Jónak lenni jó. Jónak lenni jó? Attól függ, mit jelent jónak lenni. Ha a szófogadó viselkedést, a szabályok követését tűzön, vízen, gyerekemberen, általában emberen át, akkor az baj. Volt már példa olyan törvényekre, melyeket követni bűn volt – nem a törvény, az ember ellen. Élt egyszer egy nagy rabbi, aki azt tanította: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért.” Gyógypedagógusként elég hamar megtanulja az ember lánya, ritkábban fia, hogy nem a gyerek van az iskoláért, hanem az iskola a felnövekvő emberért. Ha ez a tanulási szakasz elmarad, akkor jöhet a pályaelhagyás, vagy megkeseredve keseríthetjük a ránk bízottak életét.
Ha felismerjük a fenti törvényt, akkor sem egyszerű. Mit tehetek a hetedik órában arccal a földre boruló autista szakiskolással, aki azt üvölti: sok ez nekem, nem bííííírom. Mit tehetek a többiekkel, akik ezt kénytelenek végignézni, -hallgatni? Feleljem, hogy hiszen már CSAK egy órát kell kibírnotok? Mondjam nekik, hogy igen, sok, sőt embertelenül sok ez a napi 8 óra iskolásként? Ha visszakérdeznek, hogy de akkor mivégre, mi a jó válasz? Ki mondja meg? Ki mondja ki? Vagy elég, ha már házifeladatokkal nem kínozom őket, s ezzel megtettem mindent, mi tőlem telt?
Mit tehetek a nem beszélő gyerekkel, ha hivatalból, a tanterv szerint milliós számkörben, az általános iskola utolsó évfolyamainak algebra anyagát kellene gyötörnünk, vagy csak őt vele, s közben tudom, hogy a körömvágást, a helyes kéz- és fogmosást kellene gyakorolnunk. Ez a család feladata? Ha rajta kívül még két hasonló állapotú testvére él otthon, nincs az a gyakorlás, ami túl sok lenne – nem az összeadásokból, hanem a majdani önellátást javító szokásokból. Az ébren töltött ideje fele az iskolában telik, számára többnyire értelmezhetetlen s így fölösleges tevékenységekkel, s mi nem emeljük fel a szavunkat, hiszen kezdetben valának az azílumok, s íme újra.
Mit tehetünk azokkal a gyerekekkel, akiket csak „valahol jó helyen” szeretne tudni a szülő, az iskolakötelesség legvégső határáig, bárhol, ahol enni adnak, meleg van, s remélik, némi elfogadás, mert nekik dolgozniuk kell, a fiatal pályaíve pedig olyan, mint a Dunán átívelő híd a ködben – nem tudni, hova vezet? Még pontosabban, tudjuk, de nehéz kimondani, hogy nem csupán nem látszik, de nincs is túlpart, hogy a szakmai képzés csupán ürügy? Segíthetünk-e a szülőnek azzal, hogy buktatgatjuk a gyerekét, míg csak lehet, s továbbengedjük a következő évfolyamra, mikor az jelent még biztonságban tölthető éveket? Érdemes, kell ezért a biztonságért napi 8 „tanórát” végigélni?
„Mit tehetek?” kérdésből sok van, s amíg nem úgy hangzik bennem, hogy mit tehetek meg, amiért még nem állítanak szőnyeg szélére, addig jó. Vagy legalább nem annyira rossz. Addig még őrzök valamennyit a belső szabadságomból. Addig még akarok, s talán képes is vagyok a felmerülő problémákra szakmai szemmel tekinteni, a gyerek javát keresni, s nem magát a gyereket látni a problémának.
Szakmai párbeszéd híján a hivatalba eljut-e a valóság – színe, szaga, olykor illata? Van-e ott igény arra, hogy – ha már magukhoz ragadták vagy megkapták a döntéseket, feladatokat sok területén az oktatásnak –, legyen információjuk a valóságról? Működhet-e tartósan bármilyen rendszer, amelyben csak egy irányba – itt éppen fentről lefelé – áramlanak dolgok?
Új tankönyvcsaládok születtek a gyógypedagógiában, mert erre volt elkölthető támogatás. Olyanok, amilyenek – határidő biztos volt, minőségi követelmény kevésbé. Ne panaszkodjak, hiszen nem is a tankönyvet kell tanítani, ugye? Nem, de azért, ahol nyolc gyereknek hat szinten kell érdemi feladatokat biztosítani napról napra, segítséget jelentene, ha lenne jó tankönyv, esetünkben leginkább munkatankönyv.
