Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2005. július 31. vasárnap, 23:59
Címkék:

Kereszty Zsuzsa

Ő kezdte…

Konstruktív konfliktuskezelés 6–10 évesek tanítói számára 2.

A tanító és a konfliktusok

„Nem Messiás-e minden újszülött

S csak később válik a szokott pimasszá”

A gonoszság jelen van

Heller Ágnes ezt a címet adta egyik pedagógusoknak szóló kurzusának: „Jó emberek léteznek,
hogyan lehetségesek”. Időszerűtlennek tűnhet a kérdés. Tegnap betörtek a szomszédba, tegnapelőtt
robbantottak, a múlt héten tőlünk néhány száz kilométerre az egyik népcsoport tagjai százával
végezték ki a másik – mellettük, velük élő – csoport tagjait, gyerekeket is. A ma
hatvanévesek már éltek, amikor – először az emberiség történetében – gyerekeket is
öltek meg „ipari” módszerekkel. Ez a tény akkora botrány a hominida, az emberi faj történetében,
hogy sokan ma sem hiszik el, hogy megtörtént. Nem gonoszságból nem hiszik, nem is elsősorban
tudatlanságból, hanem mert nincs erejük ezzel a botránnyal szembenézni. A negyven-, ötvenévesek
átélték, hogyan lehet egy eszményi társadalom jelszavával („mindenki képességei szerint,
mindenkinek szükségletei szerint”) százezreket megkínozni, megölni.

1. Mit gondol, hogyan jöhetett létre a század két botránya: a holokauszt és a „Gulag”?

Konrad Lorenz etológus, aki az állati viselkedés kutatásával foglalkozott, az állavilágból
származó ösztönös agresszió és az emberi agresszió hasonló elemeit mutatta fel
(Részletesen lásd: Konrad Lorenz: Ecce homo. In: Az agresszió. Budapest. Katalizátor Iroda. 1994. 192-211.o.). Heller Ágnes a
modern ember életérzése és az agresszió közötti viszonyt elemzi:

I. A modernitás szorongást ébreszt. A hagyomány eltűnik, a régi bizonyosságok megszűnnek, s helyüket
nem foglalják el új bizonyosságok. Isten halott – abban az értelemben, hogy a modern ember
(akár hisz Istenben, akár nem) gyakorlatilag Isten nélkül él, így látja el társadalmi funkcióit,
hozza meg politikai döntéseit, igazolja magát és építi ki saját világát. A modern világ
szenved attól, hogy elveszítette értelmét. Az emberek már századunk elején arról beszéltek, hogy
Isten magára hagyta a világot. Heidegger ezt a létfeledés (…), majd a lételhagyás (…)
fogalmával diagnosztizálja. Az értelemvesztés traumatikus élmény, s ebben a helyzetben
elkeseredett szükséglet támad új bizonyosságok iránt. Az európai totalitárius mozgalmak ilyen
új bizonyosságot kínáltak. A bizonyosságok kínálatához hozzátartozott, hogy a totalitárius
mozgalmak diabolizálták az idegent. A nácizmus a zsidókat diabolizálta mint ősi, reprezentatív
idegeneket, akiket fizikailag meg kell semmisíteni, a bolsevizmus az osztályidegen elemeket
diabolizálta mint természetes osztályellenségeket, akiket a Gulag szigetvilágában kell izolálni
és kiirtani.

Heller Ágnes: Az idegen. In: Az idegen. New York-Budapest-Jeruzsálem. 1997.74-75.

2. Mi a véleménye, létrejöhetne-e ma is ilyen mértékű, szervezett erőszak, vagy nem?
3. Mire lenne szükség ahhoz, hogy még egyszer ne jöhessen létre?

Manapság naponta sikkasztásokról, egyesek villámgyors meggazdagodásáról hallani. Ügyesnek
kell lenni, és életben kell maradni. Jóság? Másokat arra ösztönözhet, hogy kihasználjanak
bennünket – gondolhatjuk.

A gonoszság bennünk van. Bennünk is van. Mindannyiunkban. Közülünk csak kevesen tudják, mit
tennének – amíg meg nem történt velünk, nem is tudhatjuk, mit tennénk – megalázva,
életveszélyben. A pszichoanalitikus terápiának (a lélekelemzésen alapuló, Freud által
megalapozott gyógymódnak) van egy olyan irányzata, amely szerint világosan kimutatható, hogy
nem csupán rendkívüli helyzetekben, hanem mindennapiakban is jelen van bennünk a gonoszság,
akár megszemélyesítve is: a Gonosz. (M. Scott Peck: Az emberi gonoszság lélektana. Fordította Zeley Réka-Racsmány Mihály. London. 1988.)
Kutatók például kamasz öngyilkosok életútját vizsgálva
olyan helyzeteket elemeznek, amelyekben a szereplők, a kamasz öngyilkosságok esetében főként a
szülők, azt állítják, sokszor hiszik is, hogy ők „a legjobbat akarták”, s mégis kimutatható,
hogy gyerekük halálát főként ők készítették elő.

Vannak „szerencsések”, akik tudják magukról – mert átéltek, akár tartósan is ilyen
helyzeteket –, hogyan viselkednének akkor, amikor mások velük szemben gonoszak. Faludy György író
a szerencsések közé tartozik.

A recski internálótáborban úgy tudták többen
megőrizni személyes méltóságukat, hogy éhezve, kiszolgáltatottan, kőbányában végzett nehéz
testi munka után az őrség szigorú tiltása ellenére éjjelente „szabadegyetemi” előadásokat tartottak egymásnak a barakkban, suttogva, valamelyik emeletes ágy tetején. A szellemi világgal való kapcsolat óvta meg őket egyéniségük, méltóságuk elvesztésétől.

