2. VIRTUÁLIS NEVELÉSÜGYI KONGRESSZUS – MIT KELL TENNEM? (Imre Katalin)

Végső soron mire tanítjuk a diákokat: félni, támadni, védekezni? Elég fejből felmondani a homo mensura tételt ahhoz, hogy jól feleljek? Vagy valami egyéb is kell az érettséghez?

Mi, pedagógusok érettek vagyunk? Vajon hogyan felelünk nap, mint nap a tantermekben, az iskolai folyosókon, igazgatói irodákban a Königsbergi remete második kérdésére? [1]

Haragoszöld lombkorona-alagúton át vezetek, négy napon át, minden reggel.

Kanyarog az út, nedves-hűvös faillat kísér, körülöttem boldog nyugalom.

Nem érzem az ünneplő ruha szorítását, és az alkalomhoz illő cipő is jólnevelten topog az autó pedáljain.

Fekete-fehérbe öltözött diákok várnak, éppen hetvennégyen.

 „Most pedig átadom a szót a mellettem álló Elnök Asszonynak!” – mutat rám Igazgató úr.

„Semmihez sem hasonlítható élmény lesz, míg vártok az ajtó előtt. Sorra fogtok kerülni. 4 nap múlva érettségi bizonyítvány lesz a kezetekben.” – nyugodtan, tele jó érzéssel nézek rájuk, mert nagyon szépek.

Nyolcat üt az óra, négy diák ül kezét tördelve, közülük egy közelebb lép, nyelvi tételt húz.

Dől belőlük az idegen szó, én pedig röstellkedő örömmel veszem tudomásul, hogy még mindig nem felejtettem el teljesen azt a két idegen nyelvet, melyen felváltva szólnak a feleletek.

Sokat megtudok róluk; céljaikat, kedvenc időtöltésüket, barátaik jellemét, kutyájuk nevét.

Megy az idő, már József Attila versét hallgatom. „Milyen sokáig szerettem” – gondolom magamban, de figyelmem gyorsan visszatér, és már egy másik diák történelem feleletét figyelhetem.

Tőlem jobbra is, balra is kollégák ülnek. Figyelmesek, kedvesek, felelősségteljesek. Olykor ásványvízzel, kávéval, finomságokkal kínálnak. Hideg vízből sokat iszom; segít koncentrálni.

Nehezen hagyom el a szépen berendezett, tágas, világos tantermet. Egyik érettségi feleletről sem szeretnék lemaradni. Úgy érzem, minden tiszteletet megérdemel az érettségiző, leginkább azért, mert olyan sugárzóan életerős és fiatal. Ámulva figyelem őket, mintha műalkotásokat látnék egy különös, gyönyörű kiállításon.

Ritkán azért felállok, lábujjhegyen járok, halkan csukom be magam mögött az ajtót. Rendezett, színes, de nem hivalkodó, nagyon barátságos iskolafolyosón sétálok. Minden zug harmonikus diákéletről mesél. Cipősarkamat megemelve, kopogás nélkül surranok vissza.

Egy ifjú művésznő festőállvány mellett áll, saját alkotásait mutatja be. Később rajz tantárgyból dicséretet kap.

Daliás fogathajtó versenyző – Igazgató Úrtól tudom meg a nemes címet – hibátlan feleleteket ad.

Fitnesz bajnoknő – akiről szintén büszkén mesélnek a mellettem ülők – a fekete nadálytő ökológiai jellemzőit részletezi. Biológia ugyanis az egyik érettségi tantárgya.

Észre sem veszem, hogy már délután van, közel negyven feleletet sem érzek soknak.

A nap végén elégedetten gyűjtöm össze a jegyző segítségével a diákoknak kijáró tantárgyi dicséreteket. Olyan eredményeket tudhatnak magukénak, amelyekkel annak idején én nemigen dicsekedhettem. Kicsit sem bánom, hogy az ifjak okosabbak, mint én.

Másod-, és harmadnap is lélegzetvisszafojtva ülök. Ünnepnek érzem az egyébként szokványos szerdát, csütörtököt.

Kollégáim egyre több jelét adják annak, hogy szimpatikus számukra az érettségi elnök. Szerepemnek tudom be; hiszen nem ismerjük egymást.

A diákok pozitív gesztusait is a rám osztott szerepnek tulajdonítom. Bár tudom, ők kevésbé alkalmazkodnak – még – a protokollhoz.

Megilletődve hallgatom egyik kolléganőm jóleső, figyelmességgel teli mondatát: „Felkészültem a szakirodalomból.” Kedvesen magyarázza, hogy elolvasta a tőlem megjelent írásokat. Ő nagyon bájos, én pedig csak ezért nem vagyok a kelleténél is jobban zavarban.

Könnyen zökkenek vissza; szép feleletek sodornak egy-egy régvolt olvasmányom emlékei mellé.

Olykor hangtalanul a színes folyosókon járkálok, nem túl sokáig, mert visszahúznak a tanterem történései.

