kell cserélni! Tényállás: a gázművek kikapcsolja a gázt, de előtte a lakóközösség szavazza meg, hogy kérjük a gázműveket, korszerűsítés végett kapcsolja ki a gázt. (Ha Periklész ezt hallaná!) A jövőmet illetően minden OK! Tegnap megbeszéltem az igazgatónővel, hogy szorult esetben felmehetek a testnevelő tanári fölé épített galériára, ahol három széket összetolva egész kényelmesen ellehetek. Persze vehetnék én is gázpalackot, hozzá egy adekvát radiátort, de úgy döntöttem, inkább bejglire gyűjtök.
Szóval a zuhany. Utána gyors szépítkezés és irány a suli.
—
Az első óra: 9/G, a periklészi demokrácia. Nagyban magyarázok, mikor észreveszem, hogy az első padsorban jobbra, az a kislány milyen szomorú. Kérdem tőle, mi baja. Semmi. De hát fáj valamid? Nem, majd az óra után jobb lesz. Csak most, az órán van baj? Igen. Miért? Mert nem szeretem a tanárnőt. Mivel kipihent és higgadt vagyok, csak annyit mondok: nehéz lehet neked – és folytatom. Persze szegény Periklészre igen keveset gondolok. Végig ott zakatol a fejemben, miért utálhat ennyire ez a gyerek. Az óra után nem tudom megállni, és elmesélem a dohányzóban. Míg mondom, kezdem feldolgozni. (Szörnyű tanárbetegség, hogy csak hangosan beszélve vagyok képes gondolkodni.) Tisztelem bátorságáért, sajnálom ügyetlenségéért, és persze nagyon rossz a közérzetem. El is határozom, hogy ha a véletlen úgy hozza, ezt el is mondom neki. Mit tesz isten, rá két órára ott áll előttem a lány. Tisztelem a bátorságodat, de tudd, hogy mióta társadalomban élünk, nem szoktunk így viselkedni. Miért, mondjam inkább a tanárnő háta mögött? Nyelek egyet. És ekkor kifakad: már a múltkor is rákérdeztem, hogy miért ilyen szomorú, háromszor is. És hagyjam már, ne maceráljam. (Szolid lelkiismeret-furdalás, önvád után csak nem akarom feladni.) Na, meg nem tartom szerencsésnek, ha egy alá-fölérendeltségi viszonyban a „főnök” szemébe mond ilyet az ember. Köztünk nincs alá-fölérendeltségi viszony – így a gyermek. Kicsim, te nem vagy a barátnőm. Nekem sem lesz soha a tanárnő. Itt abbahagyom.
Most kell kiszállnom. Nem taníthatok tovább. Én is tüntetni fogok a buszsofőrökkel a korkedvezményes nyugdíjért.
Már régóta gyanítom, hogy nincs átjárás az ő világa és az én világom között. Dolgozatírás közben elnézegetem őket. Vannak pattanásos kamaszok, bíborba-bársonyba öltöztetett szende leánykák, visszafogott, ám szuper profi sminkes pofikák (ha az utcán látom, képtelenség megmondani, hány éves is lehet? Tizenöt? Harminckettő?). Eszembe jut a nejlon iskolaköpenyem, ami alatt két évig hordtam anyukám kinőtt szűkszoknyáját, a ropogósra vasalt fehér gallér, amit naponta cseréltünk a köpenyen. (Értem ám én József Attila anyukájának tisztaságmániáját!) Hirtelen témát vált az agyam, és bevillan Periklész beszéde: „és azoknak (a törvényeknek), amelyek bár íratlanok, megsértésüket gyalázatnak tekintjük.” Eszembe jut, mert nem tudom felejteni a kislánnyal folytatott – és vereséggel végződött – beszélgetésemet.
