2 610 üzenet

1. ax szerint:

   2012.11.30. 13:13

   Kedves Laura!

   Nyilván nem ismerjük az említett tanárt. Csak azért tettem pikírt megjegyzést, mert borzasztóan keskeny a mezsgye a szülői érdeklődés-együttműködés és a szülői túlaggódás, túlellenőrzés között. Mindig sajnáltam azokat a gyerekeket (láttam egyet-kettőt), akit a szülő azzal küldött az iskolába: lesd, hogy mit ront el a tanárod, jelentsed nekem, feljegyzem, a kis füzetben úgyis már ott sorakoznak a tavalyelőtti szörnyűségek is. Ezen általában nem a tanár veszít, hanem a gyerek, akinek boldogtalanabbá válik az élete (lásd: anyós-rátelepedés). Ha már füzetecske: abba annak a nevét kellene beleírni, aki az apróbetűs rész alapján osztályoz…
   Javaslom elolvasni Vekerdy Tamás Kicsikről nagyoknak című könyvének talán 57. oldalát, ahol a vizsgaszempontú és a nem vizsgaszempontú tanárokat veti össze. Jó lenne persze a kettőt egyesíteni, de nem mindenkinek megy.
   Még egyszer: nem ismerem az adott tanárt (sajna még magamat se nagyon).

   Válasz
2. Laura szerint:

   2012.11.30. 15:47

   Kedves ax! Köszi a tippet, elolvasom Vekerdy Tamás könyvét. Találkoztam vele néhány alkalommal, korábban olyan iskolába „jártunk” :), ahol érdeklődő szülők is kaptak meghívót szakmai konferenciákra (időnként mi adtuk át az ott készített feljegyzéseinket az of.-nek). Bocsánat a hasonlatért, de a mai viszonyok miatt talán ő (V.T.) forogna legtöbbet a sírjában, ha már nem élne.:( Nem vettem magamra a pikírt megjegyzést, nagyon is jól tudom, hogy nem vagyok pedagógiából szakértő, írásban pedig pláne nem biztos, hogy egyértelmű az, amit írok. Lenne egy kérdésem: ha Ön szaktanári figyelmeztetést ad valamiért (az érintett I. gimnazista), nyilván beírja az ellenőrzőbe, hogy a szülővel láttamoztassa. Mit vár el a szülőtől, hogyan viszonyuljon az eseményhez az anyuka (ritkán apuka)? Az egyértelmű, hogy nem kell ízekre szedni a kezét, lábát, nem tépjük a haját. Sajnos egy alkalommal már kapott figyelmeztetést, mert hiányzott a felszerelése, ezúttal én hibáztam, későn ébredve elfelejtettem kivasalni a gyerek éjjel még száradó tesi pólóját, ráadásul ő is elaludt, a cipőjét már a liftben kötötte meg. Egy hónapja lejárt a türelmi időszak, a szaktanári ellen nincs apelláta.

   Válasz
3. Laura szerint:

   2012.11.30. 15:59

   Bizonyára jók a konferenciák, bár olvasgatva a róluk szóló híreket, mintha a 20 perces előadások csak kapirgálnák a felszínt, a valóságról csak a nagyon bátrak mernek őszintén megnyilatkozni, a „lakkozott” hozzászólások alapján javasolt megoldások annyit is érnek. Alsó tagozatra még csak-csak vannak hasznosítható útravalók, onnan kezdve azonban egyre nagyobb zűrzavart érzékelek. Ha valaki konkrét dologhoz kérne valami támpontot, vagy azt kapja, hogy nem jól látja amit átélt(!), ilyen a valóságban nincs is, vagy éppen az a szülő a hibás, aki nem figyelt a gyerekére, nem koncentrált a megelőzésre.

   Válasz
4. Juli szerint:

   2012.11.30. 20:35

   Kedves Laura! Akkor menjünk mélyebbre! Itt van egy interjú Gyarmathy Évával Elbutul a Facebook nemzedék címmel. Ez itt már nem a felszín, hanem valami rendkívül fontos, ami segítheti a probléma gyökereinek a megértését.

