Mintha személyesen rólam/rólunk mesélne – Földes Petra recenziója Radó Péter könyvéről a Tani-tani oldalán

Radó Péter könyve egy normálisan működő országban szakmai vitákat generálna, további vizsgálódásra ösztönözne, fejlesztésekhez adna inspirációt. De hát valamennyien tisztában vagyunk azzal, hogy a jelenlegi zárt rendszeren kívül rekedt szakembereknek nincs bejárásuk a politika boszorkánykonyhájába, és odabenn a dolgok a rendszeridegenné vált szakma beleszólása, kontrollja nélkül zajlanak.

Nem véletlen, hogy nem is a szó szoros értelmében vehető recenzió, hanem szubjektív hangvételű reflexió jelent meg a szabad pedagógiai gondolkodás fórumán. Földes Petra a tenni akaró, korábban bizakodó és lelkes civilek nézőpontjából ír az elmúlt 12 év oktatáspolitikáját elemző kötetről.

Nem véletlen, hogy tökéletesen azonosulni tudok az ő gondolataival, hiszen ebben az időszakban együtt próbáltuk jobbítani az iskola világát. Petrához hasonlóan én is szívesebben foglalkoznék szakmai projektekkel, s nem ragaszkodnék a folyamatos küzdelemhez. Bár már mozgás- (harc)terünk sem igen van.

Az alábbiakban néhány részletet adunk közre Petra írásából, amelynek a következő, tudományos publikációk esetében meglehetősen szokatlan címet adta:

„Akart a frász immunsejt lenni”

A saját szubjektív összegzésem a korszakról egy másik (Radóéhoz képest alulnézetibb) nézőpontból, amihez a szakmapolitikai elemzés mellett a kötet sorai között érezhető, mélyen megélt személyes történet adta számomra az inspirációt. Szorult helyzetünkben, amikor a közoktatás romjain körülnézve nehéz meglátni és elhinni, hogy van merre és van hogyan tovább, muszáj jól érteni, hogy mi történt velünk. 2011. december 19-én, a Köznevelési törvény elfogadásának (elő)estéjén ott álltam én is a Kossuth téren a fagyos hidegben, ahogy ott voltam gyakran az azt megelőző hetekben a frissen létrejött Hálózat a Tanszabadságért nonstop szabadtéri fogadóóráján. 

…úgy éreztük (tudtuk és akartuk érezni), hogy ha csak részlegesen is, van tétje annak, ami a T. Házban történik. És úgy érezhettük, egy kicsit benne vagyunk mi is. Kívül a Házon, sötétben és hidegben, a szakmai és civil kontroll szerepében valahogy mégis érvényesek. Akkor még – utoljára akkor – nem immunsejtnek, nem egy védekező kommandó láthatatlan harcosának éreztem magam, hanem a szakmai közélet integráns, fontos, hasznos szereplőjének.

(…) Azt a fajta szerveződést, amit Radó a könyvében már a törvényelőkészítés időszakától, 2011-től az ellenállás kis szigeteinek, később az immunrendszer1 működésének nevez, a törvény elfogadása után már minősített naivitással sem lehetett részvételként megélni. A szakmai/civil jelenlét – bár lassan értettük meg, hogy mi történik –, végső soron, a résztvevők vérmérsékletétől függően, a harcos ellenállás gyermeki pozíciójába vagy a túlélést épp a távolság által garantáló rezervátumokba szorult. 

(…) Miután a teret tőlünk, a szereplőktől sikerült megtisztítani, a ’90-es és 2000-es évek (lassan már extrémnek tűnő) szabadságában létrejött szakmai/civil szervezeteknek nem volt más választásuk, mint hogy az ellenállás szigeteivé szerveződjenek (én például a botcsinálta aktivista tevékenység helyett szívesen maradtam volna simán tréner és tananyagfejlesztő, s küldtem volna négyévenként két képviselőt az OKNT-be).

(…)Miközben teljesen indokolt az érintettek kétségbeesett tiltakozása: a szakmai evidenciákhoz való ragaszkodása és a politikai címkék elutasítása, az történt velünk – ha Radó elemzését továbbgondoljuk –, hogy szakpolitikai mező híján a szerveződéseket és állásfoglalásokat nem sikerült – nem volt lehetséges – szakpolitikaiként pozicionálni. Ezt a kontextust nem mi (szakmai/civil szervezetek) teremtettük: mi továbbra is szakemberként gondolkodtunk és cselekedtünk, ám hatómező híján egyre gyakrabban kellett lázongó hülyegyereknek vagy naiv fantasztának érezni magunkat.

(…)amikor arról beszélünk, hogy meg kell erősíteni a közoktatás immunrendszerét, „erős és független szakmai egyesületek és hálózatok, független szakértői hálózatok és ezek által működtetett belső nyilvánosság” (139. o.) segítségével, szem előtt kell tartani, hogy ezeknek a szervezeteknek a lételeme nem a jelenlegi körülmények által rájuk kényszerített szakmai ellenállás, hanem az (amúgy csendben folyamatosan végzett) alkotó szakmai munka. Ám a sikerélmény, s így az alkotó energia lenne egyre kevesebb, ami a fentiek alapján nagyon is érthető. Másokat (a közoktatást?) megmenteni csak az fogja tudni, aki először önmagát menti meg. Kölcsönös megerősítéssel, örömelvű tevékenységekkel, olyan társaságban, ahol lenni jó. A világmegváltást a magam részéről kicsit elhalasztanám, míg megerősödünk.

Kapcsolódó link

Akart a frász immunsejt lenni | Taní-tani Online (tani-tani.info)