Vajon érti-e ezt a mondatot? El tudom-e neki magyarázni, mit jelent? Vagy úgy van ő ezzel, mint én az angol nevű tárgyakkal? (Tegnap a Redbull helyett – mit tudom én, mit akartam illusztrálni ezzel – azt mondtam, a Djuice. Éktelen röhögés.)
Gyors elhatározással úgy döntök, ezt a szöveget viszem be a faktra. Kapkodó fénymásolás, és már olvassuk is.
„… a szabadság szellemében intézzük el közügyeinket, és mindennapi tevékenységeink során nem válunk gyanakvókká egymással szemben …” Próbáljuk értelmezni a mondatot. Hogy világosabb legyen, elmesélem nekik barátnőm kisfiának történetét. Ferkó már ovis kora óta együtt homokozott, játszóterezett a barátjával. Most is iskolatársak, de egy ideje eltávolodtak egymástól. Merthogy – magyarázza –, a barátja miépes (?!) lett. 10 évesek.
„… a törvényeknek, különösképpen azoknak, amelyek az igazságtalansággal sújtottakat védik, […] megsértését gyalázatnak tekintjük.”
Újabb értelmező magyarázat, egy újabb barátnő története. 11 éves kislánya egy igen jó hírű iskolába jár. Jó családból való, válogatott gyerekek, tehetségesek és persze kissé kezelhetetlenek. No, ebbe a társaságba csöppen bele egy több éve bukdácsoló fiú. Ráadásul roma. Vagy csak egyszerűen cigány. Verekszik, durva, macerálja a csendeseket – vagy legalább is biztosan ilyen. Két hét múlva egy hisztitől elfúló anyuka telefonál a barátnőmnek, hogy most aztán elég, össze kell fogni, és tenni kell valamit. Ugyan, mire gondolhatott?
Szeretném Engels tételét kiegészíteni. Nemcsak a család, de az iskola is lemodellezi a társadalmat. Kicsibe, sűrítve megvan itt minden, ami körülöttünk tombol: agresszió, előítélet, intolerancia, nyerészkedés, taposás, hízelgés. És én hiába tudom, mégis mindennap megdöbbent ez a mini felnőtt világ. Mindig elhiszem, hogy éktelen fájdalom hasogatja a gyermek fejét, és muszáj hazamennie. Meg se fordul a fejemben, hogy ez nem igaz. Tanárnak hazudni?
Hogy magyarázzam el nekik, a szülőknek azokat a bizonyos periklészi szabályokat! (Arról persze mélyen hallgatnék, hogy Periklész se volt smafu. Hogy mielőtt szólásra emelkedett volna az agórán, hogy nemes eszméit széthintse népének, gondosan megszervezte a spontán felcsattanó dörgő vastapsot.)
Muszáj nyugdíjba menni.
A hatodik óra után futás a szerkesztőségbe, aztán a minisztériumba, hogy riportot készítsek egy hölggyel. Nagyon élvezem ezt a munkát. Igaz, néha megfordul a fejemben, miért is csinálom immár két éve egy fillér nélkül, de aztán megnyugtatom magam. A délelőtt a gáz-, villany-, vízdíj, a délutáni magánórák a kalács (ld. Marie Antoinette – állítólag), a fennmaradó órácskák pedig a lélek luxusa. Tehát, irány a luxus. És tényleg, szájtátva hallgatom az NFT2-program grandiózus vízióját. El is határozom, hogy holnap elmondok mindent az igazgatóhelyettesnek. Hogy mi is… Csináljunk már valamit ezzel a fránya iskolával, mert recseg-ropog alattunk! Ásatag, avítt, haszontalan. De már hallom a választ. Jó, jó, de hát… És ekkor jön a szöveg. A gyerekanyag egyre rosszabb, rossz gyerekből nem lehet csodát művelni. Az önkormányzat úgysem engedi, mi lesz az idős kollégákkal, meg aztán végső soron nem is annyira rossz ez az iskola. Néha az az érzésem, hogy ennek a hetven embernek a kb. kilencven diplomája csak arra jó, hogy bebizonyítsa, miért rossz, ami van, illetve hogy miért nem lehet semmin sem változtatni. Vajon hogyan fogunk kikecmeregni a középpocsék iskolák csapdájából? Ahol még gurul a szekér, még van gyerek, ahol a haldokló testre még rá lehet aggatni egy-két csillogó fülbevalót, flitteres hastánckendőt (évenkénti koccintás a szülőkkel, karácsonyi koncert a dalos gyermekekkel, háziverseny töriből, tarokkszakkör.) Nem is tudom, szóljak-e az igazgatóhelyettesnek.