Órák óta ülök, amikor Igazgató úr mellém huppan. Súg nekem néhány mondatot. „Csóró…” – mondja valamire. Nem tudom mire vélni a mondatait, de mosolygok, mert kedves emberre szívesen mosolygok mindig.

Ezeken a napokon is sok dicséret születik estére. A jegyző örömmel gyűjtögeti őket, én pedig biztos lehetek abban, hogy majd a záró értekezlet jegyzőkönyvébe minden pedánsan bekerül.

A negyedik napra a legszebb fekete szoknyámat veszem fel, külön erre az alkalomra vásárolt fehér blúzt öltök mellé. Szinte sosem hordok fehéret, de most úgy érzem, nagyon jól áll.

Az érettségi szóbeli vizsga utolsó napjának délelőttjén ülök. Számtalan kérdésre adtak választ az érettségizők, szám szerint százötven feleletben. Minden kérdés világos és megválaszolható. Én is úgy érzem, hogy minden a helyén van és minden tudható.

Az érettségi vizsga záró értekezletén nem csak azt érzem biztosnak, hogy a törvényi kereteket betartottuk, de még azt is, hogy ember módra ültünk egymás mellett napokig, figyelve egymásra, már-már bensőségesen.

Nem bánom, hogy az eredményhirdető értekezletig még több százszor kell leírni a nevemet különböző dokumentumokra.

Gyorsan iszom a jeges kávét, mellé puhán finom fánkot harapok. Megengedem magamnak, hogy érezzem az ünnepet. Utána ülök csak le az igazgatói irodában, sok-sok lapra írom rá a nevemet.

Igazgató úr is a nevét írja, szótlanul. Jegyző úr töri meg a csendet, neki is sok aláírni valója akad. Lassan már fél órája koptatjuk a tollat, de még mindig messze a vége. Beszélgetünk hát. Örülök, mert kollégáim is családról, házi kedvencekről csevegnek. Épp olyan szeretettel, ahogyan én szoktam az enyémről. Váratlanul ér az új mondat, Igazgató úr érdekesebb témát kínál fel: „Beszaladt múltkor ide a Cigány Önkormányzat vezetője. Elrontott érettségi bizonyítványokat akart tőlem kérni…”

A két úriember jót nevet, egymás szavába vágva beszélnek. „Jól fölhasználta volna valamire!” Mi is ilyenkor a megfelelő szó: cigány vagy roma?” „Jól leültették már azóta! Micsoda ügyei voltak!”

Erősen lehajtott fejjel vésem a nevemet az érettségi bizonyítványokra. Nem tudom hirtelen, mit tudhatok, mit tehetek, mit remélhetek.

De a beszélgetés folytatódik: „Találkoztam minap egy muszlim családdal. Pont olyan volt a feje az apának, mint a tévében a migránsoknak! Azon vettem észre magam, hogy azon gondolkodom, hogyan védhetném meg tőle a feleségemet, és hogyan teperhetném le, ha valami bajt csinál.” Jegyző úr mondja ezt, Igazgató úr már nem tud rá reagálni. Mert én beszélek, rövid mondatokkal, határozottan. A félelmeinkről beszélek, az ebből adódó előítéletekről és agresszióról. Az ’agymosás’ kifejezés is elhagyja a számat.

Csend marad az Elnök asszony mondatai után. A dokumentumok elkészültek, mindhárman ráírtuk a nevünket.

Az eredményhirdető értekezlet könnyes meghatódottsággal telik, én a bergsoni szubjektív időről beszélek, az Osztályfőnök pedig Hamvas Bélát idéz.

Mind a hetvennégy diákkal kezet rázok, szemükbe nézve látom, hogy látnak engem. Tudom, hogy elhitték nekem, hogy tényleg végtelenül szépnek látom őket.

Szülők, diákok, kollégák együtt ünnepelnek. Jó érzéssel nézem őket. Közben a fehér blúzom átnedvesedik. Inkább leveszem. Fekete pólóm láthatóvá válik. Így köszönök el; meghatódva, könnytől opálos tekintettel, feketében.

Hazafelé a zöld alagút vár. Mosolygok, mintha nem is autót vezetnék, hanem repülőt. Nem értem, miért kezd zakatolni a fejem. A muszlim családra gondolok. A félelmeinkre gondolok.  Mit kellett volna tennem? Miért nem mondtam ki, hogy a cigány önkormányzatot akár én is vezethetném? Miért éreztem azt, hogy így nem vagyunk alkalmasak arra, hogy érettségi bizonyítványt állítsunk ki? Végső soron mire tanítjuk a diákokat: félni, támadni, védekezni? Elég fejből felmondani a homo mensura tételt ahhoz, hogy jól feleljek? Vagy valami egyéb is kell az érettséghez?

Mi, pedagógusok érettek vagyunk? Vajon hogyan felelünk nap, mint nap a tantermekben, az iskolai folyosókon, igazgatói irodákban a Königsbergi remete második kérdésére?

[1] Kant: 1. Mit lehet tudnom? 2. Mit kell tennem? 3. Mit szabad remélnem?