(Faludy György: Pokolbeli víg napjaim)

Ezek persze szélsőséges helyzetek. A gonoszságot viszonylag ritkán tapasztaljuk meg.
A jóság hiányát annál gyakrabban. Szenvedünk is tőle eleget.
Vagy védekezésként úgy teszünk, mintha mindez nem volna fontos számunkra.
Közömbösséget színlelünk – önmagunknak is.

A közömbösség nem segít

A közömbösség azt jelenti, hogy szándékosan beszűkítjük azt az érzelmi skálát, amelyen
reagálni tudunk. Ez az állapot valamelyest valóban megvéd attól, hogy mélyen átéljük azt a
rosszat, ami ér bennünket. Csakhogy ennek az előnynek túl nagy az ára: megfoszt attól is, hogy
mélyen át tudjuk élni mindazt a jót, örömöt, amivel találkozunk. Beszűkülten, közömbös
állapotban kevésbé vagyunk képesek szeretni is. Márpedig ha szeretni nem vagyunk képesek, akkor
legfontosabb emberi képességünket veszítjük el (végleg vagy átmenetileg).

4. Mit gondol, mi az oka annak, hogy gyakran közömbösek vagyunk, ha például koldust látunk,
vagy például ha a Jang-ce áradása nyomán hajléktalanná vált egy millió (!) emberről hallunk?
5. Milyen tapasztalata van arról, hogy saját feszültségeinkkel, konfliktusainkkal
kapcsolatban mikor válunk közömbössé?

II. A kritikai gondolkodás képességét bénítja a strukturált világkép minden módon való
szétzúzása. Ily módon a tények elveszítik azt a sajátszerű minőségüket, amelyet csak egy egész
részeként hordoznak… Minden egyes tény csupán egy további tény, és csak az számít, hogy
többet vagy kevesebbet tudunk belőlük. Ennek következtében a rádiónak, (televíziónak), filmnek
és az újságoknak pusztító a hatásuk. Bejelentik például, hogy egy várost bombatámadás ért, és
több száz ember meghalt, majd arcpirító módon egy szappan- vagy borfajtát reklámoznak. Ugyanaz
a bemondó, ugyanazon a behízelgő (…) és tekintélyt parancsoló hangon, amelyet az imént arra
használt, hogy meggyőzzön a politikai helyzet súlyosságáról, most fizetett hirdetésként egy
mosószermárka érdemeit ecseteli a hallgatóságnak. A híradókban a megtorpedózott hajók képeit
egy divatbemutató felvételei követik. Az újságírók ugyanakkora terjedelemben számolnak be egy
kezdő színésznő bugyuta gondolatairól és étkezési szokásairól, mint fontos tudományos vagy
művészeti eseményekről. Így aztán már nem érint meg bennünket az, amit hallunk.
(Kiemelés tőlem – K.Zs.) Már nem izgatjuk fel magunkat, érzelmeink és kritikai
ítélőképességünk eltompul, s végül mind közömbösebben viszonyulunk a világ eseményeihez is.
és elveszítjük minden érzékünket az egészhez. Az egyén ott ül egyedül a darabkákkal, akár
egy kisgyermek az összerakós játékkal. De a különbség rendkívül fontos: amíg a gyerek például
tudja, hogy milyen egy ház, s ezért felismeri a ház részeit azokban a kis darabokban,
amelyekkel játszik, addig a felnőtt már nem látja az „egész” jelentését, amelynek a részei a
kezébe kerülnek. Teljesen megzavarodik, és ijedten bámul ezekre a kicsiny értelmetlen
töredékekre.

Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől. Akadémiai Kiadó. 1993. 204-205. o.

A jóság nem naivitás…

…és nem védtelenség. Inkább kiegyensúlyozottság és erő. Éppen Faludy és a hozzá hasonló
létezési módot kialakítani képes társainak a története teszi nyilvánvalóvá, hogy a szellemi
kérdésekkel foglalkozni képes, a jóra való belső parancsnak – a kanti kategórikus
imperativusznak – eleget tevő ember tud kritikus helyzetekben is életben maradni
testileg-lelkileg egyaránt. (A recski internálótáborban velük élő belgyógyász számításai szerint
– táplálékukat és munkájukat, napi kalória felhasználásukat figyelembe véve –
Faludynak és életben maradt társainak el kellett volna pusztulniuk.)

6. Milyen a szeretethez való viszonyunk? (Szereteten nem érzelgősséget értünk.)

III. Ne kívánd senki szeretetét. Ne utasítsd el senki szeretetét.
Úgy áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenre egyformán. Akik közel jönnek hozzád,
azokra több essék a fényedből és melegedből, mint akiknek nincs szükségük terád.
Családtagjaid, mindennapi társaid és a hozzád fordulók olyanok legyenek számodra, mint a
kályhának a szoba, melynek melegítésére rendelik.

Weöres Sándor: Összegyűjtött írásai. Magvető. 1970. I. kötet. 638.o.

A konfliktuspedagógiának voltaképpen az a célja, hogy segítsen létrehozni, megerősíteni
felnőttben és gyerekben, tanítóban és növendékben azt a személyiségnívót, amelynek birtokában a
konfliktusok elől nem tér ki, hanem azokat megoldani próbálja. Felülkerekedni – nem a másik
emberen, akivel konfliktusunk támadt, hanem a helyzeten, amelyben a konfliktus jelen van.
Nem sodródni – azzal, ami éppen történik velem ebben az évszázadban, az országban,
az iskolában, a személyes életemben –, hanem ébernek lenni, megérteni a konfliktust
termelő helyzeteket, segíteni magunkat és másokat, hogy a konfliktusok ne kiszolgáltatottá,
agresszívvé, közömbössé tegyenek, hanem képesek legyünk közreműködni a megoldásukban.

