A liberalizmus alkonya¹

(Olvasónapló)

Az értelmiség a rendszerváltás óta lövészárokban ül és lövöldöz egymásra a bal- és jobboldaliság rögeszméi szerint, sőt mára az egész társadalmat megfertőzte már az előítéletes észjárás. A választópolgároknak ma már sokkal fontosabb, hogy ki melyik ideológia megszállottja, mint az, hogy valamennyien azonos nemzethez tartozunk.

(…)

Amit manapság a lelátókon a műveletlen suhancok ordibálnak az auschwitzi vonatokról, – annak is egyenes következménye, hogy az értelmiségünk népi-urbánus, számukra értelmetlen vitáit még az olvasni szerető lakosság sem tudta követni. Így vált ifjúságunk lelke uszítók, internetes nácik martalékává. Most itt tartunk. Szemünk láttára listázzák egymást gyerekeink. Teszik tönkre legszentebb szavaink értelmét bértollnokok. S mindezek miatt is szedik sátorfájukat azok, akikben van kellő tudás ahhoz, hogy új hazát keressenek maguknak. Nemcsak írónkat veszítettük el, – akinek szavára felfigyelt az egész világ, – hanem egy nemzedéket is. Ha gyerekeink elmennek külföldre dolgozni azért, ha maradnak itthon, azért lehetnek elveszett nemzedék.

Mindez nem a győztes kétharmad hibája. Még csak nem is a műveletlen, ezért megtéveszthető szavazók hibája. A mi nemzedékünké hibája is! Mert az „oldalak háborúja” helyett az politikai és kulturális oldalak békés vitájára kellett volna tanítani, a diskurzus kultúrájára. Hogyan is állhatna nemzetünk helyt a versengő világban, ha tankönyveinkben még ma is sokkal több oldalt szentelnek forradalmaknak és ellenforradalmaknak, mint jogállamiságunk ezeréves fejlődésének? Így értük el, amit a legkevésbé szerettünk volna: diskurzus helyett csak keresztény-nemzeti kurzus jutott az országnak.

A társadalom pedig a lehetőségekhez idomul. Mindig. Ha csak az boldogult, aki lapult, hát hallgatott. Ismét közeledik az idő, amikor a hatalomnak a némaság már kevés lesz, a gyűlölködés megint kötelező lesz. A rasszizmus ugyanis nem listázással kezdődik. Azaz: nem kezdődik, hanem mindig ott lapul. Nálunk szerencsétlen módon a dzsentrik „urambátyám” világát a kádári időkben felváltotta a munkások „kéz kezet mos” világa. A társadalmi közmegegyezés nem a jog védelmében, hanem a jogtiprásban volt meg. Ez a „hagyomány” tette tönkre az országot a rendszerváltás után. Senki sem gondolt a hazájára, csak a saját házára. Az elemeire hullott társadalom pedig sebezhetőbb. Könnyebben hódol be uszító beszédeknek. Ezt emelte most az állami elismerés rangjára néhány kitüntetés. Kertész Ákosnak mégis igaza lett volna, hogy nem maradt közöttünk?

Vajon az értelmiség kudarca egyben a liberalizmus alkonya lenne? Megmaradhat-e a globális kihívások közepette egy befelé forduló nemzet anélkül, hogy a politikai téves eszmék rabigájába hajtaná fejét? Ne feledjük, a legnagyobb nemzeti politikusaink Kossuthtól Deákig mindannyian nemzeti liberálisok voltak! E két alapvető eszmekör a polgárosodás záloga, és nem egymás kizáró ellentétei, hanem egyik a másik nélkül könnyen rögeszmévé szürkül…

Domokos Zsuzsa

¹A teljes írás az Élet és Irodalom 2013. március 29-i számának Visszhang rovatában jelent meg Tanulságos eset címmel, amelyben a szerző Vásárhelyi Mária Kertész Ákosról írt cikkére reflektál.