Felelős vagy áldozat az iskola?

Már az elején fontos megjegyezni, hogy a híradások alapján úgy tűnik, mind az iskola, mind a hatóságok nagy odafigyeléssel, empátiával és a kellő határozottsággal kezelték a helyzetet. Talán ennek is köszönhető, hogy a sajtó is meglepő visszafogottsággal tárgyalta az ügyet: néhány kivételtől eltekintve elmaradt a tragédia bulvárosításának a kísérlete. Ez még változhat, de egyelőre az sem feltétlenül jellemző, hogy a média (máskor már tapasztalt módon) egy folyamat (pl. a közoktatás hanyatlása) újabb állomásaként láttatná az eseményeket. Még kevés politika keveredett a diskurzusba, így talán lehetőségünk van a pedagógiai tanulságok levonására. Meddig terjed a pedagógusok felelőssége az iskola falain kívül történtekkel kapcsolatban? Egyedi esetről van-e szó, vagy a rendszerbe kódolt tragédiáról? Tehet-e valamit az iskola az ilyen előre meg nem jósolható események bekövetkezése ellen?

Van egy további kérdés is. Hogyan képes egy iskola túlélni egy ilyen eseményt? Hogyan lehet továbblépni? Erre egyelőre nemigen kaphatunk választ.

—

Az iskola (még nem minden részlet ismeretében) közleményt adott ki május 26-án:

– Megdöbbenve és értetlenül állunk a megtörtént események előtt – áll a közleményben. – Elhunyt diákunk családjának fájdalmas gyászában osztozunk.

A történteket az iskola egész közössége – tanárok és diákok – mélyen elítélik.

A bekövetkezett eseményekre utaló jeleket előzetesen sajnos nem tapasztaltunk. Az érintett tanulók iskolai viselkedésében nem volt érzékelhető az agresszió.

Az intézmény igazgatósága vizsgálatot kezdett, aminek eredményéről tájékoztatja a közvéleményt.

Beismerték a gyilkosságot: vésővel, fával verték agyon osztálytársukat (Sonline, 2008. május. 26.)

Szintén 26-án nyilatkozott a Táncsics igazgatója is:

– Belső vizsgálatot indítottunk az ügyben – mondja a láthatóan teljesen megtört igazgató, Reöthy Ferenc. – Kiadtunk egy közleményt is, ennél többet nem szeretnék mondani. Lesz egy iskolagyűlés, melyen a lehetőségekhez képest szeretnék mindenkit megnyugtatni, bár tudom, nem fog sikerülni. Pedig ez lenne most a legfontosabb – teszi hozzá, utalva rá, hogy az eset kapcsán sokan rögtön felvetették az iskola felelősségét is.

– Figyelje meg, mindenki ráugrik majd a Táncsicsra – jegyezte meg az egyik pedagógus is. – Hogy ez a szuperiskola, ezek az elitdiákok: pénzes, gyilkos hülyegyerekek. Pedig ez a tragédia bárhol megtörténhetett volna, erre nincs racionális magyarázat…

Gyilkosság: gyászol és emlékezik a gimnázium (Sonline, 2008. május. 26.)

Május 27-én már egyre több pedagógus és más szakember is nyilatkozott az ügyről.

– Az utolsó utáni órában vagyunk, ha megoldást akarunk találni a fiatalok szembetűnő agressziójára. A válaszokat az érintett szervezetek csak közösen tudják megadni – mondta a középiskolás fiú halála kapcsán Szabó János szociológus-szociálpolitikus.
A Regionális Családsegítő és Megyei Gyermekjóléti Módszertani Családsegítő Központ igazgatója általánosságban kifejtette: három területen vannak tennivalók.

– A család, az iskola és a média területén kell keresnünk a válaszokat – mondta a szakember. – Régóta mondjuk, hogy a szülők munkához való sérülékeny viszonya miatt a gyereknevelés az iskolára maradt. Éppen akkor, amikor az oktatási intézmények nevelő funkciója is a háttérbe szorult, és az eredménycentrikusság lett a fontos.

Szabó János az iskolai nevelésről szólva hozzátette: a poroszos fegyelmezőeszközök, meglegyintések és sarokba állítások ma már tiltottak, helyesen egyébként, de a pedagógusokat nem tanítják meg a meglévő nevelési módszerekre. A kutatások szerint agressziót szül egyes pedagógusok beszédstílusa is.

