Mielőtt végképp lezárnánk a tanévet…

Az évezredek során a pedagógus volt már annyi minden: rabszolga (paidagogosz), mester, a nemzet napszámosa, fáklya, lámpás, „tanár úr, kérem” stb. de – tudomásom szerint – pária még soha. Most pedig mintha itt tartanánk.

És ezt nem csupán a megalázóan alacsony bérek miatt állítom. Evidencia, hogy felháborítóan csekély az anyagi „megbecsülés”, ezen változtatni kell, hiszen mit várhatunk az olyan emberektől, akik az alapvető szükségleteiket nem tudják kielégíteni?  Hogyan lennének képesek teljes emberként felvállalni azokat a feladatokat, amelyek rájuk hárulnak? És ezzel  nem lehet várni, amíg az ország gazdasági helyzete megengedi (gazdasági fellendülést a közeljövőre senki sem ígér), már csak azért sem, mert a pálya lassanként teljesen kiürül, és valóban nem lesznek olyan kompetens szakemberek, akik a gyerekeinket tanítják. Az internet ezt nem oldja meg, és országos szinten nem jelent  perspektívát a gyerekek  priveligizált részének magán- és alternatív intézményekbe, illetve külföldi iskolákba történő menekítése.

A bérkérdés megoldása tehát rövid távon nem várható, de ha megtörténne, sem oldódnak meg a mélyben húzódó problémák.  A pedagóguspálya presztízsének erodálódása évtizedekkel ezelőtt kezdődött, még emlékszem arra, hogy például az Élet és Irodalom hasábjain még jóval a rendszerváltás előtt emeltek szót pályaelhagyó pedagógusok az iskola merevsége, az értelmiségi lét lehetőségének korlátozása ellen. A nyolcvanas évek közepétől, és a rendszerváltást követően  azonban egy ideig érzékelhető volt a lendület, a vágy a megújításra, elindultak iskolakísérletek, teret kaptak innovatív pedagógusok, lehetőséghez jutottak az alternatív pedagógiai mozgalmak, hatalmas volt az optimista lendület, s bár a továbbiakban is volt mit kritizálni, meg lehetett élni a szakmai szabadságot. Hosszan lehetne beszélni arról, hogy hol és miért szakadt meg az ígéretes felfelé ívelő folyamat, ennek kifejtésére és elemzésére itt most több okból nem vállalkozom, de azt határozottan állítom, hogy mostanra sikerült az egész pályát padlóra küldeni.

Több, mint két évtizede érzékelhető, hogy a kormányzat számára az iskola, az oktatás nem tényező. Önmagában az, hogy másik három leértékelt (bár létfontosságú) területtel (egészségügy, szociális ágazat, kultúra) besöpörték egy semmire sem jó gigaminisztérium hatáskörébe, jelzi, hogy mélyebben nem akarnak foglalkozni vele. A folyamat elemzését és a problémák listázását már elvégezték avatott szakemberek, az oktatási kormányzat a kritikát lesöpri magáról, és számít arra, hogy a pedagógusok többsége az engedelmességre szocializálódott. Mivel a pedagógus szakma ellenzékbe szorult  képviselői nem jutnak széles nyilvánossághoz, a valódi civil szervezetek lehetőségei erősen korlátozottak, a közösségi oldalakon megnyilatkozó pedagógusok vagy a Bánk bán Tiborcának panaszát vagy (ugyanebben  a drámában szereplő) békétlenek (Petur bán és a többiek) elégedetlenségét visszhangozzák, és  szavaik többnyire gyűlöletteli vitákba torkollanak.

Mi változott, és miért érzékelem egyre inkább a pedagógusok párialétbe szorulását?

Önmagában az, hogy a közoktatás (különválasztva a szakképzéstől és a felsőoktatástól) most a Belügyminisztériumhoz került (együtt a korábbi három sorstárssal) jelezheti, hogy a centralizáció tovább erősödik. A pedagógus szakma hangja a vezetést nem érdekli.

Az új miniszter rendet és fegyelmet ígér, semmi mást. Setényi János (aki ugyan kiváló szakember, de  a kormányzattal feltétlenül lojális, jóhiszeműen mondhatjuk, hogy türelmes) természetesnek tekinti, hogy egy új miniszter racionalizálni akar. Igen, az érdemi javításhoz alapjaiban kell átalakítani ezt a kivéreztetett és ugyanakkor pazarló rendszert. A gond nem is az, hogy az új vezetés átvilágít, hanem az, hogy ezt nem szakértők bevonásával, hanem a demokráciát imitáló nemzeti konzultációk mintájára szétküldött kérdőívek segítségével teszi.  Nem tudok arról, hogy a létező kutatások tapasztalatait áttekintenék,  megkérdeznék a hozzáértő szakembereket a problémák gyökereiről, a jelen állapot jellemzőiről, a kiút irányairól.

A Nemzeti Pedagógus Kar elnöke, Horváth  Péter  maga is pedagógus, mégpedig kiváló, eredményes pedagógus. Vele leült tárgyalni, pontosabban beszélgetni a miniszter,  de ennek a beszélgetésnek (és az egész köztestületnek) semmi súlya, jelentősége nincs, hiába érzi az elnök saját bőrén a problémákat, a nyilván nagyon barátságos hangvételű társalgás egy tapodtat nem vitt előbbre. Persze mit várható egy felülről létrehozott, formális szervezettől? Érdekképviseletre ez a testület nem jogosult (erre vannak a szakszervezetek), az említett kérdőívet a Karral sem egyeztették előre. Tehát mint szakmai szervezet sincs komolyan véve, csupán afféle alibi.

Az érdekképviseletre jogosult szakszervezetek (a Pedagógusok Szakszervezete és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete) egyre harcosabban próbálkoznak a jogos követelések érvényesítésével, de ők is visszapattannak a kormányzati páncélról. Néhány éve létrejött a több szakmai szervezetet egyesítő Civil Közoktatási Platform, amely próbálkozik ugyan, de hatása nem válik tömegessé. Újra éledni látszik a kockás inges Tanítanék mozgalom, erősödik a polgári engedetlenség iránti hajlandóság. Vajon felül tudnak-e kerekedni ezek a törekvések az általános bizalmatlanságon?  Elért-e a pedagógusok elégedetlensége olyan szintre, hogy úrrá legyen a közönyön és a kiégettségen?

És akkor még semmit sem írtam a diákokról, pedig az ő jövőjük lenne a tét, és a velük való munka, az ő nevelésük és oktatásuk is számtalan kérdést, megoldatlan problémát vet fel. De addig nehéz erről szólni, amíg az értük felelős pedagógusoknak nem sikerül kikeveredniük a páriák kasztjából.