—
Már este van. Megint nem jutottam be a nyugdíjirodába (vagy a hogyishívjákba), hogy megtudjam, mi vár rám. Talán mégis jobb lenne, ha átmennék az állami nyugdíjba. Igaz, hogy nyolc év múlva már egy fillér sem lesz a kasszában, de mivel mi, nyugdíjasok leszünk többségben (és adjuk majd a szavazatok jelentős részét), hátha választások előtt megkorrumpálnak minket. Baromi büszke vagyok magamra, hogy így átlátok a szitán. Hiába, aki töritanár, az töritanár. Vagy számíthatok valami másra?
Felhívom a fiamat. Most ott van az apjánál. Mit csinált ma? Keresett magának munkát? Inkább nem hívom fel. Fáradt vagyok.
Hazaszaladok. A lakás már olyan, mint egy barlang. Hideg és üres. Egy nap is elég ahhoz, hogy szenvtelen tárggyá csupaszodjon a nagypapa szekrénye, a gyerekek rajza a falon, a kedvesemtől kapott virág. Kapkodva ledobálom a ruháimat, valamit magamra ráncigálok, és menekülök a nővéremékhez. Halkan belopódzom a fürdőszobába, zuhog rám a forró víz. Félálomban hallgatom a rádiót. Nem kapcsolom ki, úgyis felébredek.
Federmayer Katalin
Nő, két hatalmas gyermek anyukája,
Károly, attól félek, mégsem gondolkodunk egyformán. Azt mondod, a suliban nincs "én" csak "ők". Én azt mondom, a jó isten mentsen ettől! Ha én nem vagyok ott, akkor magukra hagyom őket. Az a gondolat, hogy a magam nyomora, tehetetlensége ne legyen ott, a világért se jelentse, hogy én ne! Jön a karácsony (nekem már elmúlt a hanuka, de persze – tudj' isten, persze-e, de persze persze – nekem is jön a karácsony), azt javaslom az ünnep napjai alatt olvasgassunk Bubert, ha tehetjük, nevezetesen az Én és Te című remekét. Csodás.
Tehát dehogynem, az "én" ott van az iskolában, reméljük, akarjuk, hogy ott legyen, az a dolga, hogy ott legyen. Az ép, teljes, munkaképes, teherbíró, kreatív, Te-re irányulni, figyelni, kapcsolatba lépni képes én. Esetmegbeszélés (vagy nevezd bárhogyan), a közös történetek szakadatlan végigmondása, közös megértése, megoldásaik keresése éppen azért kell, hogy minden kudarc, nehézség és zökkenő ellenére ez a munka- és kapcsolatképes "én" mégis épen ott legyen.
Nekem most épp ez a gondom. Kati elmondott egy történetet, már egy hete elmondta. És nem beszélgetünk a történetéről. Miért?
Kedves Judit! A félreérthetőséget valószínűleg az én pontatlanságom okozza: persze, hogy van „én”, csak a gyerekek között nem „én” vagyok a fontos, hanem „ők”. De minden cselekedetem mögött nagyon is tudatos „én” munkálkodik, aki amíg nevelget, félreteszi búját-baját.
