Cseppet sem virtuális valóság (egy pályázat nyomán)

Előszó gyanánt:

– Az az izé, fent a bal sarokban. Azzal lépsz be a csoportba. Látod? Nem látod? Olyan, mint egy szeplős kör. Arra kattints. Semmi? Kettőt. Gyorsan. Gyorsabban! Nem megy? Még egyszer!

(telefonos segítség, tanárvonal)

-Mazsi! Mazsiiii! Mi a franc, van már ezzel a vacakkal? Semmit nem hallok!

– Kapcsold be a hangszórót anya. Mondtam már, ha világít, megy. Ha nem, akkor nem.

– Nem, nem ez. Ez a router. Ott van melletted anya. Igen, az szürke a hangszóró.

(otthon a kamasz gyerek segít)

– Felvetted? Na, végre. Jók a sziszegők is. De jó. Ugatás? Milyen ugatás? Hú, a Borzas. Nyitva hagytuk az ablakot.

(pedagógus e- tananyagot készít)

Tudod, volt nekünk egy kávédarálónk. Hogy minek? Hát mert csak szemes kávét lehetett kapni. Akinek nem volt darálója a boltban ledarálhatta. De nekünk volt. Egy dugó a dugaljba, és egy kétállású kapcsoló. Ment vagy nem ment. Most képzeld el, hogy ez a daráló már megvolt, amikor én először felértem az asztalt. És megvolt még 30 évvel később is. Érted? Megtanultam bekapcsolni, kikapcsolni, kirázni belőle a maradékot és ezzel a tudással évtizedekig jól elboldogultam.

Most kéthetenként villog, csörög, akárhány áramos kütyü körülöttem és egyfolytában azt pittyegik:

– Frissíts! Válts újra! Cseréld le! Állj át!

Hidd el, a leggorombább ismerősöm sem olyan lekezelő, mint egy böngésző program.

–Te még mindig a régi kezelő felületet használod? Az ön által használt platform már elavult! Miért ragaszkodik a régihez? Kimarad! Lemarad!

– Tudod te, hány ilyen üzenetet kapok egyetlen nap?

Ábrákkal üzennek. Jól kezelhető grafikus felület. Köszi. Mint az óvodai csoportszoba fogasain. Hogy a hülye is értse. Hogy én is értsem. A két diplomámmal. Jó, megemésztem. Bevándorló vagyok a digitális világban. Nehezemre esik mindig kapcsolatban maradni. Persze hogy ott vagyok a facebookon. Nem Te mondtad, hogy azon kívül nincs is élet? De ezt kapd ki kiskomám! Látod? A chat kikapcsolva. Miért? Mert ha úgy hagyom, egy percet sem tudok nyugodtan dolgozni. A képernyő megosztás? Láttam. Naná, hogy ezt is napjában többször az orrom alá dörgöli a gép. Nem állítom be. Azért sem! Van egy ősrégi alkalmazás. Már biztos elmúlt 15 éves is. Leteszem az asztalra. Hogyan? Igen, a kisnégyzetes ikonra kattintok, és akkor leugrik alulra. Nem, nem érdekel a neve. Látod milyen szép most a kép? Mert nincs rajta más, csak egy üres fehér lap. Erre írok. Legyőztem a felugró ablakokat, nem engedélyezem az asztali értesítőt. Dolgozni szeretnék. Csak úgy, egyfelé figyelve. Kérlek, ne kapcsold be a tévét. A hifit se. Csendet!

A pozitív megerősítés. Az hiányzik. Nem csak a gyereknek! Nekem is! Negyvenöt leszek. Még laza két évtized a pályán. Tanítok. Őket tanítom. Azokat, akik rögtön frissítenek. Csuklóból. Észre sem veszik. Ne hogy azt hidd, hogy a mi korosztályunk nem tud ilyet! Láttad már anyádat horgolni? Ezt csináld utánam, ha tudod! Le se pillantok, úgy beszélgetek a barátnőmmel és 123 féle mozdulatsort tudok gondolkodás nélkül. Minek? Azt hiszem nincs igazad. Nem felesleges tudás. Talán neked nincs szükséged rá. Talán nem is lesz. Itt a lényeg. A mire lesz Neked szükséged.

Mit tanítsak? Az ismeretek átadása, már nem elég. Nem is jó út. Nem kell figyelmeztetned. Tudom a leckémet. Készséget fejlesztek. Kompetencia alapon. Figyelem az áramlást. Futok utána. Ez az egész közoktatásnak nevezett, formalizált iskolarendszer fut utána. Hogy lemaradtunk néhány körrel? Ha csak néhány kör lenne. Gyere be hozzánk egy órára. Látod? Látod, ez a terem pont olyan, mint amit a tapolcai iskolamúzeumban láttál. Hogy ott több eszköz volt? Hát ezért vetítek én fizikai szimulációkat. Olcsóbb, mint a szertár. De a legszomorúbb, hogy ezzel én itt Magyarországon haladó pedagógus lehetek. Mert van, aki nem is vetít. Nem lesz jobb a tanítás minősége pusztán attól, hogy járatos vagyok a technológiában és használom. De biztosan rosszabb lesz, ha nem használom, mert nem tudom kezelni. Emlékszel még? Vagy hat éve. Mikor azzal a sakkos programmal játszottál, ahol kihívhattál bárkit a világból, aki épp ugyanezzel játszott. Ott is volt oldalt chat ablak. Bementem hozzád és épp egy argentin villanyszerelővel nyomtátok a partit. Alig tudtál még angolul, de azt azért megválaszoltad, amikor azt kérdezte, hogy hol élsz, mit csinálsz. Én meg ott álltam mögötted és akkor értettem meg, hogy miért is kell bedolgoznom magam ebbe az egészbe.

Így is lehet, hogy elkéstünk. Ami történik, az maga a lázadás. A tartásotok, ahogy kinyújtóztok a padban, a sulis állapot frissítéseitek: – Mi lenne? Itt ülök az órán. Punnyadás. Nem fog működni így tovább. Mert egyszer csak majd többen lesznek azok, akik nem jönnek be órára. Akik majd nem akarnak egy mesterségesen kialakított barakkban ülni, pusztán azért összezárva másik huszonöttel, mert egyazon évben születtek. Mert, ahogy szétfolyik a munka és a szabadidő közötti éles választóvonal, értelmetlenné válik majd a csengőszó is.

Miért ne szerveződhetne az iskola is úgy, mint a virtuális hálózatok? Miért ne lehetne érdeklődés és készségszint alapján csoportokat létrehozni? Miért kell a tanulás színhelyét egy térre bebetonozni? Jó volt ennek logikája, amíg, mint az ókori görögöknél csak akkora lehetett az agora, mit egy ember hangja kitölt. De az már elmúlt néhány éve.

Nem, ne aggódj. Nem vagyok tűzgyújtó. Nem borogatok, és nem rombolok. Biztos vagyok abban is, hogy szükség van a tanárra és a tanításra, csak épp a tanulás tanítására van leginkább szükség. Olyan készségeket kell fejleszteni, amelyek akkor is segítenek, ha az ismeret, ami elegendő volt ma, holnap már feleslegessé lesz.

-Mazsi! Hol tudom megnézni, hogy megvan már az a nyomorult 4000 karakter?

Az írás a Gyüttment blogon olvasható.
A képek forrása a moderniskola.hu.