IV. Az éberség nem tudás, hanem érzékenység. Az éberség a lét intenzitása.

Hamvas Béla: Scientia Sacra. Magvető. 1988. 41.

Ki vagyok én? – Én-erők

Ha még én sem állok ki magamért, ki áll ki érettem?
Ha csak magamért állok ki, mit is érek?
És ha most nem, akkor mikor?

(Talmudi mondás)

R. Hughes igen érzékletesen írja le, hogyan ébred a tízéves Emily „önmaga tudatára”, hogyan
éli át először, hogy ő – ő. (Richard Hughes (1900-1976) angol író. A Szélvihar Jamaicában
című regénye történéseit tekintve múlt századi kalózhistória, lényegében rendkívül érzékletes
lélekrajz.)

7. Van-e ehhez hasonló gyerekkori élménye? Emlékszik-e, hogyan ébredt rá arra, hogy „én
én vagyok”, vagyis lénye egyedüli voltára?

8. Van-e, volt-e olyan tanítványa, akinek a megnyilvánulásaiból érezte, hogy ehhez
hasonlót már átélt?

V. Egy szép napon azonban mégis történt valami, mégpedig Emilyvel. Hirtelen ráeszmélt, hogy ki
is ő tulajdonképpen. Nemigen tudná az ember megmondani, miért nem eszmélt rá öt évvel előbb
vagy akár öt esztendővel később. Annak meg semmiképpen sem tudom az okát, hogy miért eszmélt
rá éppen azon a délutánon.
Lakásosdit játszott a hajóorr egyik zugában… aztán ráunt, és céltalan ődöngött a tat irányában,
és méhek jártak az eszében, meg egy tündérkirálynő. És ekkor döbbent rá, hogy ő – ő,
Emily.
Földbe gyökerezett a lába, és aztán végignézett magán, megnézett mindent, amit a szeme elért.
Nem látott sokat, csak a ruhájának megrövidült vetületét, meg a kezét, amikor maga elé emelte;
de ez elég volt ahhoz, hogy vázlatosan elképzelje azt a kis testet, amely – hirtelen
ráébredt – az övé volt.
Nevetett csúfondárosan: „Nahát! – gondolta magában. – Hogy éppen teveled történik
ilyesmi! Hát alaposan benne vagy a pácban és benne is maradsz jó sokáig: végig kell csinálnod
az egészet, a gyerekkort, aztán fel kell nőnöd, meg kell öregedned, mielőtt ki tudnál mászni
ebből a csávából.”
Elhatározta, hogy ebből az igen nevezetes alkalomból nem tűr meg semmilyen zavaró körülményt,
felmászott hát a kötéllétrára, hogy elfoglalja kedvenc helyét az árboccsúcson. Valahányszor
ennek az egyszerű cselekedetnek a során a karját vagy a lábát megmozdította, mind újabb
mulatságot talált abban, hogy megfigyelte, milyen készségesen engedelmeskednek a tagjai.
Az emlékezete persze megsúgta, hogy eddig is engedelmeskedtek; de eddig nem is figyelt fel
erre a meglepő körülményre.
Amint megtelepedett a törzshelyén, rendkívül alaposan elkezdte vizsgálni a keze bőrét, csak
azért, mert az övé volt. Vállát kibújtatta a ruhából, aztán bekukkantott, hogy megbizonyosodjék,
vajon ő folytatódik-e a ruha alatt, majd felvonta a vállát az arcáig. Arcának és forró,
csupasz vállüregének érintkezése kellemes izgalmat okozott, mint valami jó barátnak a
simogatása. Azt Azonban, hogy válla vagy arca közvetíti-e a kellemes érzést, hogy melyik a
simogató és melyiket simogatják, semmilyen elemzésből nem sikerült megtudnia.
Mihelyt meggyőződött arról a megdöbbentő tényről, hogy ő most Emily Bas-Thornton (nem tudta,
miért iktatta be a „most” szócskát, mert persze nem jártak az eszében holmi lélekvándorlási
ostobaságok, nem képzelte, hogy valaha másvalaki lett volna) – mondom, amikor erről
meggyőződött, alaposan meghányta-vetette magában ennek a ténynek a jelentőségét.

Richard Hughes Szélvihar Jamaicában. Fordította Balabán Péter. Bp. 1969. 83-84.

Kultúránkban közvélekedés, hogy a bennünk lévő Jóval és Rosszal a tudományoknak
(a filozófiának és az etikának), valamint a vallásoknak „illő” foglalkozniuk. A „modern”
embernek, főleg mai, átmeneti korunkban „nincs ideje” erre. Csakhogy saját személyiségünk
A teljesség felé című kötetében Hamvas Bélát tekintve mesterének saját életfilozófiáját
foglalja össze. Rövid, tömör (egy-két bekezdésnyi), írásaiban összegezve látjuk mindazt, amire
az önmagával való munkában jutott.

9. Gondolja el, mi az, amit leginkább önmagának tart, ami nélkül úgy érzi, nem lenne az, aki.

10. Próbálja megragadni egy-egy jelenlegi tanítványa egyéniségét is ilyen módon. Próbálja meg először azzal a gyerekkel, akiről úgy gondolja, hogy a legjobban ismeri, aztán azzal is, akit legkevésbé.

