KI ÁLL FEJRE?

avagy amit a kényszer diktál

„Vegyük komolyan a gyermeket, minden egyéb ebből következik” – idézi Kodály Zoltánt Szávai Ilona, a Fordulópont című folyóirat főszerkesztője, a legújabb tematikus (58.) számban, amelynek címe: Neked üzen a jövő. Ebből az izgalmas összeállításból válaszottunk ki egy olyan írást, amely a „konkrét jövővel”: a gyermekkel foglalkozik, és a gyermeki kreativitás határtalanságát bizonyítja. Mi mindenre képesek a 9-10 éves gyerekek, ha hagyják szabadon alkotni őket!

Kilenc év körüli (harmadik és negyedik osztályos) gyerekekkel találkozva mindig sort kerítünk a három perces rajzpróbára. Bármilyen „kiinduló” alakzat szerepeljen az elébe tett papírlapon – amit szellemesen, viccesen kell mindössze három perc alatt kiegészítenie, tovább rajzolnia – , minden gyerek Félig szögletes, félig kerekded „kiállja a próbát”. Akárcsak a magukra valamicskét adó mesehõsök.

Négyzetes, háromszögletes, vagy akár félig szögletes, félig kerekded alakzat legyen – a gyerek mindig érvényesíti akaratát. Azt rajzol, amit akar, ha nagyon akarja! (Vö: A gyerek akarata, in: Fordulópont, 2012/1, 77. old.)

Gondoltam hát, „kedves játszótársaim, akkor nehezítek a dolgon.”

Az itt is látható „félig szögletes, félig kerekded” alakzatnál maradtam ugyan, de menetközben lapokat cseréltem. Hiszen három perc alatt a legtöbb gyerek újabb és újabb lapot kér, mint a kártyában. (Nagy idõ az a három perc, ha az ember belendül!)

A kiinduló alakzatba emberfejet vagy emberalakot rajzolni, a feladat – a „próba” – könnyû abszolválásának tûnhet az igényesebb próbálkozók számára, ezért az ábrázolt emberfejet vagy emberalakot illik a szellemesség szolgálatába állítani valamiképpen. Az a minimum, hogy játszótársam „visszalõ”, és a nem kimondottan hízelgõ portré alá az én nevemet írja (hozzávetõleges pontossággal), mint az a dunaszerdahelyi gyerek, aki viszont a maga nevét szellemes feledékenységgel „lefelejti” a rajzlapról. Helyben megdicsértem, és jeleztem, hogy vele azért ki van tolva, mert csak inkognitóban büszkélkedhet.

A budapesti (Károly Róbert Általános Iskola) diákja, Marton Balázs Márk a (számára!) a szakácsok fejfedõjére emlékeztetõ alakzat alá kanyarította futtában az emberfejet, de a fazekat, a fakanalat és a kérdést a feje fölött függõben hagyta: „Ez a jövõm?”

Megeshet, hogy Balázs barátunk még nem fõzte ki a jövõjét…

Osztálytársa, Lukács Dani már igen határozott elképzelés szolgálatában rajzolja a kiinduló alakzatba a KRESZ-t támogató, elrettentõ figyelmeztetést: ha zebrára hajtanál, akkor nem zebra, hanem két út áll elõtted, egyiken se indulj, mert egyik az intenzívre, másik a kórházba vezet… Amint ez ékes nagybetûkkel írva vagyon Dani plakátján, mert nem vitás, hogy az apró rajzlapról plakát-szándék süvölt!

Hogy a furcsa embereknél elidõzzünk még egy kicsit, a dunaszerdahelyi Szalai Balázs igen meggyõzõ madárijesztõjét érdemes megnéznünk. Egészen bizonyosan alkalmas arra, hogy a dunaszerdahelyi kertekben õrizze azokat a furcsa házakat, amelyeket Balázs osztálytársai rajzoltak. A kiinduló alakzat ugyan nem igazán „házra hajaz”, õk mégis házakat akartak rajzolni. Hiába, minden gyerek elsõsorban embert és házat akar rajzolni, és abból és akként „gazdálkodik”, amit a hozott anyag megenged.