– Komoly gond, hogy a család és az iskola figyelmének a lanyhulásakor a társadalmi szabálykövetés bizonytalan. És a médiába szüremkedő agreszszivitás és erőszak kontroll nélkül kerül a fiatalok közelébe. Ez nem feltétlenül jelentene gondot, ha lenne kivel kibeszélni a látottakat. A 16-os sárga karika kevés, nem pótolja a mesélő szülőket, nagymamákat, akik megfeleltek a kérdésekre.
Szabó János szerint tetézi a helyzetet, hogy a kilencvenes évektől visszafejlődnek a gyermekvédelmi prevenciós szolgáltatások. A legutolsó csapást a félállású gyermekvédelmi felelősök finanszírozásának 2006-os megszüntetése adta. Ma az igazgató jóindulatán múlik, megbíz-e valakit e feladattal.

– Nem kezelik súlyának megfelelően a problémát az önkormányzatok sem, pedig a gyermekjóléti, családsegítő, iskolapszichológusi, szociálismunkás-háló időben kiszűrheti a bajt. Vagy legalábbis észvehetőbbé válik, de vannak kivédhetetlen ügyek…

[…]

Értetlenül állnak a kaposvári iskolák a történtek előtt. A Noszlopy Szakközépiskolában szinte minden tanóra elején szóba hozták a diákok a megdöbbentő esetet. Számos pletyka, szóbeszéd terjed. Fris Eszter némettanár azt mondta: atrocitásokról számoltak be a tanulók, amikor idegen fiatalok kötekedtek velük. Mit mondhat ilyenkor a pedagógus? – kérdezi –, legfeljebb annyit tanácsolhat, hogy ne szóljon vissza a gyerek.

A Toldi Gimnáziumban már a tanárverésekről is beszélgettek az osztályfőnöki órákon a pedagógusok. Garaminé Szente Éva igazgató szerint szükség lenne iskolapszichológusra minden intézményben. – Fontos lenne, hogy ne csak a tanárok–diákok jogairól, hanem a kötelességeikről is szó essen – mondta.

A Gyakorló Gimnázium folyosóin is ez volt a téma. Molnár Csilla magyartanár szerint a legtöbb diák úgy gondolja: a drog hatása miatt volt olyan különösen kegyetlen a két elkövető.

Godó László, a katolikus gimnázium igazgatója ma értesült a történtekről, és elképzelhetőnek tartja, hogy osztályfőnöki órákon beszélgetnek erről a diákokkal.

A gyilkos agresszió háttere: család, iskola, média (Sonline, 2008. május. 27.)

Gönczöl Katalin pedig egy MTI-hír szerint azt nyilatkozta, hogy megelőzhető lett volna a gyilkosság. Az alábbi hírnél kicsit árnyaltabban fogalmazott a Napkeltének adott telefoninterjújában (videó).

„Nem ismerem a mostani szörnyűséges diákgyilkosságnak a pontos történetét, azt azonban meg lehet állapítani, ha a konfliktust az iskola felismeri és időben segít a gyerekeknek a feszültséget feloldani, akkor nem reflexszerűen nyúltak volna a legsúlyosabb eszközhöz” – mondta Gönczöl Katalin, aki egyben az Országos Bűnmegelőzési Bizottság elnöke is.

A szakállamtitkár szerint ezek a tragédiák megelőzhetőek. Fontosnak nevezte, hogy a következő három évben, döntően az európai uniós támogatásoknak köszönhetően kilenc milliárd forint áll rendelkezésre a különböző bűnmegelőzési programok finanszírozására.

Gönczöl: megelőzhető lett volna a diákgyilkosság (hvg.hu, MTI, 2008. május 27.)

Május 28-án a történtek feldolgozásában segítő pszichológuscsoport vezetője nyilatkozott az MR1-Kossuth adónak:

A múlt heti tragédia óta egyre több borzalom derül ki a két fiatal eddigi életéről. A történtek feldolgozásában most négy pszichológus segít a kaposvári gimnáziumban.

Terényi Zoltánné, a csoport irányítója elmondta, hogy a diákok kezdetben nagyon nehezen tudtak megszólalni. Ugyan tapasztaltak valamiféle másságot a két gyereken, de soha nem gondolták, hogy ilyesmi bekövetkezik. Ez a másság az agresszivitást jelenti:

„Ez a kiscsoportos beszélgetések során derült ki. Hogy állatokat kínoztak, nyúztak meg, élve eltemettek egy kutyát, s megvárták, amíg fel tudott a szerencsétlen jönni, utána pedig agyonverték. Tehát ezekről az esetekről tudtak a többiek, elítélték, de a nagyközösségben nem beszéltek róla.”