11. Milyen helyzetekben szokott természetesen, spontánul viselkedni és milyen helyzetekben a legkevésbé?

12. Kik azok a gyerekek az osztályában, akiknek a viselkedésére a spontán, természetes
megnyilvánulások a jellemzők és kik azok, akiknek a viselkedését mesterkéltnek vagy gátoltnak
érzi? Milyen helyzetek azok, amelyekben az utóbbiak spontán módon nyilvánulnak meg?

VI. Bár kultúránkban a spontaneitás viszonylag ritka jelenség, mégsem hiányzik teljesen.
Ahhoz, hogy megértsük, miről is van szó, olyan példákra emlékeztetném az olvasót, melyekben egy
szempillantás alatt felismerjük a spontaneitást. Először is ismerünk embereket, akik spontánok
vagy legalábbis azok voltak. Az ő gondolkodásuk, érzésviláguk és cselekedeteik saját magukat
fejezik ki, nem pedig egy automatát. A legtöbbször művészekről van szó. Tulajdonképpen magát a
művészt is úgy határozhatjuk meg, mint aki képes spontán módon kifejezni magát. Persze ha ez
volna a művész meghatározása – márpedig Balzac pontosan így definiálta –, akkor
egyes filozófusokat és tudósokat is művésznek kell neveznünk, míg mások olyannyira különböznek
tőlük, mint egy régimódi fotográfus az alkotó festőtől.
…Legalább néhány percre mi magunk is megfigyelhetjük saját spontán felvillanásainkat, amelyek
egyúttal az igazi boldogság pillanatai is. Friss szemmel rácsodálkozunk egy tájra,
gondolkodásunk eredményeképp felsejlik bennünk az igazság, valami nem szokványos érzéki örömöt
élünk át, vagy hirtelen feltör bennünk a szeretet valaki iránt – ezekben a pillanatokban
mindannyian tudjuk, mi a spontaneitás, és megsejthetjük, milyen is lehetne életünk, ha ezek
az élmények nem volnának annyira ritkák és kevéssé megbecsültek.

Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől. Akadémiai Kiadó. 1933. 210-211.

Weöres Sándor mélyebbre megy:

VII. Ha elvonatkoztatod magad mindattól, amit lényednek ismersz: tulajdonképpeni lényed ott
kezdődik. Testedet, értelmedet, személyedet ne cseréld össze lényeddel, önmagaddal. Csak
segédeszközöd; csak batyu, mely szükségleteid őrzője is, görnyesztő teher is.
Tested nem te vagy, hiszen csak anyag, mely folyton cserélődik: negyvenéves korodban
húszéves kori testedből egyetlen parány sincsen. De érzelemvilágod és értelmed sem te vagy,
hiszen még nem volt, mikor te már a bölcsőből nézegettél. Ki vagy? A határtalan, mely
fogantatásodkor a határok közt megjelent. Ha elhatárolt személyedet tekinted önmagadnak,
személyedet pedig ideiglenes kötöttségnek, puszta tüneménynek, „nem-én”-nek. Ahol megszűnik az
érzés, érzéketlenség, gondolat, gondolattalanság, változás, változatlanság; ahol azt hinnéd,
hogy semmi sincsen: tulajdonképpeni lényed ott kezdődik.

Weöres Sándor: Összegyűjtött írásai. Magvető. 1970. I. Kötet. 632-633. o.

Sokan először kamaszkorunkban próbáljuk meg alakítani, nevelni önmagunkat. Fontos lenne,
hogy ez a törekvésünk érett és idős korunkban is fennmaradjon. Ne korlátozódjon pusztán arra,
hogy új frizurát csináltatunk, új ruhát veszünk/varrunk vagy fogyókúrába kezdünk…
(Sokszor lakás-átalakítási szándékaink mögött is valamiféle önmagunkkal való elégedetlenség
húzódhat meg.) Külsőnk, közvetlen környezetünk változása átmeneti nyugalommal tölthet el; de
amíg nem törődünk kellőképpen önmagunkkal, addig a nyugtalanság, a „változtatnom kell”
késztetése újra és újra feléled. – Az önmagunkkal való munka legfontosabb, egyben
legszemélyesebb ügyünk.

13. Fogalmazza meg önmaga számára, mi a véleménye Weöres alábbi gondolatairól.

VIII. Egyenként vizsgáld át egyéniséged minden tartalmát és rendezgesd. Figyeld meg szokásaidat:
honnan erednek, mit művelnek, hova tartanak.
Bontsd szét egyéniségede, és minden tartalma idegenként fog mutatkozni előtted.
Bontsd szét egyéniségedet, és ne félj, hogy elszegényedsz: mert helyébe-tódul a határtalan
összefüggés gazdagsága.
Bontsd szét egyéniségedet, és ne félj, hogy bármit is elveszítesz: mert ha a mosdatlant
kiutasítod, mosdottan a helyén találod.
Bontsd szét egyéniségedet, és szabaddá válnak lelked végtelen áramai, melyek nem benned vannak
és nem kívüled, áthatnak mindenen.
Akin egyénisége uralkodik: ha előrejut, pöffeszkedővé, ha lemarad, ronggyá válik. S aki
egyéniségén uralkodik: valójában nem érinti a szerencse és a balsors.

Weöres Sándor: Az egyéniség szétbontása. Összegyűjtött írásai. Magvető. 1970. I. kötet. 633. o.

Weöres tovább segít. Nem valamiféle lemondást, önmegtagadást ajánl, hanem valami olyasmit,
amit a mindannyiunk által jól ismert Antoine de Saint-Exupery mond A kis herceg-ben arról,
hogy ha az ember naponta, rendesen kitisztítja a saját vulkánjait (a nem működőket is, mert
sose lehet tudni…), akkor azok szelíd lánggal égnek, kitörések nélkül, úgy, hogy az ember
akár a reggelijét is megfőzheti rajtuk.