   Válasz
5. Laura szerint:

   2012.11.30. 22:30

   Kedves Júlia! A cikk valóban távolabbra mutat, ha tudjuk mi vár ránk, előzzük meg, de használjuk ki a lehetőségeit is! Kapcsolatok szempontjából pl. Ha nincs gépem, mi vélhetően nem találkozunk soha. Ha érdekel valami, beütöm a keresőbe, és ugyanannyi esélyem van többet tudni Záhonyban, mint Budapesten. Könnyen kiderül a turpisság, a hazugság, „a hiszem, ha látom” pillanatokon belül bizonyosságot nyerhet. Az én lányom pl. internetnek köszönhetően tanult meg angolul és szerette meg a nyelvet, szerencsékre olyan angol tanárunk van jelenleg is, aki bátran tömi külön feladatokkal. Éppen arról beszélgettünk a szülőkkel, ha már van ilyen lehetőségünk, szervezzünk házi versenyeket – interneten. Országos versenyre egy gyerek mehet az osztályból, miért ne biztosítsunk sajátjainknak lehetőséget a versenyzésre. Mindenki azt mondja, legalább egy osztályzatot jelent ismeretszinten már a készülés is. Lehet kötelező olvasmány részletét angolra fordítani? Miért ne? Angol éneket magyarra? Munkácsy festményről beszélni angolul? Már legalább 3 tantárgynál és tanárnál tartunk… Mi lenne, ha a színház „szénszünetet” tartana és a fűtési költséget az utazásra költené, egy egy iskolában előadná az Antigóné 🙂 valamely részletét? Mi lenne, ha kis köcsög nemecsek, vagy nyilasmisi (7-es buszon hangzott el!) monológját a nemzet színészei között – dadogva – mondaná el saját osztályában a gyerkőc? Internetről letöltve hogyan is hangzik a Himnusz, vagy a Szózat? Magam is függő vagyok már, hátha ezen keresztül lesz majd egyszer munkám… Sajnos úgy tűnik, nem a gondolkodás irányába tart az oktatás, mintha nagyszüleink időszaka közeledne, egy tanteremben 8 osztály + tanító házaspár. Ausztráliában olyan oktatási forma is van (iskola fenntartása nélkül), ahol a gyerekek interneten kapják a tananyagot, a házi feladatot… Én nem akarom, hogy a gyerekem közmunkás legyen, meg fogom találni azokat az utakat, amelyekkel kikerülöm a nehézkesen araszoló/visszafogó bürokráciát. A FaceBook-ot nem szeretem, nagyon vissza lehet élni az oda regisztrálókról szerzett adatokkal.

   Válasz
6. Laura szerint:

   2012.11.30. 22:32

   Elnézést a hibákért, a javítás előtt véletlenül elküldtem a kommentet…:(

   Válasz
7. Juli szerint:

   2012.12.01. 12:58

   Kedves Laura!
   Valóban nagy segítség az internet sok dologban, én is sokat és szívesen használom. Szeretem és használom a Facebookot is, az adatainkhoz történő illetéktelen adathozzáférést meg lehet előzni. A közösségi oldalak használatával kapcsolatban megoszlanak a vélemények, és nyilván személyiségfüggő is, hogy ki mennyire tágítja a saját intimszféráját újabb online elemekkel. A fiatalok többsége természetesen használja ezeket az eszközöket és ezzel is váratlan nevelési helyzeteket generál. Részben azért, mert gyorsabban és spontánabbul használják az IKT eszközöket, mint a felnőttek, részben pedig azért, mert a technika gyorsabban fejlődik, mint a gondolkodás, meg a szabályozás.
   Visszatérve az iskolai oktatáshoz: ne csodálkozzunk azon, hogy ebben a pörgős, információgazdag világban szocializálódó fiatalok unják az iskolát. És ebből rengeteg gond fakad. Ezek egy része már előkerült a mostani levelezésünkben is.
   Ne aggódjon, a gyerekéből nem lesz közmunkás, de azért jobban kellene bíznia benne. Jobban, mint az oktatási rendszerünkben. Persze segíteni kell neki, sokat beszélgetni vele, rávenni a rendszeres munkára, az értelmes tevékenységre, biztonságot nyújtani számára. És nem görcsölni a jövőjén jobban, mint szükséges.

   Válasz
8. Laura szerint:

   2012.12.01. 13:44

   Egyetértünk! 🙂 Én persze kicsit aggódósabb vagyok, kerestük osztálytárs testvérét Karácsony előtt 3 napig (28-án temették, a szülőknek írt búcsúlevél nem volt kamu), fogtam a barátnőm kezét a műtő előtt, sikerül-e úgy a gerincműtéte a gyerekének, hogy nem bénul le. Rész vettem olyan tárgyaláson, ahol a gyerektől cigarettát vásárló tanár tanú volt apuka csempészési ügyében… Igyekszem olyan kapcsolatban lenni a 3. gyerekemmel is, hogy elfogadjon partnernek, barátnak, bizalmasának. Nem tudom mennyire görcsöltek a West Balkánban halálra taposott lányok szülei, nálunk a gyerek akkor van az utcán, ha konkrét céllal megy valahova, iskolába, zenére, vagy éppen szülinapi bulira. Sötétedés után pláne nem közlekedik egyedül, hozzuk-visszük, a veszélyeztető körülményeket kiiktatjuk, ahogy lehet… Mehet önállóan, fölszállhat a másik ajtón, leülhet 2 sorral odébb, de esélye sem lesz vele szemben drog dealernek, simogatós bácsinak. A nagyobb lány ismerte Bándy Katát, 1000 %, hogy kerülni fogja a hasonló szituációkat. Lehet, hogy a gyerekeim indokolatlanul vannak/voltak szoros felügyelet alatt, de mi ezt így alakítottuk ki, nálunk ez természetesebb, mint az ezerszám céltalanul kószáló fiatalok esetében. Így is bármikor bekövetkezhet olyan esemény, amelyet nem tudunk elhárítani, de kevésbé görcsölünk, ha „szárazon tartjuk a puskaport”. 🙂

