Mi mindenről mesél a „gyüttment”?

Ajánló Benedekné Fekete Hajnalka könyvéhez

Ritka az olyan ember, aki úgy képes átlátni nagy összefüggéseket, hogy nem hívja ehhez segítségül a madártávlatot. Benedekné Fekete Hajnalka olyan vérbeli „terepmunkás”, aki tökéletesen tisztában van a rendszer hibáival, hiszen nap mint nap kénytelen megtapasztalni, hogy a szociális hálón tátongó lyukakon sorra potyognak ki védencei, akikért pedig profi módon és elkötelezetten dolgozik.

Micsoda erő és hivatástudat kell ahhoz, hogy ennyi kudarc, elutasítás, kilátástalanság közepette képes legyen felelősséget vállalni azokért a gyerekekért, családokért, akikről a társadalom nagy része a legszívesebben végleg lemondana. Terepmunkás naponta megküzd a kilátástalansággal, az értetlenséggel, viseli a furcsálkodó, idegenkedő tekinteteket, értetlen reakciókat, és nem adja fel.

Vajon miért tart ki ezen a rögös pályán, ahol a sok kudarc között csak elvétve nyílnak apró sikerek? Kitart és küzd egyszerűen azért, mert úgy érzi: nem tehet mást: „Ritka pókhálós fejű vagyok, otthonról hoztam világnézetet. Békaperspektívából nem látom, a velük nincs közös ügyünk logikáját. Megengedhetem e magamnak, hogy ne álljak szóba agya ment kölyökkel, ha rám bízták? Elutasíthatom-e beszélgetést garázda, s tán gyilkos szülővel, ha tanítom a gyerekét? Kimehet-e esélyvizslató a hivatal ajtaján dolgavégezetlenül, csak mert árpádsávos a zászló a polgármesteri irodában? Szabad-e hátat fordítanom oktatáspolitikát irányítónak, ha azt gondolom marhaságokat beszél? Megtehetem, hogy nem szerződöm hivatallal, mi esélyegyenlőséget vizslat, ha úgy érzem, rosszul teszi dolgát, de nem tehetem, hogy nem szólok azokért, kikre gondja kell legyen.”

Döbbenetes képek sorjáznak Hajnalka könyvében, megrendítők, elkeserítők és ugyanakkor felemelők. Magam is megdöbbentem, hogy a megrázó esetek, kilátástalan életsorsok nem a reménytelenség érzését keltették bennem, sokkal inkább valami a katarzishoz közeli élménnyel ajándékoztak meg. Mi lehet a titka ennek? Biztosan nem véletlen, hogy az egyik utolsó fejezetben egy közel száz évet megélt asszony, a szerző nagyanyja életének meséjét kapjuk tanulságul. Zsófi hihetetlenül nehéz életútját határtalan munkabírással, zokszó nélkül, kemény tartással járja végig, haláláig másokért cselekedve. Unokája pedig – egészen más indíttatással és körülmények között – a lényeget tekintve az ő példáját követi, és öntudatlanul ezt a példát örökíti tovább.

Míg ilyen emberek élnek körülöttünk, van okunk a bizakodásra!

Szekszárdi Júlia

Részletek a könyvből

Ha hátranéznek, kik irányítják szociális és oktatás-politikát majd húsz éve, látják-e már, mit csináltak? Lett „jóságból” szociális háló, mi rátekeredett egy jobb sorsra érdemes nemzedékre, kik tanulták meg jól a leckét, ne tégy semmit, s lesz kicsi kenyér. S ha teszel, se lesz nagyobb. Van csekélyke jövedelem, miért tenni nem kell. Könnyebb volt a kilencvenes évek elején, s azóta újfent, át meg átszabni szociális támogatásokat, mint munkahelyet teremteni. Könnyebb volt iskoláztatás korhatárát kitolni, mint szakmunkást elhelyezni. S lett mostanra már szülő nemzedék, ki nem dolgozott soha, kinek megélhetés, csak mit állam csöpögtet, s ez jól beágyazott életforma.

De egyet biztosan tudok – ha pedagógus, nem hisz abban, hogy minden gyerek nevelhető – akkor nem is lesz képes nevelni. Magam éppen ezt a hitemet érzem repedezni.

Kérdi megrovón szakhatóság, miért nem indít kicsi iskola több napközis csoportot, mikor az fontos. Kis falu, szegény iskolája. Nem indít, mert nem kap fenntartótól új státuszt. Mert fenntartó forráshiányos, s pénz kevés. Nem indít, mert már kisírt kettőt, mit fel is töltött, s működtetnek zseniális pedagógusok. Szakhatóság nem akarja tudni, hogy eleddig, évtizedeken át nem járt napközibe roma gyerek. Iskolába se nagyon. Kérdi, miért nem megy tanerő IPR továbbképzésre. Nem megy, mert idő szorít, s ugyanez szakhatóság rendelte el a nem szakrendszerű oktatást, mire beiskoláztak, kit kell, s fogyott el továbbképzési pénz.

Erősen hiszem, hogy nem jó az a közoktatás, amely jogszabállyal támogatva épít kasztrendszert. Más fórumokon, más módszerekkel ezután is kiabálni fogok.

Már megint kioktatsz bennünket, kapom, s bár már nem teszik hozzá, te gyüttment, azért lecsap, a mi élünk-halunk itt, mi ismerjük, tehát mi tudjuk jól dorongja. Elszégyellem magam kicsinyt, s érzem, jobban bánt, hogy akarva-akaratlanul megbántottam azokat, kikkel együtt dolgozom, mint az elmúlt kurzus értékeinek lesöprése. Szavazunk végül, s persze csak azért nem egyhangú a döntés, mert ellen kalimpálok, s két nap múlva az évnyitón visszatér a kedvenc vers, s a fellépők nyakon öntik az óvodából érkezőket papírötösökkel. Visszaállt a világ rendje.