14. Gondolja meg, mit mond Önnek a következő Weöres-féle gondolatsor.

IX. Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De kívánságaid rabja se
legyél.
Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett
szenvedélyek közt morzsolódni.
Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként
visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és
vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga. Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját
mélységének valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a szörny
még nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne
irtózz és ne ijedj meg és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd,
mert könnyen szelídül és derék háziállat lesz belőle.
Jó és rossz tulajdonságaid tulajdonképpen nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett vagy
elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.

Weöres Sándor: A vágyak idomítása. In: Összegyűjtött írásai. Magvető. 1970. I.
kötet. 634.

Ki a másik? – Elfogadás

15. Véleménye szerint van-e összefüggés (ha van, akkor miért van; ha nincs, miért nincs)
aközött, amilyen viszonyban önmagunkkal vagyunk és aközött, amilyenben másokkal?
16. Írja le, hogy kikkel alakít ki kapcsolatot könnyen és kikkel nehezen? Keresse az okokat is.

17. Kikkel könnyebb/nehezebb kapcsolatot felvennie/fenntartania? Gyerekekkel vagy felnőttekkel?
Fiúkkal vagy lányokkal? Férfiakkal vagy nőkkel?

18. Milyen viszonyban szokott lenni a feletteseivel?
19. Milyen viszonyban azokkal, akik Önnek alárendeltek?
20. Ki tud-e alakítani maga körül baráti/szakmai kört?
21. Keressen gondolatban jelenlegi és volt tanítványai között olyan gyerekeket, akik állandóan
attól félnek/féltek, hogy lemaradnak valamiről, megfosztják őket valamitől. Vajon mi
lehet/lehetett az oka annak, hogy ezek a gyerekek nem tudták elfogadni önmagukat
(noha nem valószínű, hogy tudtak arról, milyen viszonyban vannak önmagukkal.)

X. Nem úgy áll a dolog, mint ahogyan a romantikus szerelem elmélete szeretné beállítani, mely
szerint az egész világon csupáncsak egyetlen személy létezik, akibe szerelmesek lehetünk,
az élet nagy lehetősége, ha rábukkanunk az illetőre, és amikor őt szeretjük, mindenki mástól
megvonjuk szeretetünket. Az a szeretet, amely csak egyetlen személyre irányul, éppen ezen
okból nem valódi szeretet, hanem szadomazochista kötődés. Ha szeretünk valakit, akkor
az magában foglalja általában az emberek szeretetét. A gyakori elképzelésekkel ellentétben az
emberiség szeretete nem valamiféle elvonatkoztatás, amely egy adott egyén iránt érzett szeretet
„után” következik, s nem is valamiféle „kibővítése” a szeretet tárgyával kapcsolatos
élményeinknek. Ellenkezőleg, a hús-vér egyén iránti szeretetnek előfeltétele az emberiség
szeretete, bár ez utóbbi – eredetét tekintve – mégiscsak hús-vér egyénekkel való
kapcsolatban alakul ki. (…)
Az önzés egyfajta mohóság, és mint minden mohóság, tehetetlenség is, melynek következtében
az egyén sohasem igazán elégedett. (…) A közelebbi vizsgálat megmutatja, hogy az önző személy
állandóan magáért aggódik, sohasem elégedett, mindig nyugtalan, és az a félelem hajtja, hogy
nem kap eleget, lemarad valamiről vagy megfosztják valamitől. (…) Még közelebbről tekintve,
főként a tudatalatti dinamizmusokat figyelembe véve tűnik ki, hogy ezek az emberek alapjában
véve nem fogadják el saját magukat.
(Kiemelés tőlem. K.Zs.)
E látszólagos ellentmondás talánya könnyen megfejthető. Az önzés éppen abból fakad, hogy az
illető személy nem viseli el önmagát. Aki pedig nem szereti, és nem fogadja el önmagát,
az állandó nyugtalanságban él saját énje miatt. Nincs meg benne az a belső biztonság,
amely csak az őszinte önszeretet és önelfogadás talajából fakadhat. Állandóan foglakoznia kell
magával, és mohón meg kell kaparintania mindent, mert alapjában véve bizonytalan és
kielégítetlen.

Heller Ágnes: A modern ember szabadságának kettős arculata. In: Az idegen.
Akadémiai Kiadó. 1993. 100-101.

22. Véleménye szerint a nacionalizmus, a saját nemzet más nemzetek elé helyezése miért
alakul ki?

XI. Mindazoknak, akik csak kevés tulajdon és társadalmi presztízs felett rendelkeznek, a család
az egyéni presztízs forrása. Ebben a körben érezheti az individuum, hogy számít „valakinek”.
A férfinak engedelmeskedik a felesége és a gyermekei; és úgy véli, naivan, hogy ez természetes
jussaként jár neki. Ha társadalmi kapcsolataiban egy senki is, otthon császárnak tudhatja magát.
A család mellett a nemzeti büszkeség is jelentőségtudattal töltötte el. Bár személyes
kapcsolataiban nem számított senkinek sem, büszke lehetett arra, hogy egy olyan csoport tagja,
amely más hasonló csoportok felett állónak tudhatja magát.

Heller Ágnes: A modern ember szabadságának kettős arculata. In: Az idegen.
Akadémiai Kiadó. 1993. 105.

23. Mi a véleménye, miért alakul ki cigány-, zsidó-, szegénygyűlölet?
24. Az okok mind a három csoportnál különbözőek vagy vannak az okok között azonosak is?