Kati történetéről meg azért nem beszélgetünk, mert roppant kínos bevallani, hogy képtelenek vagyunk felvenni a harcot azzal az értékrend változással, ami az elmúlt 20 évet jellemzi. Nem nem értjük a gyerekeket(és szüleiket), hanem nem értjük meg, hogy hogyan lehet így „normális” életet élni. Nem készültünk fel arra, hogy iskoláinkba a (kutatások szerint) a gyerekek majdnem fele mély szegénységből érkezik majd, hozva annak minden nyűgjét, terhét és következményét. Amikor végeztem az iskoláimmal, akkor még én sem sejthettem, hogy olyan gyerekek tömege lép majd az iskolákba, akiknek szociokulturális hátrányaival a mai pedagógusok többsége képtelen lesz megbírkózni: tanulási, magatartási zavarok stb. Ami még nehezíti a helyzetet az az, hogy már a szüleik többsége is hordozta ennek problematikáját és mi képtelenek voltunk az elmúlt 15 évben megoldást találni erre!
Nem beszélgetünk a történetről, mert az minket is megcélzott: és bevallani, hogy mi is hibáztunk, hibázunk nem is olyan egyszerű.
Hogy hagytuk, hogy elvegyék önbecsülésünket,hitünket, erőnket. Többesszámban írom ezt, de magam nem vállalom fel! Ha így lenne, akkor nem tudnék bemenni a gyerekeim közé, nem tudnám értük felvállalni azokat a konfliktusokat, amikből a jelen körülmények között nem jöhetek ki győztesen, legfeljebb rész sikereket érhetek csak el! És nem tudnám magamért sem felvállani, hogy ne kelljen olyan álságos kompromisszumokat kötni, amelyek után fel kellene adnom saját elveimet, szellemiségemet.
Nem beszélünk róla, mert nézd meg, kik és hányan szólnak, szóltak hozzá az eddigi történetekhez! A többieknek nincs véleményük? Vagy nem merik felvállalni? Vagy nem is érdekli őket az egész?Nem emlékeztet ez kísértetiesen egy tanári kar gyűléseire, ahol senki sem szól hozzá, de mindenkinek meg van a véleménye,mindenki morog? Vagy egy óralátogatás megbeszélésére, ahol meglehet, hogy pocsék órát láttál, de ezt nem mondhatod meg? Vagy arra, hogy a tanáriba betett szakfolyóirat úgy kerül a tároló helyére, hogy a többség ki sem nyitotta? Soroljam még?
Van „én”: a magam kudarcaival, nyomorúságával, és sokszor tehetetlenségével, de benn a gyerekeim között nem magamat látom… És eszembe sem jut az, hogy a hétvégéimet, a szabadidőmet tölthetném pihenéssel is, ahelyett, hogy gyerekekhez megyek zenélni, kölyköket viszek kirándulni, srácoknak vezetek kalandpedagógiai foglalkozásokat … Akkor „ők” a fontosak…
Biztosan ismeritek: "A jövő olyan lesz, mint a ma iskolája" Ennél több útravaló nem is kell. Hibázunk, kifulladunk, elfáradunk, értetlenkedünk, aztán felállunk, mert ez a munkánk. De nagyon jó, hogy van ez a hely, ahol megoszthatjuk ezeket az élményeket, mert nagy hiba a csukott osztályajtó mögött maradni.
kedves judit!
számomra nagyon fontos dolgokat mondtál ki. nem szorosan a mondandódhoz kapcsolódva, de ami engem is foglalkoztat.
