Csillag a főkapitányság felett

2. rész

A dandártábornok ezután, biztos, ami biztos, felhivatta az ügyeletes evangélikus püspököt is, a Déli Evangélikus Egyházkerület éléről, és mindjárt azzal kezdte, hogy megjelent a betlehemi csillag a főkapitányság felett.

– Akkor ott még valaminek lennie kell, dandártábornok úr, mert, tudja, csak úgy jókedvében nem jelenik meg.

A dandártáboronok elbizonytalanodott. A püspök barátságosan segített:

– Na jó, akkor rákérdezek. Angyalok? Pásztorok? Háromkirályok?

– Sajnos, ezekre a kérdésekre nem válaszolhatok, mert államtitok tárgyát képezik. Ha netán mégis így lenne, mit tegyek?

– Énekeljék, hogy, diktálom: „Dicsőség mennyben az Istennek! Békesség földön az embernek!” Felírta?

Akkor tegyék a dolgukat. Erős várunk az Isten!

– A miénk is – felelte a dandárparancsnok, aki a várat illetően a főkapitányságra gondolt.

Ezután behivatta első helyettesét, aki valamikor régen, még KISZ-titkársága előtt katolikus hittanra járt, és felhivatta vele az ügyeletes katolikus püspököt, és parancsba adta a vezérezredesnek, hogy gyónja meg az egészet úgy, ahogyan van, jézusmáriaszentjózseffel, háromkirályokkal, angyalokkal és csordapásztorokkal együtt. Az ügyeletes váci püspököt igencsak megörvendezette a hír, olyannyira, hogy könnyei is potyogtak a nevetéstől.

– A püspök úr szabályosan kiröhög minket – jelentette a vezérezredes a dandártábornoknak, aki erre heves mozdulattal kikapta a kagylót első helyettese kezéből.

– Dicsértessék! Mi van ezen ennyire röhögséges, püspök atya?
jelent az evangélium magyarul?

– Elnézést, nem mutatkoztam be, dandártáboronok vagyok főkapitányi minőségben. Jelentem, nem tudom, pedig tudnom kéne, az ördög vigye el. Bocsánat…

– Azt jelenti: örömhír. No, de komolyra fordítva a szót, miben segíthetek, dandártábornok úr?

– Kérem…, nagyon szépen kérem, vegye át tőlünk… Szóval ezt az egészet, Jézusmáriaszentjózsefet, az angyalokat, a háromkirályokat és a csordapásztporokat. Mégis csak megfelelőbb helyük lenne egy templomban.

– Emlékeztetem, dandártábornok úr, az Úr Jézus Krisztus istállóban született, nem templomban.

– Csakhogy, püspök atya, ez nem istálló, hanem a főkapitányság, már bocsánat.

– Biztos ön ebben, dandártábornok úr?

– Van ugyan némi rendetlenség, de biztosíthatom úrrá leszünk rajta.

– Könnyen tisztázhatjuk a helyzetet, dandártábornok úr! Nem jelent-e meg véletlenül a betlehemi csillag a főkapitányság felett?

– Nagyon is itt ragyog, a fene… vagyis, püspök atya kérem, éppen ettől van a gubanc.

– Nos akkor, máris indulunk híveimmel, hogy imádjuk és áldjuk őt.

– De hát, püspök atya, és ha ezek mégis csak cigányok?

– És akkor? – kérdezte a váci püspök.

Erre a dandártábornok egyszerűen lebénult, első helyettese fejezte be a beszélgetést egy dicsértessékkel.

A dandártábornok elhatározta, hogy addig, amíg valami okosabb eszébe nem jut, vagy ameddig nem kap fentről eligazítást, helyszíni szemlét tart. Most már a főkapitányság valóban úgy nézett ki, mint a betlehemi istálló. A lépcsőkön angyalok járta fől-le, a főkapitányság udvara tele volt hajléktalanokkal és angyalokkal. Elfoglalták a főkapitányságot, erősítést kellene kérni, ötlött eszébe. Emberei után kiáltott, de ők addigra már hajléktalannak öltöztek, már amennyire lehetett. Néhány hajléktalan viszont rendőrsapkát viselt, és vidáman szalutáltak neki. A legfurcsább az volt, hogy a hajléktalanok kifejezetten jóillatúak voltak, az angyalok és a rendőrök viszont meglehetősen izzadságszagúak.