Amikor a nyáron tönkrement fűtéscsövek cseréje december első hetében zajlott, s az iskola akkor is csak azért zárt be, mert szülői tiltakozás érkezett a tankerülethez a 12-14 fokos tantermek miatt, nem a hideg jut eszembe. Nem a hideg a legfontosabb ebből – télen még mostanában is előfordul ilyesmi; hanem a pedagógusok lehajtott fejű, „hosszútűrése” olyankor, amikor már a gyerekek érdekeire sem hivatkozhattunk. Fontos elem a bősz elszánás a tankerület részéről, hogy „csak ügy ne legyen belőle”.
Itt a jóság egyik meghatározásához térünk vissza, az engedelmességhez. Engedelmeskedni csak valakinek, valaminek lehet. Újra és újra megkérdezhetem magamtól, még meg, hogy kinek, minek engedelmeskedem: az elvárásoknak vagy a gyerekek érdekének? Az elvárások egy ideje már nem törvényként, csupán rendeletként érkeznek, veszélyhelyzetre hivatkozva. Hogy mi a veszély, és mit veszélyeztet, az nem világos számomra.
Amit biztosan tudok, hogy a sajátos nevelési igényű, esetünkben speciális iskolába járó gyereknek nem érdeke a magas tanóraszám – a többieknek sem, persze. A sajátos nevelési igényű gyereknek nem érdeke, hogy olyasmit „tanuljon”, amit soha nem fog használni az életében, s aminek formális képzési funkciója is kétes értékű (ha egyáltalán van) – a többieknek sem, persze.
A gyógypedagógia apró ladikját a közoktatás nehezen mozgó, sok ballasztot cipelő tankhajójával nem érdemes összekötni. Nem lenne, de úgy jártunk, mint Kai a Hókirálynő szánkójával – eloldani nem tudjuk. Az önállóságát régen elvesztette a gyógypedagógia – egy a zászló, egy a tanterv, egy a tankönyv –, ahogy a gyógypedagógusképzés sem önálló már. Ahogy az intézmények sem önállóak – vezetőiknek lényeges ügyekben nincs döntési szabadsága. Ahogy a közoktatás sem önálló – szakmai kérdésekben sem hallgattatik meg a benne dolgozók szava, már látszólagos képviseletekkel sem folynak szakmai viták a látszat kedvéért sem. Egyetlen láncra fűzték az egészet, mint Gárdonyi regényében.
Ősszel lesz fél évszázada, hogy bekerültem a közoktatásba, akkor elsősként. Az óvodából emlékszem fiatal, középkorú és idős óvónőkre, dajkákra egyaránt. Iskoláimban is dolgozott egyszerre, s mi több együtt, mindenféle korcsoportba tartozó pedagógus. Mára ez a kiegyenlítettség megszűnt. A tapasztalatokra, amit az idősebbek felhalmoztak, nincs szükség, mert ha kellően egyszerű, rutinszerűen végezhető feladatokra bontunk egy tevékenységet, akkor a tapasztalat átadása fölösleges, a munkára történő felkészítés pedig rövidíthető, egyszerűsíthető. Alig érkeznek fiatalok? „Szerencsére”, dinamizmusukra nincs is szükség, hiszen egy verklit a megszokott, egyenletes ritmusban kell hajtani, szét ne essen az öreg zeneláda; az egyéni ritmus, saját dallam csak megzavarná a központ által előírt összhangot: e-ej, úhnyem.
Ha azonban adódik egy pillanatnyi csönd, mert éppen van mód befelé figyelni, szokatlan zaj hallatszik – kintről, egyre több helyről: nem a Volga zúg, hanem a lánc csörög. Kérdés, hogy felerősödik-e ez a hang, elnyomja-e a hajóvontatók énekét, vagy elenyészik, s a rabtartók vágják majd el a láncokat, s kiáltják a szabadok után: Menjetek! El innen!
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
2023.07.09. Kiválóan fejlesztő általános iskolák. Asztalos György írása
Egy intézmény akkor kerül fel a kiválóan teljesítők listájára, ha az elmúlt öt kompetenciamérésen legalább egyszer a „sárga pont” felette van a „kék vonalnak”. Vagyis a gyerekek... (Forrás: tani-tani online)
„Mit tehetek?” kérdésből sok van, s amíg nem úgy hangzik bennem, hogy mit tehetek meg, amiért még nem állítanak szőnyeg szélére, addig jó. Vagy legalább nem annyira rossz. Addig még őrzök valamennyit a belső szabadságomból. Addig még akarok, s talán képes is vagyok a felmerülő problémákra szakmai szemmel tekinteni, a gyerek javát keresni, s nem magát a gyereket látni a problémának.