Aronson: Columbine után

Aronson munkásságában mindvégig együtt van jelen a kísérlet, elemzés és bizonyítás kérlelhetetlen tudományossága és a meg-megújuló erőfeszítés, hatalmas hittel képviselt törekvés egy jobb közösségi lét felvázolására. Aronson ebben az attitűdben két olyan ellentétes karakterű mester hatását integrálja, mint a kognitív disszonancia elméletét megalapozó szociálpszichológus, Leon Festinger és a humanisztikus pszichológia egyik kulcsfigurája, Abraham Maslow. Az Aronsonra ifjú korában hatalmas benyomást tett két mester ki nem állhatta egymást: Maslow érdektelen, öncélú kísérletezgetéssel, életidegen tudományoskodással vádolta Festingert, míg utóbbi szimplán kóklernek tartotta Maslowt. Aronson szerint azonban egyikük kiválóságához sem fér kétség: míg Maslow a szív, Festinger az ész zsenije volt. Aronson munkásságát mindvégig áthatja a Maslowtól eredeztethető humanisztikus elkötelezettség, hogy megfigyeléseit, eredményeit egy harmonikusabb létmód elérésének szolgálatába állítsa. Ugyanakkor – és ez Festinger öröksége – kérlelhetetlenül kritikus, tudományos beállítódású gondolkodó: a társadalmi együttélés rejtett törvényszerűségeit leíró elméleteit szigorúan kísérlettel igazolt magyarázatokra építi. Ez a kettősség teszi Aronsont egyszerre meghitten ismerőssé és ugyanakkor stabil, biztonságos apafigurává: a mindnyájunkat körülvevő környezet jelenségeire való kifinomult érzékenység, a jobbító törekvés a kérlelhetetlenül pontos elemzésekkel, következtetésekkel párosulva nemcsak a világ megértéséhez vezet el; olyan hitelességgel mutatja meg a jobbítás útját, hogy jószerivel előírja az olvasónak.

Kevesen vannak, akik elméleti felismeréseiket annyira közvetlen módon képesek gyakorlati eredménnyé átfordítani, ahogyan Aronson, az iskolai konfliktusok természetét elemezve, a mozaikmódszer megalkotásával tette.