szégyen, hogy ma, magyarországon azt kelljen megélni, aki a közt szolgálja, a szegénységet választja. pedig így van. és ha ráadásul családfő is, vagy a párja is közszolga.. már ez rakja a terhet a vállunkra. hogy mégis maradunk? mert ezt szeretjük csinálni, és úgy érezzük, tudjuk is. ledolgozzuk a heti 40 órát, meg a többit, és ez természetesnek tűnik. eleve úgy szabják a feladatokat, hogy tudják, megszakíthatóak vagyunk. és akik meg nem vállalják fel ezt, ők a referencia, a hivatkozási alap. hogy nem dolgozunk eleget, meg jól. és akkor mi ráteszünk még egy lapáttal, hogy mentsük a becsületünket, és – ostobának vagyunk nézve. de nem tudom, mi lenne, ha mindenki elkezdene csak 8 órát dolgozni. és szív nélkül. meggyőződés nélkül. öröm nélkül. szerintem még széklábat se lehet muszájból faragni. hát még gyerekkel foglalkozni.. ha nem találok értelmet, örömet a munkámban, belepusztulok. ha nem hagyják, hogy értelme legyen a munkámnak, akkor is. nekem szerencsém van. naponta belehalok, de segítenek felkelni. belehalok, mert olyan problémákat kell(ene) megoldanom nap mint nap, ami nem az én kompetenciám. nincs hozzá eszköztáram, döntési jogköröm. próbálom keresni az utakat, de nem az én kezemben van a megoldás kulcsa. a baj csak az, hogy akinél van, az meg a kulcsot magánál tartja, a problémát meg, mint a forró krumplit, igyekszik minél gyorsabban odébb lökni. és én állok a sor végén… igen. nem szeretni kell a gyereket, hanem tisztelni. de ahhoz hogy tiszteljem, becsülnöm kell. jogokat biztosítani neki. jogot a tisztességes élethez. ne fázzon, éhezzen, ne féljen, szeressék, törődjenek vele, fontos legyen a családjának, a társadalomnak. egyre kevesebb gyerek élhet ezekkel a jogokkal. és nekem kell végignéznem, szenvednem (vele együtt) a fájdalmát, dühét, tehetetlenségét. ez őröl fel minket. és rágódunk, töprengünk, keressük a megoldásokat otthon, mosogatás közben, a saját gyerekünkkel való törődés helyett (bűn! de tesszük, mert nem tudunk másként tenni), az iskolában, a kollégákkal beszélgetve -esetmegbeszélés? jó lenne, ha mernénk őszinték lenni, (kiscsoportban megy, de testületileg nehéz) -szóval dolgozunk, mert erre szegődtünk.
mélypontjaimon végiggondoltam, otthagyom a pályát, a munka nem szégyen, tudok dolgozni bármit. de örömmel csak ezt. ezt akarom. csak hagynák végre…
királyi többesben írtam, mert attól tartok, nem vagyok egyedül. persze az örömeimmel se. mert az is van, számolatlan. és belerakom a piros léggömbbe, meg leülünk a kollégákkal, és erőt adunk egymásnak.
ez jó. hogy nem vagyok egyedül. az iskolámban se, meg itt ebben a virtuális tanári karban se.
Kedves Mindenki!
Hallgatásom némileg illetlennek tűnhet, ám az ok sokkal prózaibb: nincs otthon internetem, így csak a suliban ellopott percekben tudtam figyelemmel kísérni a kialakult dialógust. Milyen jó nem egyedül lenni! Milyen jó „magam fajtákkal” beszélgetni, akik értik, mit mondok, akik épp oly fontosnak érzik gondjaimat, és nem kell megjátszanom a „kisebb gondom is nagyobb annál, mint ami a suliban történik” című magyarázkodó „én csak egy kicsit vagyok tanár, tessék ezt nekem megbocsátani – kvázi embernek, értelmiséginek tekinteni” szerepet. (ld. tanár társadalom megbecsülése, helye társadalmunkban.)
Tehát kihasználva a hazai pálya előnyeit, hadd tegyek hozzá néhány szót.