Szóval, a szellemi tûzijáték elé némi akadályt próbáltam gördíteni.

Kicsit megdöntöttem a kiinduló alakzatot.

Nem jelentett gondot, így is – oldalra hajtott – fejet lehet bele rajzolni, na de milyent?! Orsós Bettina csábos lányfeje mindennél beszédesebb.

És a fejmozdulat is az õsrégi „hölgyi eszköztárba” sorolható.

Egy újabb lépésben nagyobb papírra helyeztem, egymással szemben két kiinduló alakzatot. Amíg egymagában volt a lapon az alakzat, sokan láttak és rajzoltak a formájába villanyégõt.

A nyírtassi Ungvári Leventének talán ezért jutott eszébe a lámpaláz.

A két fej közül az egyik lámpaláz elõtti, a másik a lámpaláz utáni arckifejezést mutatja.

…A magányosan oldalra döntött fejû lányok láttán nagyobb papírra két – oldalra döntött – alakzatot fénymásoltam, és ezt raktam kiindulóként a gyerekek elé.

Nos, hát a csel bevált, mert így a lányarcok mellé – párban, naná! – fiúarc is került.

A faddi Horváth Diána nem csak rajzolta, írta is (a rajzlap hátára): kislány, kisfiú.

Az ugyancsak faddi Acsádi Sándor már magasabb „kibontakozási fokozaton” közelíti meg a témát: õ az édesapját és édesanyját rajzolta bele az alakzat-párba.

Ennyi harmónia – úgy látszik – már sok volt az én kaján természetemnek, úgyhogy következõ lépésben már fordítva raktam egymás mellé a nagyobb papíron a két alakzatot.

Sok gyerek egyszerûen megfordította a papírt és mindkét alakzatba fejet rajzolt, de egyiknek törvényszerûen fejen kellett állnia.

Hát itt már konfliktusos a helyzet.

Mert hát ki is álljon fejre?!

A dunaszerdahelyi Furik Tamara rajzán az egyik fejnek a szája legörbül, nyílván õ a fejreáállított, a sértett… Ezért a reprodukcióban csakazértis õt állítjuk „talpra”.

A szintén dunaszerdahelyi Sulynev Vivien azonban igen szemléletes és szellemes grafikai kompromisszumot teremtett: nála a „talpán” áll férfi és nõ egyaránt – hiába hogy a kiinduló alakzatok egyike „fordított ”. Ez a békességszeretõ, szellemes kislány túljárt az én „férfielvû” csavarokra járó eszemen…

A faddi Bogárdi Barbara pedig annak rendje és módja szerint: mattot adott. Csupa kis és nagy szívet pingált a papírra, és szavakban is többszörösen ott a szeret és szeretet, no de ha alaposan megnézzük a rajzot, mit látunk: ki is áll fejen? Naná, hogy a férfi! A „szeretve, ámde fejre ejtve” rajzi állapotot viszont nevetve tûri. Mit mondhatnék, helyeslõen: csakis azt, hogy ha az embert szeretik, akkor ezt is elviseli!

Közben pedig generáljuk a konfliktusokat, és teremtjük a kompromiszszumokat, hol több, hol kevesebb szellemességgel.

A dunaszerdahelyi gyerekekkel együtt én is „dolgoztam” a kiinduló alakzatokkal három percig, és felmutattam a magam rajzát, amirõl csak annyit tudtam, hogy rajz. Megkérdeztem, szerintük mit ábrázol, a többség azt mondta: piacra megy a hölgy, mások azt, hogy fotelben terpeszkedik.

Én így nyilatkoztam a gyerekeknek: „Ez a hölgy bármit tehet, de vitathatatlanul azt hirdeti: Nekem kettõ van! Még ha ellentétesek is! Ragaszkodom hozzájuk”

…Hát így vagyok én is a kiinduló alakzatokkal és a befejezett rajzok sokaságával. Ehhez képest mellékes, hogy fejen állok, vagy sem.

Szávai Géza