Felfoghatatlan

Miután anyagilag tönkretették (a bérüket elinflálták), miután a szabadságuktól megfosztották (egyentankönyvek és egyentantervek utcájába terelték), miután a sztrájkjogukat kiherélték, a tiltakozó kölcseys pedagógusokat megfosztották a munkaviszonyuktól is. A borítékos emberek közölték, hogy ők csak végrehajtják az utasítást. Az iskolában gyerekek és felnőttek sírtak.

Mindeközben az ország másik pontján egy totálisan szétázott építési területet próbált a tankerület megfelelő tanulási környezetként eladni, totálisan hülyének nézve a tanárokat, gyerekeket és szülőket. Végül egy hét állóháború és vacogás után a gyerekek megelégelték a helyzetet és hazamentek.

Vagy lejövök a közoktatási hírekről, vagy megzavarodom. Mert ezekben a történetekben nemcsak az tükröződik, hogy oltári nagy baj van az oktatásban, hanem az is, hogy mindeközben mit művelünk egymással.

Azt műveljük, hogy nem vesszük emberszámba egymást. Aki félrenézősen kézbesít egy felmondó levelet, az nem tartja tiszteletben az érintettek megrendülését, veszteségét, fájdalmát. Amíg egy ilyen helyzetben a személyes kényelmetlenség megúszása a legfontosabb indíték (én itt se vagyok, végképp nem tehetek semmiről, jahh, hogy véletlen épp a kezemben volt a pecsét…), addig nem számíthatunk egymástól semmi jóra. Egyszerűen nem ugyanabban a történetben vagyunk, nem kapcsolódunk egymáshoz mint emberi lények. Pedig kellene, mert a nagyon rossz hír az, hogy a gigantikus sakktáblán az is kiszolgáltatott, aki most a borítékot hozta. (Sőt, mert azt hiszi és azt éli meg, hogy nincs választása, még kiszolgáltatottabb).

Nem a morális felelősség izgat. Mert a morálnál sokkal előbb kellene megmozdulnia valaminek, ami totálisan elveszni látszik. Hogy a kutyaúristenit, amit egymással művelünk, annak érzelmi hatása van. A kölcseysekkel szembeni döntés embereknek okozott súlyos veszteségélményt. És most nem a konkrét veszteségről és a praktikus nehézségekről beszélek. Hanem a gyászról, a visszafordíthatatlanról, a soha vissza nem hozhatóról. Az akár évekig tartó megrendülésről. A politikai boszorkánykonyhában, ahol ezt a forgatókönyvet feltehetőleg kiötölték, ezzel a hatással nem számoltak. Az érintett tanárokkal mint személyekkel. Az érzéseikkel, és a gyerekek érzéseivel.

Ahogy nem számoltak az érintettekkel – és itt sok száz főről van szó – a gödöllői Török Ignác Gimnázium elképesztő történetében sem. Hogy emberek fáznak, az nem szempont, hogy gyerekek napokat töltenek balesetveszélyes körülmények között, az sem. A lassan bejáratódó süketek párbeszédében az emberhangra itt is és ott is (s amott is) jogászkodás a válasz.

Én pedig emberhangon szeretnék beszélni, és hallgatni is emberhangot szeretnék. (Minden megbecsülésem a szakszervezeteké, akik ezt a luxust nem engedhetik meg maguknak, ha tárgyalni akarnak.) Nem tudom, a süketek párbeszédéből hogyan lehetne kimozdulni, és hogy lehetne érzelmeket kelteni ott, ahol az embert erőforrásként és alattvalóként tartják számon. Azt viszont szeretném elmondani, hogy mélységes tisztelettel adózóm a polgári engedetlenséget vállaló tanároknak.

Ismeretlenül is szeretlek benneteket.

Földes Petra