A következő két részlet egy cigány és egy zsidó ember megnyilatkozása a cigányság elleni
gyűlöletről, illetve az antiszemitizmusról.
Péliné Nyári Hilda (Péli Tamás festő édesanyja) így ír (saját tízéves kori, de ma, nyolcvanévesen is érvényesnek tartott gondolatairól:

XII. Vajon miért különbek a fehér emberek, hogy ők mindent megengednek maguknak? (…) sok
indián filmet láttam, mindig sírtam és féltettem az indiánokat. Sajnáltam szegényeket, mikor
megjelentek a fehér emberek, halomra mészárolták őket, és kiüldözték az otthonaikból…
Nem tudom, miért akarják a fehér emberek, hogy mindenki úgy éljen, gondolkodjon, mint ők.
Honnan tudják, hogy ez a másiknak jó-e? Hisz nekik sem jó, mert még egymást is leölik, semmi nem
elég nekik. Szegény indiánok olyan szépen ücsörögtek, táncolgattak egy nagy közösség
szeretetében, a természet csodálatos szépségében, ahol ők nem romboltak és pusztítottak, csak
annyit vettek el, amennyire az életben maradásukhoz szükségük volt. Lehet, hogy pont ezt
irigylik? A lélek gazdagságát és azt, hogy a semmiből is boldogok tudnak lenni?

Péliné Nyári Hilda: Az én kis életem. Budapest: Twin Kiadó, 1998. 116. O.

XIII. Mi az elsőrendű? Az-e, hogy ott voltunk Közép-Európában, vagy az, hogy többé-kevésbé
kiirtottak bennünket onnan? A magamfajta makacs optimista meghatározóbbnak gondolja
jelenlétünket, mint a megsemmisülésünket. Vagy ez csak a túlélő egocentrizmusa? (…)
A Hungáriában élő zsidók szívesen lettek magyarokká. Átvették a nyelvet, és megotthonosodtak
benne. Magyarul költöttek, bölcselkedtek, tudósítottak, értekeztek, üzleteltek, gyógyítottak,
színészkedtek, énekeltek, vicceltek, szerelmeskedtek, veszekedtek, imádkoztak, és ez igen hamar
természetes lett nekik. (…) Vannak helyek, ahonnan a zsidóknak sehogy sem akaródzott elmenni.
A liberális nemesek jóvoltából emancipált magyar zsidók értelmen túli makacssággal
kapaszkodtak bele a tarka népességű Hungáriába. Lelkesülten beleadták magukat az országépítésbe.
Tettek, nem is keveset azért, hogy Budapest korszerű nagyváros legyen.
Úgy látszott, hogy a környezetnek szüksége van a zsidó orvosokra és kereskedőkre, gyárosokra
és tudósokra, művészekre és iparosokra, mulattatókra és kurvákra. A legkevésbé szívesen
Magyarországról vándoroltak el a zsidók. Mi volt ez a különös ragaszkodás nemcsak a Duna-Tisza
vidékéhez, hanem a befogadó többségi magyar nemzethez?
Tanuló apák tanuló fiúkban folytatódtak. Kétezer éven át a tanterem volt a zsidók temploma.
Természetes, hogy az írott törvény népe az iskolában jól tanul. Mikor az emancipáció jogilag
megtörtént, a zsidó közösségek kivirágoztak. Ahol a siker elvont mértékkel mérhető, ott a
zsidó fiúk és lányok jól haladtak.
Aki sokat hallat magáról, annak nagy esélye van arra, hogy nem állhatják. A zsidók sokat
törődtek azzal, hogy mások mit gondolnak róluk, de magukról, együttélési kísérletükről a
többiekkel, saját polgárosodásukról nem gondolkodtak. Azt remélték, a törvény betűje az ő
egyenlő jogaikat is biztosítani fogja.
Egy darabig biztosította, aztán nem. Holnap, a közhangulat nyomására hatályon kívül lehet
helyezni a tegnapi törvényt, és az egyenjogú polgárokból párianépet, barakknépet, csíkos
ruhásokat lehet csinálni a jogállam keretein belül, törvényesen.
Illúzióikat valóságnak hitték, jóllehet a zsidó történelem feljogosít az elővigyázatosságra.
Éberségük átlagos volt, tehát elégtelen. A liberális zsidóknak sikerült megfeledkezniük arról,
hogy a pogromok népünnepélye még felújulhat nagyobb műszaki fejlettséggel. (…)
Tömeges elpusztításukban az elsőrendű felelősség a gyilkosoké, a másodrendű azoké, akik
kiadták őket nekik, a harmadrendű azoké, akik nem adtak nekik menedéket. (…)
Az Osztrák-Magyar Monarchián belül, a magyar királyság területén, magyarul beszélő elődeim
még nem érezték vendégnek magukat. Az első világháború előtti országban románok és szerbek,
szlovákok és németek, horvátok és ukránok között a zsidók is lehettek egyenjogúak.
Lehettek azok, amik lenni akartak: magyar anyanyelvű zsidók, zsidó vallású vagy éppen
kikeresztelkedett magyarok, Hungária patriótái, az Osztrák-Magyar Monarchia emancipált
állampolgárai. Magyarok annyiban, amennyiben ennek a közép-európai kulturális és politikai
nemzetnek odaadó és értékelt tagjai.
De az első világháború, a forradalmak és ellenforradalom után, a trianoni békeszerződés
által harmadára kisebbített Magyarországon mi, zsidók – a cigányokkal együtt –
nem szívesen látott vendégekké lettünk. Nyomatékosan emlékeztettek rá, hogy „népidegenek”
vagyunk. Előzően mintha túlságosan is megfeledkeztünk volna róla, hogy vendégek vagyunk.
Aztán megtanultuk, hogy a jog nem minden. Lehet törvényesen, aprólékos rendeleti szabályozással
is eltüntetni bennünket a föld színéről. (…)
Amikor egyre több nem zsidó értelmiségi gondolta úgy, hogy van zsidókérdés, sőt hogy ez
minden kérdések legsúlyosabbika, amely megoldásért kiált, akkor más csak idő és logikai
következetesség kérdése volt eljutni a gázkamrához. (…) A püspök, aki beterjeszti a
törvényjavaslatot a zsidók korlátozására, moshatja a kezét a túlvilágon is.
Az országgyűlési ülésszak ott marad az évkönyvekben. A törvényalkotókat körüllengi a
krematórium illata. Az előzmények és a következmények nem elválaszthatók. (…)
Minden zsidó mögött ott van Auschwitz. Az eltökélt gyerekirtás fölött nem lehet napirendre
térni. Az ember nem tagadja meg a közösséget azokkal, akikkel egy kemencében kellett volna
elégnie. (…) Lett volna Kelet-Európában sztálinizmus zsidók nélkül is, de az igazsághoz
hozzátartozik, hogy a kommunista zsidók tevékenyen elősegítették a térség beillesztését a
Sztálin tervezte szocialista táborba. (…) Volt olyan zsidó is, aki kegyetlenségeket művelt a
politikai rendőrség tisztjeként. Megemlítendő, hogy nemcsak a kihallgatók, hanem a
kihallgatottak között is elég sok volt a zsidó, és a legelvetemültebb titkosszolgálatos sem
bocsátkozott gyerekirtásba. (…)
Kapitalizmusért, kommunizmusért ezen a vidéken a zsidókat tették felelőssé. Unokahúgaim
megfojtását azonban sem a kapitalizmussal, sem a később jövő kommunizmus előrevetülő árnyékával
nem lehet megindokolni. (…) Vannak felvilágosult polgárok, akik a másik embert nem utálják
azért, mert az, aki.
Sok magyar zsidó bebizonyította, hogy itt akar élni mindezek után, és nem érez semmi indíttatást,
hogy menekültnek nyilvánítsa magát. (…)
Majd jön talán egy nap, amikor ablakunk alatt elsuhan a messiás, és nyomában felgyorsul a
történelem. Akkor megélednek a lelkek, furcsa találkozások sűrűsödnek, megpattan a rutin, és
minden nap új tanulságot hoz. Akkor a diákok olyan szorosan összekarolnak, hogy már nem lehet
őket szépszerével szétválasztani. Az egész várost betöltő mosoly elnyeli a fenyegetőzést.
Majd talán jön egy nap, amikor a tanulók gyors előmenetelről tesznek tanúbizonyságot az emberi
iskola fő tantárgyában: egymás megértésében.
Az ismeretlen messiás pedig, aki kopott táskájával bandukol a Körúton, nem nézi, hogy
akinek a homlokát megérinti, az zsidó, keresztény vagy muzulmán-e, csak azt nézi, hogy mi van
a tekintetében
. (Kiemelés tőlem. K.Zs.)

