Könyve komoly látlelet a magyar iskola nyomorúságáról. Egyszerre látjuk benne a személyes pályát, a gyerekek sorsát, az iskolaügy hazugságait, látunk benne módszertant, lehetséges stratégiákat.

Azért az jól tud esni, ha egy rég nem látott egyetemi társ úgy mutat be kollégájának: tudod, az ő cikke volt kitéve a tanáriba... És az is, ha többen is biztatgatnak: gyűjtsd már össze, rendezd kötetbe a szövegeidet! És igaz: fontos ugyan az iskola kimért, távolságtartó, egzakt, elemző vizsgálata, de néha talán megengedhető az élményszerű, indulatos, szubjektív hang is.

Ritka az olyan ember, aki úgy képes átlátni nagy összefüggéseket, hogy nem hívja ehhez segítségül a madártávlatot. Benedekné Fekete Hajnalka olyan vérbeli „terepmunkás”, aki tökéletesen tisztában van a rendszer hibáival, hiszen nap mint nap kénytelen megtapasztalni, hogy a szociális hálón tátongó lyukakon sorra potyognak ki védencei, akikért pedig profi módon és elkötelezetten dolgozik.

A szerző több, mint egy évtizede vezeti művészeti iskoláját, ahol elsődleges célja az, hogy mélyszegénységben élő gyerekeket fejlesszen, adjon nekik önbizalmat, önbecsülést, sikereket a művészi alkotás folyamatán keresztül. Munkája közben azonban olyan jelenségekkel találkozik nap mint nap, amik mellett nem tud elmenni szótlanul.

A gyűjteményes kötet címének ötlete Gyarmathy Évától származik. Az ő fejezetének egyik alcíme ugyanis így hangzik: Digitális generáció vagy degeneráció. Így összevonva ez a jelzős szerkezet egyszerre fejezi ki a jelenlegi, digitális jelzővel illetett nemzedék létét és a róla alkotott vélemények ellentmondásosságát.