– Mondja meg jóember, hol van a Szentcsalád? Hol vannak a háromkirályok? – szólított meg egy főtörzsőrmestert.

– Jelentem, a háromkirályok felpakolták a Szentcsaládot a tevékre, és elindultak a Mátyás tér irányába. Jelentem, mi is indulunk, utánuk hamarosan, csak szétosztjuk a pogácsát és a forralt bort.

– De itt hagyták nekünk sátraikat – mutogatott boldogan egy hajléktalan, majd hozzátette – Jól mutatnak majd a Mátyás téren.

Másodhelyettese, egy galambősz alezredes hevenyészett csordapásztor öltözetben, de még tányérsapkával a fején tevékenyégére erősen koncentrálva egy kincstári vödörbe gyűjtötte a felséges sátrak körül gőzölgő a teve-potyadékot.

A dandártábornok végül is úgy döntött, hogy nem kér erősítést. Civilbe vagy valami inkognitóba kellene öltöznie, gondolta, de aztán úgy, ahogyan volt, elindult arrafelé, amerre a sokaság tartott, feltehetően a Mátyás tér felé. Még egyszer hátra nézett. Ekkorra már egy hatalmas termetű, feltehetően magas rangú arkangyal állt a főkapitányság kapujában, aranyparolinokkal. Éppen az akkor ékező főpolgármestert és sleppjét irányította el arrafelé, amerre a sokaság tartott. A többiekhez pedig így szólt:

– Siessetek haza, és vigyétek a hírt: megszületett a Megváltó, az Új Jézus Krisztus, és ha úgy akarjátok, hamarosan megérkezik hozzátok is.

A dandártábornok most már minden alól felmentve érezte magát, és kellemesen sodródott a tömeggel. Közben képtelenebbnél képtelenebb hírek terjengtek: hogy mégsem zsidók, hanem mégis csak cigányok, és hogy a parlamenttől elcipelték a mindenki karácsonyfáját a Mátyás térre, hogy a belügyminiszter rendkívüli állapotot hirdetett, aminek értelmében minden hajlékosnak az utcán kell tölteni ezt az éjszakát teával és zsíros kenyérrel.

Csak nagy nehezen ismerte fel a nyolcadik kerületi kapitányt kikent-kifent csordapásztor öltözetében, egy kisbáránnyal a nyakában.

– Erre mentek! – mutatott a kerületi kapitány a tevepotyadékra. Ezután a dandártábornok kezébe nyomott egy nagy darab sajtot, levette fejéről tányérsapkáját, telerakta tojással, egy pásztorsüveget nyomott a fejébe, majd arra biztatta főparancsnokát, énekeljék együtt, hogy „Szülte a Szűz Szent Fiát, Örvendezzünk! Liliomot rózsaszál, lelkendezzünk! Kisded, atya nélkül, Néki szünet nélkül Glóriát zengedezzünk! A próféták megírák: Örvendezzünk! Csodát látott a világ, Lelkendezzünk! Kisded, atya nélkül, Néki szünet nélkül Glóriát zengedezzünk!”

Talán valami eligazítás történt odafentről? Vagy valakinek végre megjött az esze? Vagy kitört a békesség? Ekképpen töprengett a dandártábornok, de mások fejében is megfordultak hasonló gondolatok.

– Egymilliónál is többen lehetünk – súgta oda a kerületi kapitány fülébe a dandártábornok, kicsit ijedten. Végül aztán mégis csak összekapta magát, és ő is bekapcsolódott az énekbe: „Isten itt magára vett, Örvendezzünk! Emberi természetet, Lelkendezzünk! Kisded, atya nélkül, Néki szünet nélkül Glóriát zengedezzünk! Góliát meggyőzetett, Örvendezzünk! Nyert az ember életet, Lelkendezzünk! Kisded, atya nélkül, Néki szünet nélkül Glóriát zengedezzünk!”

Kamarás István