   Válasz
9. Juli szerint:

   2012.12.01. 15:40

   Amint az embernek gyereke lesz, azonnal elindul az aggódós időszak, és ez természetesen így marad. Egy biztos családi háttérrel rendelkező gyerekkel is adódhatnak problémák, de nyilván kisebb erre az esély, ha működik a családi szabályrendszer, kölcsönös a bizalom, a gyereknek nem kell elhallgatnia, ha „tilosba” téved, és persze próbáljuk megelőzni azt, hogy veszélyes helyzetbe kerüljenek, azaz igyekszünk „kiiktatni a veszélyeztető tényezőket”. Jelzem, hogy az unokáimon keresztül (ha nem is személyesen) ismertem én is a West Balkánban áldozattá vált kislányokat, szolid, jó, „aggódós” családokból való gyerekek voltak, baleset történt… A veszélyek nem mindig védhetők ki, de a lehetőségek száma nyilván csökkenthető. A „puskapor szárazon tartása” valóban tanácsos.

   Válasz
10. ax szerint:

    2012.12.01. 23:03

    Kedves Laura!

    Hozzám intézett kérdésére: szinte sosem adok szaktanárit, általában eszembe se jut ez az eszköz. (Legelső évemben beírtam egy lánynak: „Az órán társainak csokoládét osztogatott” – azóta van öt közös gyerekünk…)
    Akik adnak, azok közül sokan nem azért adják, hogy a szülő intézkedjen, hanem azért, hogy le legyen írva az eset. Ha a szülő túl nagy mellénnyel jön számon kérni, elé lehessen tenni: bocs, október 5-én, 6-án,10-én 21-én nem volt itt a felszerelés, 8-án, 12-én ennyit és ennyit késett óráról stb.

    (Most jövök egy tizenöt éves találkozóról: egyetlen résztvevő sem említette a tankönyveket, helyette az erkölcsi tartásról beszélt, amelyet az iskolában kapott, kolléganőm „zárójeleiről” – azaz tananyagon kívüli tanításairól, arról, hogy akár a matekra szánt idő terhére is meg-megbeszéltük az őket nagyon érdeklő aktuális problémákat.
    Az iskola, a nevelés bonyolult folyamat.

    Válasz
11. Laura szerint:

    2012.12.02. 14:18

    Kedves ax!

    Vettem az üzenetet, szaktanári=potenciális vő. 🙂 Az esküvőig nem törődöm vele, utána meg én leszek az anyós… Érdekes módon nálunk is a matek tanár volt az egyik legjobb fej, néha elbeszélgettük az óra felét, de a tananyaggal is haladtunk. Mindössze 3 osztálytársunk nem tanult tovább, egy férjhez ment, ő nem is jár a találkozóinkra. Mindenki nosztalgiával gondol a a tanárainkra, bár akinek a kémia fontos lett a gimi után, az utólag nem örült az alacsonyabb követelmény szintnek. Nálunk a nagy mellény nem megengedett, a tanár szava szent, vita nem lehet, megyünk egy iskolával odébb, nem szégyenkezünk tovább. Egyszerűen nem is értem, hogyan fordulhat elő, hogy valaki „meglegyint” egy tanárt.
    Ha tanárral osztályzatról beszélünk, az csak arra szorítkozhat, hogy milyen tanulási technikákat szükséges alkalmazni, ha csak 1-2 pont hiányzik az ötöshöz. Nekünk az tetszik , ha elmondja a szaktanár a szerinte célravezető módszert, az már kevésbé, ha azt erősítik, hogy a négyes is „jó”, ne gondolja a szülő, hogy a gyereke tehetségesebb ennél és képes rá. Nyilván az állhat mögötte, hogy nem kell a gyereket ízekre tépni egy négyesért, de talán nem kellene átesni a ló másik oldalára: az ön gyereke csak ennyire képes, oszt jó napot!. És akkor mit tegyen a szülő? Segítsen beskatulyázni a lányát, elhitetni vele, hogy jobb, ha egyet kihúz az érdeklődési köréből, vagy közösen találják meg a megoldást? Én inkább azon vagyok, hogy alakuljon az érdeklődési köre, ne pedig szűküljön, mert itt is, meg ott is kudarc éri.
    Már néhányszor leírtam, az átlag szülő nem pedagógus, beszólások helyett megoldást vár, még a frissen végzett egyetemistától is… Bizonyára minden tantárgynak vannak olyan sajátosságai, amelyek eltérnek a többiétől, érdemes ezekre tudatosan alapozni. Emlékszem, mi is tanultuk pszichológiából, sokkal több árkot ásnak ki a munkások, ha tudják mi a célja, ha bevonják őket az alkotási folyamatba. Kíváncsi lennék arra, hogy szaktanár milyen mellénnyel kérdezné meg kollégáját, ha látja, hogy „nem öröklődtek a szakmai gének” a kölykében, a tanár pedig nem tekintené partnernek, hanem közölné, hogy ennyire képes a srác. Az 5 gyereket Ön hagyta sodródni/szárnyalni/gyötrődni, vagy segítette saját tudásával?

