Gondolatok a pedagógusszerepről

Kontraszelektált a pedagógus társadalom – mondják sokan. Hiszen a felvételiken pont azt nem mérik, amitől valaki elhivatott, jó pedagógus lehet. Mérik, mint legfontosabbat, a lexikális tudást, esetleg, hogy tud e bukfencezni, rajzolni, vagy énekelni. Aztán felveszik. Hogy megtanítsák a szakma alapjaira, arra, amire majd felépítheti magát, a saját pedagógiai hitvallását.

Persze gyakran mondjuk azt is, hogy a felsőoktatás nem ad elég tudást, nem készít fel a valós életre, pl. a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek oktatására, vagy arra, hogyan lobogjon a fiatal tanerő egy belefásult tantestületben, esetleg egy emberi értékeiben gyarló igazgatónak alárendelve. Nem tanulja meg, hogy mit tegyen, ha SNI gyerekek ülnek majd az osztályában, és csak hetente három órában telik fejlesztő pedagógusra, a többi órában az övé, aki nem kapott felkészítést a sérült gyerekek oktatására. Nem tud majd mit kezdeni azzal a magatartászavarossal sem, akinek pszichológus kellene, ami nincs az iskolában. Ezeket a tudásokat a munka során kell majd megszereznie, egy olyan harcban, amiben egyedül lesz, és hamar azok a minták lesznek erősebbek, amelyeket maga körül lát. Amiben ma egyre több a belefásult, megkeseredett tanerő.

De milyennek kell ma lennie egy jó pedagógusnak? Milyen elvárások körvonalazódnak? És milyenek vagyunk egyáltalán ehhez viszonyítva?

Mert értem én, változik a helyzet. Nincs már a „nemzet lámpása”. Változik a világ, változnunk kell nekünk is. Régen a pedagógus volt a tudás szimbóluma, legfőbb birtokosa, ezzel példa, vonzerő. A tiszteletet megkapta ezért, mint a szülő is, mondjuk így: alanyi jogon.

De ma már másképp van. A tudás fogalma átalakult, a forrás is bővült, és az információk mennyisége is hatalmasra duzzadt. Átalakul a család, az értékrendszer, az elvárások az iskola, a pedagógus felé. A tekintély is átértékelődött. Alaposan.

De elvárások, azok továbbra is vannak. Sokfelől.

Csak néhány, ami most eszembe jut:

• A gyerek elvárja a magabiztos, következetes és kedves tanárt, aki sokat tud, akinek van humora, aki képes magával ragadni őt, akit lehet szeretni. Aki művelt, jól öltözött, gondtalan, akinek van ideje a gyerekre, a kultúrára, és aki megérti őt.
• A szülő elvárja, hogy mindent kapjon meg a gyermeke, azt is, amit a családban kellene, azt is, amit ő nem alakított ki nála, amiben kudarcot vallott.
• Az igazgató eredményeket vár, nyugalmat a pedagógus körül, és pontos, precíz adminisztrációt. Hogy oldjon meg mindent, ja, és lehetőleg a legkevesebb kéréssel, pláne azokat hanyagolja, aminek anyagi vonatkozása van.
• A kollégák azt várják, hogy ne tűnjön fel. Ne legyen jobb, mint az átlag, mert akkor nekik is hozzá kell mérniük magukat. Elvárják, hogyha osztályfőnök, képes legyen azokat a hibákat is orvosolni, amelyeket ők követnek el a szakórákon.
• A rendszer ma elvárja, hogy ne kritizáljon. Hallgasson és fogadja el, amit az éppen regnáló kormány oktatáspolitikája rámér. És ne szóljon, ha az előző pont az ellenkezőjét kérte tőle. Ne lázadozzon, ha mindezért méltatlanul keveset kap. Fizetésben és megbecsülésben is.

Hogy miért gondolkodom épp most ezen?

Mert most több olyan impulzus ért, ami erre késztet.

• Jött egy új kolléganő hozzánk, aki mindenre rácsodálkozik, ami nálunk természetes, arra, hogy megkérdezem, hogy érzi magát, arra, hogy buzdítjuk az innovációkra, arra, hogy van felszerelés az óráihoz….arra, hogy itt lehet véleménye. Mert ahol eddig volt, ott nem ezt tapasztalta meg. Lassan bontogatjuk a védelemként a lelkére rakott rétegeket, bízva abban, hogy tud még majd hinni abban, amire képes.
• Aztán, mert valaki, aki közel áll hozzám, sok év köztisztviselői munka, majd hat hónap munkanélküliség után visszatért a tanításhoz. Az ismerősök reakciója sokat elárul arról, mit gondolnak ma az emberek a pedagóguspályáról. –Nem baj az, – mondják neki sajnálkozva. Amíg nem találsz jobbat, jó ez is.
• És azért is, mert egy sok éve tanító kolléga fotójával találkozhattam nemrég a facebookon. A fotón ő volt, épp egy hajat fésült, és büszkén újságolta, hogy levizsgázott, és most már képes hajat hosszabbtani, dúsítani, festeni is. Nem azt tette közzé, hogy pedagógusként képezte magát tovább, hogy jobban csinálhassa azt, amit. Másfele keresgél, vagy a pénz miatt, vagy azért, mert a kreativitását nem tudja, akarja ott kiteljesíteni, ami a hivatása. Mert ott ma nem éri meg.

Valami nagyon elcsúszott. Nem tudom, helyrehozható e valaha. Hogy pl. a tanfelügyelet megoldást adhat e? És vajon abban a rendszerben, amit ellenőrzésekkel fognak majd megszilárdítani, betartatni, vajon abban minden biztos alapokon áll? Ki szerint? Vagy a következő választásnál újabb cserék várhatók? Képesek leszünk e még valaha olyan mérföldköveket meghatározni, amelyek mellé berendezhető minden? És ezek a mérföldkövek kellően modernek, kellően rugalmasak lesznek e ahhoz, hogy a fejlődés lehetőségét is megadják?

Persze mindenkinek megvannak a maga mérföldkövei. Hiszen a pedagógus is ember. Aki próbálja megérteni, ami körülötte zajlik. És próbál alkalmazkodni, túlélni…. megélni….élni.