Kereszty Zsuzsa

Ő kezdte…

Konstruktív konfliktuskezelés 6–10 évesek tanítói számára 6.

Konfliktusok képzeletben: mesehallgatás első, második osztályosoknak

A gyerekeknek elsősorban mesékre van szükségük, de mondák, mítoszok hallgatására is. A gyerekek lelki-szellemi életét minden korban – a családi élet eseményein kívül – mitikus és vallásos történetek, mesék alapozták meg. A népmesék és a klasszikus mesék látszólag nem sokat mondanak a modern társadalom kérdéseiről, hiszen sokkal régebben jöttek létre. Mégis több segítséget nyújtanak az ember belső problémáinak a megoldásához – bármilyen társadalomban él is –, mint bármilyen más gyermekirodalmi mű.

A mesékben jelen van a Gonosz

A gyerekekkel a legkülönbözőbb kultúrákban azt szeretnék elhitetni, hogy az ember jó, a világban „minden rendben van”. Erről a szándékról tanúskodnak, ezt közvetítik az elemi iskolai olvasókönyvek szövegei is. Azt általában nem szoktuk közvetíteni gyerekeinknek, hogy az ember félelmében és dühében önző, erőszakos tettek elkövetésére hajlamos. Azt sem, hogy az életben a nehézségeket nem lehet elkerülni, hanem meg kell küzdeni velük; ez a harc hozzátartozik az emberi léthez, és ha az ember kitartóan állja a megpróbáltatásokat, akkor túljuthat az akadályokon, és győzhet. A mesék éppen ezt a tudást közvetítik.

A mesékben – az olvasókönyvek szövegeivel és sok modern gyermektörténettel ellentétben – jelen van a Gonosz, rövidebb-hosszabb ideig uralkodhat is. A rossz azonban végül mindig a rövidebbet húzza. A gyereket a gonosz és a jó szereplő egyaránt vonzhatja, de a gonosszal „nem éri meg” azonosulni, a jó hős személyes vonzereje azonban lenyűgözi. Nem a jósága miatt azonosul vele, hanem mert a jó hős szerepe vonzza.

A modern gyerekkönyvek vagy információkat közölnek, ilyenek (a sokszor gyönyörűen illusztrált) ismeretterjesztő könyvek, vagy olyan történeteket mondanak el, amelyből kizárják a meg-nem-fékezett ösztönökből és a vad indulatokból fakadó mély belső konfliktusokat. Így a gyerek nem kap segítséget, nem tudja, mit kezdjen velük. Pedig része van bennük: a magány, az elszakadás, a halál, az erőszak –, a mindezzel együtt járó félelem, szorongás akár kétségbe is ejtheti. (Félelme közvetett módon, például a sötétségtől, az állatoktól való félelemben jelenik meg. A racionális magyarázatok („nem bánt”, „nincs senki a sötét szobában”) nem nyugtatják meg, mert félelme nem racionális okokból származik.

• Megszabadulhat a félelmeitől: A mesék viszont éppen ezekre a kérdésekre adnak választ. Ha igazi, mély, erős kapcsolata van a mesehősnek, akkor csak átmenetileg van egyedül, az elhagyástól, elszakadástól való félelemtől megszabadul (kedvese például halottaiból is feltámad).
• A gyerekek válasszanak: Ugyanaz a mese különböző életkorban mást és mást mondhat a gyereknek. Mivel nem tudhatjuk, hogy éppen mi foglalkoztatja, főleg nem tudhatjuk az osztályban, ahol több gyerek szükségleteihez fontos igazodnunk, ezért csak a gyerek, a gyerekek dönthetik el, hogy melyik mesét mikor mondjuk nekik. Hagyatkozzunk a gyerekek, illetve a többség választására.
• „Fejből” meséljünk: Azért, mert így intenzívebb a kapcsolat a mesét hallgató gyerek és a mesélő felnőtt között, a felnőtt jobban átélheti, tekintettel, mimikával, gesztusokkal kísérheti azt, amit mesél. Főleg pedig azért, mert ha „könyvből”, olvasva mesél a felnőtt, akkor a gyerek hiheti azt, hogy csak az író, valaki, aki a mesét írta, az azonosul azzal például, hogy lehet haragudni az óriásra (aki – persze nem tudatosan a szülő, tanító lehet a gyerek a számára). Rosszat is lehet neki kívánni, akár időnként a halálát is. Ha viszont a felnőtt (a szülő, tanító) maga mesél, akkor a gyerek azt éli át, hogy ő maga azonosul mindazzal, amit a mesével elmond a gyereknek.
  A fejből és nem könyvből mesélés külön haszna, hogy a gyerek fantáziája nem a mesekönyv illusztrációra támaszkodik, hanem maga készít belső képeket. Mindannyian ismerjük a mesehallgató gyerek „elrévedő” tekintetét. Szinte nincs jelen – valójában nagyon is jelen van – a maga készítette belső képek látványában merül el.

• Naponta ugyanakkor, ugyanott meséljünk: Legyen állandó ideje – például a reggeli beszélgetőkör után – a mesemondásnak, – hallgatásnak. Lehetőleg mindig ugyanott meséljünk; például a teremnek abban a részében, ahol körben tudunk ülni a gyerekekkel. Nem véletlen, hogy például a Waldorf-óvodákban, -iskolákban „szertartás” is kapcsolódik a meséhez. Minden mesemondáshoz-mesehallgatáskor gyertyát gyújtanak. A tűznek, lángnak, fénynek magának a gyertyagyújtás szertartásának szimbolikus jelentése, légkörteremtő, varázsteremtő hatása van.
• Annyiszor mondjuk ugyanazt a mesét, ahányszor csak kérik: A gyerekek pontosan tudják, hogy meddig van szükségük újrahallani egy mesét ahhoz, hogy átéljék, azonosuljanak a választott szereplőkkel, magukévá tegyék azt, ami számukra abban a mesében fontos.
• Ne értelmezzünk: A mese varázsa éppen abból fakad, hogy nem érti a gyerek, miért tetszik neki annyira. Ne próbáljuk megmagyarázni, miért tetszik neki(k), azt se, miért éppen az a mese tetszik, amelyet választott/ak. Ne vonjunk le semmilyen „tanulságot”.

Például meghallgatása, belső képzetáramlásban való feldolgozása segíthet:

Az ördög kilenc kérdése

Mesehallgatásra, dramatikus játékra ajánljuk:

Szép Cerceruska

A palackba zárt szellem

A békakirály

Feldolgozásra ajánljuk még:

• Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese (Móra, 1993) című kötetéből
  • A szélkötő Kalamona,
  • Rózsa vitéz,
  • Aranyszóló pintyőke,
  • A két lány meg a vasorrú bába,
  • Az ördög kilenc kérdése,
  • A koporsóba tett fiú;
• Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág (Videopont, 1995) című gyűjteményes kötetéből
  • A kétszívű királyfi,
  • Az erdőzöldítő és mezővirágoztató királykisasszony,
  • A táltos királykisasszony;
• Grimm legszebb meséi (Móra, 1960) című kötetéből
  • Holle anyó

  című mesét ajánljuk;

• Válogathatunk La Fontaine és az Ezeregyéjszaka meséi-ből, Heltai Gáspár fabulái-ból (utóbbiak a meséket nem helyettesítik).