Konrád György: Mutasd a szemed. 1985. In: A láthatatlan hang. Palatinus, 1997. 21-29. o.

25. Előfordult-e, hogy Öntől teljesen idegen külső jegyekkel (például bőrszín, ruházat)
és szokásokkal rendelkező emberrel sikerült hosszabb-rövidebb ideig jó kapcsolatot kialakítania?
Minek tulajdonítja azt, hogy sikerült?

XIV. Amikor az idegenekben ellenséget látunk, csak mert idegenek, amikor elnyomjuk,
diszkrimináljuk, elszigeteljük vagy megszégyenítjük őket, akkor a rendes ember elszégyelli
magát – nem az idegenek, hanem saját csoportja, nemzete, vallása nevében.
A másfélék idegenségét el lehet ismerni őszintén, de rendületlenül idegeneknek tartani azokat,
akik nem akarnak számunkra idegenek maradni, továbbá új idegeneket gyártani, hogy ápolhassuk
saját identitásunkat, gyalázatos cselekedetek. És itt van a felelősség: ha a gyalázat
megtörténik, akkor erkölcsi kötelességünk, hogy amennyire csak lehet, jóvátegyük a gyalázatot,
és kezünket nyújtsuk az idegeneknek.
Ez nagyon nehéz felelősség. Egy olyan világban, ahol igen kevés a bizonyosság, ahol a
hagyomány romokban hever, az idegenek iránti nyitottság az egyik legkeményebb felelősség.
Ám ha a modern emberek elismerték azt az alapelvet, hogy minden ember szabadnak és egyenlőnek
születik, akkor ezzel már ígéretet tettek. És akik ezt az ígéretet betartják, azok a legfinomabb
és legnemesebb emberi képességről tesznek tanúbizonyságot, az ígérni tudás képességéről.
Felelősséget viselni néhány idegenért (a gyermekeinkért) hozzátartozik a conditio humanához.
Felelősséget viselni minden idegenért, üres ígéret lenne. A modernitás alapelvében foglalt
ígéret azonban nem abszurd, és nem is üres; gyakorlatilag csak azokra az idegenekre nézve
következik belőle felelősség, akik hozzánk fordulnak. A felelősség annyit jelent, mint felelni.
Az ember rendelkezik az ígérni tudás képességével, ha egy ilyen – közvetlen –
felszólításra mindig kész felelni.

Heller Ágnes: Az idegen. In: Az idegen. New York-Budapest-Jeruzsálem.1997.
78-79. o.