Az áldozat mindebben nem vett részt. A gyerekek ugyanakkor azt is tudták, hogy az egyik elkövető előtt olyan minta lebeghetett, mint az alkoholista nagybácsi, aki az állatkínzásokban is benne volt. Tehát ő volt az egyik minta a számukra, aki meg mert tenni dolgokat, együtt ittak vele és nem is keveset, ráadásul naponta. A pedagógusok már csak azért sem ismerhették ki őket, mert a pszichológus szerint az értelmi képességeikkel nem lehetett probléma, tehát megpróbáltak helytállni. Az iskolán kívüli élet más volt. Féltek is tőlük a többiek.

A legfontosabb most az, hogy a csoportban el tudják mondani érzéseiket, gondolataikat a diákok: „Ki kell mondani a dolgokat, hogy túlléphessenek rajta, mert továbbra is helyt kell állniuk az iskolai életben. Attól függetlenül, hogy elítélik az esetet, és a legrosszabb véleménnyel vannak, hiszen írásban is kértük tőlük – név nélkül, természetesen –, hogy mit mondanának a két fiúnak. És a legkeményebb mondatokat írták le, tehát azt, hogy gyilkosok vagytok, nem tudjátok mit követtetek el, nektek is azt kellene átélnetek, amit ez a szerencsétlen osztálytársunk átélt. Tehát ki kell ezeket az érzéseket mondani, mert nem lehet ezzel a nagy lelki teherrel tovább élni az életet.”

Két gyerek tudott arról, mire készül a két fiú, de nem vették komolyan, hogy meg tudják tenni. Amikor megtörtént, lelkileg összeomlottak, mert érzik a felelősséget. Most őket is egyéni segítségnyújtásban kell részesíteni, hogy ne omoljanak teljesen össze. A pszichológus úgy látja, sokkal jobban összeestek, mint a két tettes.

Azután, hogy társaik meggyilkolták osztálytársukat, hazamentek, s másnap már az iskolában is ott voltak. A harmadik napon pedig elmentek keresni az áldozatot, s egyikük talált rá. Ezt a pszichológusok a gyerekekkel is átbeszélték, s természetesnek ítélik azt a mozzanatot, hogy a tettes általában visszatér a tett színhelyére. Az egyik elkövető nyilván nem tudta, hogy éppen ezzel tereli magára a gyanút.

Felmerül a kérdés, a pedagógusok miért nem vették észre az előjeleket. A pszichológus úgy látja, 37 serdülő gyereket egy osztályban lehetetlenség megismerni akkor, amikor szinte csak arra korlátozódik a pedagógusnak a munkája, hogy az osztályfőnöki órákat megtartja, s időnként kirándulni megy velük: „Hogy kezelésre szorulnak-e ezek a gyerekek, vagy pedig simán a börtönbüntetés meg fogja oldani az életüket, azt nem lehet tudni.”

Van-e magyarázat a kaposvári diáktragédiára? (MR1-Kossuth, 2008. május 28.)

A Blikk által megkérdezett pszichológus egyértelműen a szülők és az iskola felelősségét veti fel:

A lapnak Bilkei Pál szakpszichológus azt mondta, szerinte a felelősség mindenképpen a gyilkos fiúk szüleit, illetve az iskolát terheli. Úgy vélekedik, csak az a kamasz lesz agresszív és erőszakos, aki ilyen mintát lát otthon. A szakértő abban is biztos, hogy a fiúk nem azért öltek, mert – ahogy azt vallomásukban állították – nagyképűnek találták egykori barátjukat. „Itt valami sokkal súlyosabb titoknak kell a felszín alatt lennie, aminek a kiderülésétől rettegett a két elkövető” – mondta Bilkei.

Nem nyilatkoznak többet a sajtónak a múlt héten meggyilkolt nagyatádi fiú szülei – írja a Blikk. A bulvárlap szerint a mindig pedáns fiú frissen mosott ruhái még az ágyán sorakoznak, szülei semmihez sem nyúltak.

Megtörtek a börtönben a nagyatádi fiú gyilkosai (hvg.hu, 2008. május 28.)

A Fidesz honlapján megjelent vélemények inkább az általánosságok felől közelítik meg a történteket. Az oktatáspolitikai megoldások mellett az iskolai sportélet fejlesztésében látják a megoldást.

„Egyre több fiatal képtelen az alkalmazkodásra, megfelelő kortársi kapcsolat kiépítésére, mert túl erős egoizmus jellemzi őket” – mondta lapunknak Szalay Piroska, a Semmelweis Egyetem Testnevelési Karának pszichológiatanára. A gyerekeket a legmodernebb számítógépek elé ültetik, de a megfelelő sporteszközök, közösségi terek sok helyen már nincsenek biztosítva. Ha a diákoknak nincs rá alkalmuk, hogy a bennük lévő feszültséget „kimozogják”, agresszívvá válnak.