Én nem bízom a „jövő olyan lesz, mint a ma iskolája” dologban, még akkor sem, ha igaz. Nem hiszem, ui. pontosan tudom, érzem, hogy milyen tapogatózva, bukdácsolva élem meg mindennapjaimat a ma iskolájában. És ha én feszengek benne, ha nem értem, ha nehezen tudok azonosulni vele, milyen gyerekeket „termelek”? Nem a kompetenciafejlesztéssel, az új módszerekkel van bajom, azt értem, sőt helyeslem. Nekem „csak” az iskolába beszűrődő világgal, (intolerancia, agresszivitás, törtetés, minimális befektetés-maximális kaszálás, érdek hajtotta pengő céltudatosság, szegénység, válás, félelem stb.), a szép új világ által meghódított, elvarázsolt gyerekekkel van bajom. Akkor sem a gyerekekkel, hanem a kor/kórtünettel, mert hiszen tehetetlennek érzem magam. Én nem vagyok mindenható Mátyás király, varázsvesszős tündér, hogy egyedül boncolgassam, majd egyenként megoldjam a konfliktusokat, már csak azért sem, mert a „külvilág” azonnal újratermeli azokat. Ebben tökéletesen egyet értek cskatival. Nem tudom garantálni az iskolai regenerációt sem, mert hiszen a magam problémáit sem tudom kezelni, én is csak szaladgálok az életemben, nem tudom magam regenerálni – azon okoknál fogva, melyeket Szekszárdi Juli is említett -, hogy tudnám akkor a gyerekeket! Ha sikerül, nagyszerű! De ezt célként, mindennapos kötelességemként nem tudom felvállalni.
Igen, nekem is szükségem lenne szupervízióra, hogy működni tudjak. Ide nekem azt a munkahelyi pszichológust, mentálhigiénés szakembert!
Nem tudom elfogadni, mint mindent megoldó eljárást az esetmegbeszélést sem. (igaz, ezt nincs jogom kijelenteni, hiszen soha nem is csináltam.) Engem a 70-es években az egyetemen történelemre tanítottak. Volt ugyan módszer-, és gyermeklélektan óránk is, de mikor ez annyit jelentett, hogy körökkel, háromszögekkel tudományosan telerajzolták a táblát, elmagyarázva, hogy a tanár „különféle kódok segítségével érintkezik a tanítandó közeggel” – hát itt én kiszálltam, és vállaltam a felkészületlenségemet. Én nem rendelkezem semmilyen képzettséggel, ami alkalmassá tenne engem a pszichés, kulturális, szociális problémák kezelésére.
A gondom tehát nem az egyes gyerek, nem az a kérdés: szeretem-e őt vagy sem. A gondom az, hogy nem szeretem a világot, amelyben élek (mert nem fogadom el az értékrendjét – ld. Leiner Károly), idegenül botorkálok benne, nehezen követem korom „termékeit”, a gyerekeket. Sem moralitásukat, sem kultúrájukat, sem konfliktusaikat nem ismerem annyira, hogy azonosulni tudjak velük. (Ezt persze egy kicsit a drámai hatás keltése végett mondom, eltúlozva, de azért mondom, mert van igazságtartalma is a dolognak.)
Furcsa, hogy az iskolában nem is a tanítás maga, hanem az annak optimális feltételeit biztosító morális, pszichés feltételek biztosítása okozza a legnagyobb feladatot. Ennek megteremtése – ha lehet – egy külön szakma. És én ezt a szakmát nem ismerem. Talán az is a gond, hogy a „kinti világot” is csak egy kicsit. Igyekszem csírányira összegömbölyödni és túlélni az elkerülhetetlen érintkezést vele. Talán ez az igazi baj?
Kedveseim, ilyenek vagyunk, magyarok, szeretünk siránkozni, állandóan zúgolódunk, morgolódunk a rendszer, a kapitalizmus ellen, de azokról, akik tenni próbálnak ellene, nem veszünk tudomást, undorodunk tőlük, hisz olyan durvák, nem szalonképesek!
Kényelmes álláspont, csak nem túl következetes és nem vezet sehova.