2005. augusztus 1. hétfő, 2:59
Egy pillantás, egy gyerek, egy tányér
„Aprócska gyerek áll a sorban, maga előtt lógatja a tálcát, lábával ritmikusan billegeti. Éppen a cipőjéig ér. Bal térd, jobb térd, bal, jobb, nem szabad elrontani, mert baj lesz, bal, aztán a jobb, meglökik, két bal egymás után, elrontotta, most már biztos, hogy valami rossz lesz. Tele nagyokkal az ebédlő, zaj, nyüzsgés, kiabálás, türelmetlen tolakodás. Ez a szünet ugyanis a felsősöké...”
„Kedves szülői értekezletekre járó olvasók! Ugye, tudjuk, melyik az a mozdulat, amelyik csalhatatlanul jelzi, hogy a szülői értekezlet a második félórájába lépett? Hát persze, hogy a lopva az órára pillantás, amit nem sokkal később a szülők pironkodó elsettenkedése követ – eleinte egyesével, aztán a merész úttörők példáján felbátorodva kisebb-nagyobb csoportokban...”
„Két évvel ezelőtt Budapest egyik gimnáziumában a szülők saját akaratukból szülői
szervezetet alapítottak. Ez a hír. A világ boldogabb felén – úgy értem, ott, ahol a demokrácia
nem a központi bizottság ajándéka, hanem a levegő, amit beszívnak – ez
a hír olyan trivialitást közölne, amit épelméjű ember le sem ír. A mi vidékünkön ez
a butácska mondat hihetetlen, felfoghatatlan, megbotránkoztató újdonságot ad hírül.”
„Én nem tudom, hogy máshol (más iskolában) hogy van ez, de nálunk az osztályozó értekezleteken mindig ugyanaz a két kérdés képezi – általában meddő – vita tárgyát. Mindkét dilemma – »Mit jelent egyáltalán a példás, a jó, a változó és a rossz magatartás/szorgalom?«, illetve »Mihez, kihez viszonyítsuk az adott diák szorgalmát és magatartását?« – az értékelés kritériumrendszerével kapcsolatos. Félévente szembesülünk azzal, hogy a Házirendbe és egyéb iskolai dokumentumokba foglalt, »egyetemesnek vélt« elveink nem működnek a gyakorlatban.”