    Válasz
12. ax szerint:

    2012.12.02. 21:07

    Azt hiszem,elköszönök, nehéz hét lesz.

    A tegnapi találkozóról még egy mondat: a végig eszeveszetten tanuló, apróbetű-betanuló lány azt mondta: az egyetemen aztán bepótolt mindent… És nem ő az egyetlen, sok olyan gyereket láttam, aki húsz-harmincévesen játszotta le az elmaradt kamaszkorát.
    Vannak gyerekek, akiket, ha az osztályomba kerülnének, először is rosszalkodni, kajláskodni tanítanám meg, beolvasni nekem, kópéságokba belevinni, hogy aztán megkínálhassam őket komoly, őket személyesen érintő munkákkal is.
    Sajnálom,hogy az Ön gyermeke nem jár hozzám.
    További jó hetet kívánok.

    Válasz
13. Laura szerint:

    2012.12.02. 22:07

    Én is nagyon sajnálom. Annak viszont örülök, hogy találtam 2 embert, akivel tudok beszélgetni. Remélem, hogy leszünk még többen is, egyre több ember látja be, hogy lehet együtt is felelősen gondolkodni. Nagyon remélem, hogy lesznek még olyan 30 évesek, akik nem késtek el azzal, hogy benőjön a fejük lágya. Egyelőre nem vagyok optimista, de a magam módján igyekszem tenni érte, hogy a környezetemben így legyen. Valahogy szót fogunk érteni a mi osztályfőnökünkkel is, talán elküldöm neki ezt az oldalt, valamilyen rögtönzött email címről, nyomozza ki, hogy ki írta, bár ha elolvassa az eddigieket, esetleg változtatni is fog a stílusán. Egy pezsgőt minimum küldenék neki, ha az itt leírtak felét elolvasná. 🙂

    Válasz
14. OFOE szerint:

    2012.12.03. 09:38

    Kedves Laura! Mi is örülünk ennek az eszmecserének, és köszönjük, hogy elindította. Semmi akadálya annak, hogy az itt megkezdett beszélgetést ennél szélesebb körűvé tegyük. Mit gondol például arról, hogy összeállítunk belőle egy vitaindítót, és feltesszük a honlapra?

    Válasz
15. Laura szerint:

    2012.12.03. 10:25

    Örülnék neki. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy „szikla szilárd” elveim nem szorulnak alapos renoválásra. Engem is érdekelnek más tapasztalatai, élményei, miért követi azt az utat, amellyel gyerekként – valószínűleg – nem értene minden esetben egyet. Hol a középút? Inkább legyek kicsit (nagyon?) szigorúbb 4-5 évig, hogy utána könnyebb legyen a gyerekemnek? Most engedjem kitombolni magát, hogy ne később igyekezzen behozni az elmulasztott éveket, mondjuk 22-30 éves korában? Én nem nézném tétlenül, hogy a gyerekem eltékozolja a tehetségét. Ezért is írtam korábban, hogy inkább azt erősíteném benne, igen, Te is meg tudod csinálni! Mindenkinek lehetnek rosszabb napjai, semmihez sincs kedvem időszakai. Ha azonban esetleg további 5 perc ráfordítással jobb eredményt tudsz elérni, ne lazsáld el a dolgot, a rossz munka kijavításához sokkal több erőfeszítésre lesz szükséged. Ha van értelme, tegyük a honlapra a beszélgetést, ide egyelőre más nem írogatott, talán máshol nagyobb pezsgés lesz.

    Válasz