„Rendet kell teremteni az iskolákban, szigorú jogszabályokkal” – mondta Istvánfi Csaba, a Magyar Testnevelőtanárok Országos Egyesületének elnöke. A liberális oktatáspolitika következménye, hogy nincs a tanároknak tekintélyük, és kivették a kezükből azokat az eszközöket, amelyekkel megakadályozhatnák, hogy az agresszív diákok megzavarják a tanórai munkát. Istvánfi szerint lehetetlen feladat, hogy a pedagógus 37 fős osztályában az összes serdülő pszichés fejlődését nyomon kövesse. Az agresszió ráadásul az élet minden területén fokozódik, és ez minta a fiatalok előtt. „A fegyelem fokozásával és a mozgási lehetőségek bővítésével az erőszak megelőzhető lenne. A sport, a csoportjáték fegyelemre is nevel” – mondta Istvánfi Csaba. Szerinte a családok szétesésével, az erőszak eldurvulásával össztársadalmi problémával kerültünk szembe, amelynek kezeléséért elsősorban az oktatási minisztériumnak kellene többet tennie.

„Bonyolult az iskolai erőszak problémája, mert először a kiváltó okokat kell feltárni a hatékony kezeléséhez, de ez sem mentség arra a bénultságra, ahogyan az oktatási minisztérium reagál az elmúlt időszak eseményeire” – mondta lapunknak Hoffmann Rózsa. Az Országgyűlés oktatási bizottságának KDNP-s tagja szerint már az idős fizikatanár emlékezetes bántalmazása is elég ok lett volna a cselekvésre. A szaktárca által létrehozott szakbizottság azonban cinikus módon kezelte a kérdést, és azt állította, nem olyan fokú az iskolai agresszió, hogy erélyes beavatkozásra lenne szükség.

Hoffmann Rózsa szerint a tanárok eszközrendszerének kiszélesítésén kívül alkalmas lehet az agresszió visszaszorítására az iskolai sportélet szerepének növelése. Készülőben van egy tervezet, amely az alsó tagozaton minden napra kötelezővé tenné a testnevelés órát. Ez azonban mit sem ér, ha nem lesznek hozzá tornatermek és felkészült pedagógusok.

Elszabadult iskolai agresszió (fidesz.hu, utoljára frissítve: 2008. május 29.)

Végül egy tudósítás a május 29-iki szülői értekezletről:

Egy nappal a 17 éves nagyatádi fiú temetése után, csütörtökön este, összevont szülői értekezletet tartottak Kaposváron a Táncsics Mihály Gimnáziumban, amelynek a tragikus körülmények között elhunyt fiú a tanulója volt.

Tanulói voltak azok is, akik május 21-én a halálát okozták, megverték és egy tóba dobták az eszméletlen fiút, aki korábban a barátjuk, az osztálytársuk volt. Ám Jocó „elfordult tőlük, nagyképű volt velük” – mondták kihallgatásukkor a rendőrségen, amit nem hagytak megtorlás nélkül.

Reöthy Ferenc, az iskola igazgatója a tragikus eseményről tájékoztatva a mintegy kétszáz szülőt, csak a tényekről beszélt, a városban elterjedt szóbeszédekkel kapcsolatosan nem bocsátkozott találgatásokba. Összefogást kért és nagyobb figyelmet: szülőktől, pedagógusoktól egyaránt.

A szülők megrendülten hallgatták, majd végül megtapsolták az igazgatót, ezzel is jelezve, később aztán szóban is megerősítve, hogy nem hibáztatják sem őt, sem a kollégáit, amiért nem tudták elejét venni a tragédiának. Kiálltak az iskola mellett, és osztották az igazgató véleményét az összefogást és a gyerekekre való nagyobb odafigyelést illetően.

A közel kétórás, nem sajtónyilvános szülői értekezleten elhangzottakról a távozáskor csak néhány szülő nyilatkozott név nélkül és igen szűkszavúan az újságíróknak.

Nem hibáztatják a gyermekgyilkosságért az igazgatót (FigyelőNet, MTI; 2008. május 29.)

—

Ennyit sikerült (a teljesség igénye nélkül) összegyűjtenünk. Visszaolvasva nem megnyugtató az összkép, de nem is reménytelen. Rajtunk múlik, hogy meg tudjuk-e beszélni.