26. Milyen konfliktusai voltak legutóbb gyerekekkel, kollégákkal, feletteseivel?

A konfliktus természetes

Konfliktusai – összeütközései – önmagával és másokkal – mindenkinek vannak.
Akinek nincsenek, az nem egészséges: olyan fokig alkalmazkodik, hogy közben saját
karakterét veszíti el, saját személyiségét nyomorítja meg.

27. Olvassa el, amit Heller Ágnes a statikus és a dinamikus alkalmazkodásról ír.
(XVI. szöveg). Van-e ismeretségi körében olyan ember, akit az alkalmazkodás megnyomorított?
28. Van-e jelenleg olyan tanítványa, akinek a karaktere – a túlzott alkalmazkodás
hatására – kedvezőtlenül változott?

29. Ha van ilyen tanítványa, hogyan tudná úgy alakítani kettőjük kapcsolatát, hogy némileg
ellensúlyozhassa ezt a kedvezőtlen folyamatot?

A konfliktus hasznos

A konfliktus erős, kellemetlen érzelmi színezettel jár –, éppen ezzel mozgósít, késztet
koncentrálásra bennünket. Ha „éberek” vagyunk, a konfliktus éppen azt teheti világossá, hogy
szükségleteink, érdekeink a konfliktusban szereplő többi ember szükségleteitől, véleményétől,
érdekeitől miben különböznek. Ha sikerül megoldani egy feszültséggel terhes összecsapást,
összeütközést, konfliktust –, akkor javul, fejlődik a kapcsolat azok között, akik
megoldásában részt vettek. (Érdekes, hogy a konfliktust jelentő magyar szavak milyen
erősen hordozzák még konkrét jelentésüket, az ütközés, az „odacsapás” a fizikai ütközés, csapás
képzetét.)

A tanító saját konfliktusai

Fontos tudatában lennünk annak, hogy a pedagógiai folyamat egésze – az, ahogy együtt
élünk a gyerekekkel – határozza meg, hogy közöttük a konfliktusképző, a konfliktuskerülő
vagy a konfliktusmegoldó magatartás válik dominánssá. A konfliktusok keletkezését, kirobbanásuk
valószínűségét, erősségüket jelentősen befolyásolják a szorongást és/vagy agressziót,
feszültséget keltő tényezők.

Vélemények, érzelmek, érdekek, karakterek ütközése, vagyis konfliktus annál könnyebben jön létre,
minél magasabb az érintettek aktuális feszültség-, szorongás-, illetve agressziószintje.
Osztálytanítóként, iskolai helyzetben elsősorban arra fontos gondolnunk, hogy saját agressziónk,
saját szorongásunk teremthet konfliktusokat a gyerekek között.

Elsősorban arra kell készeknek lennünk nekünk, tanítóknak, hogy saját konfliktusainkat megoldjuk.
Legalábbis törekedjünk rá, ne „adjuk föl”. Minél inkább a megoldásra és nem a konfliktus
fenntartására, elviselésére állítódunk be, annál kevesebb bennünk a feszültség, annál nagyobb
a „szabad kapacitásunk”, annál jobban tudunk figyelni arra, miből támadnak a gyerekek közötti
konfliktusok, és hogyan tudunk nekik segíteni abban, hogy meg tudják oldani őket.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.12.01.
Rossz álom és józan ész – „A puszta hatalmi őrjöngésen kívül semmilyen alapja nincs a félév érvénytelenítésének”
Az egészségügyi helyzet miatt kihirdetett statárium árnyékában, sunyi módon meghozott \"lex SZFE\" pontosan illeszkedik a hatalom durva és folyamatos támadásainak sorába, 155 éves egyetem...
(Forrás: Népszava)
--
2020.12.01.
“Nem mondjuk ki hangosan: ég a ház!” – egy diák véleménye az oktatásról
A tanár választhat: vagy a kerettantervben foglaltakat tanítja meg, vagy az életre készít fel. Ez a választás, ahogy sok minden más kimeríti őt: amikor a fő tantárgyat tanító pedagógus...
(Forrás: Adom diákmozgalom)
--
2020.12.01.
Az iskolát be kell záratni, annyi fertőzött tanár volt- mutatjuk a tanárszűrés tapaszlatait
A lap megkereste a Pedagógusok Szakszervezetét (PSZ) a tesztelés kapcsán, Gosztonyi Gábor alelnök szerint vegyes a kép: sok helyen akadtak olyan tanárok, akik nem vállalták az önkéntes tesztel...
(Forrás: Hírhugó)
--
2020.12.01.
Hajnal Gabriella: Büszke vagyok a pedagógusaink helytállására
Az utóbbi időben számottevően javult az iskolák informatikai felszereltsége, az eszközpark több tíz milliárd forintos támogatásból bővülhetett – mondta lapunknak Hajnal Gabriella. A Klebelsberg...
(Forrás: Magyar Nemzet)
--
2020.12.01.
Fullajtár Andrea egy különös SZFE-s tárgyalásról: „Azóta is hányingerem van”
A Színház- és Filmművészeti Egyetem tanárai szerint fenyegető trükkel érték el az új vezetők, hogy tárgyalóasztalhoz üljenek velük az oktatók: azokat rendelték be elbeszélgetésre,...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.12.01.
\"Miközben ellenállunk, adjunk is valamit\" – az SZFE-sek tévéjével elviselhetőbb a bezártság
Az ellenállás és a sztrájk egyik formája lett az online nézhető Sztrájktévé, amelyen hazai filmes nagyágyúk, esztéták, újságírók szabad egyetemi előadásait nézhetjük meg. Ha már...
(Forrás: hvg.hu)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep