Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2013. június 24. hétfő, 7:26

Műveltség és tudásépítés a digitális korban

3. A digitális pedagógia esélye a motiválásra

Bizonyára mindenki ismeri azt az eredményt, hogy az első osztályba érkező kisgyerek elsajátítási motivációja körülbelül. az első osztály első félévének végére majdnem a felére esik vissza. Tehát félév alatt sikerül az egyébként nagyon magas szintű elsajátítási motivációt a felére csökkenteni, a másik felét meg kiszórjuk az ablakon. Ezt követően a többi pedagógus hozott anyagból dolgozik, de elég nehéz visszapakolni az ötven százalékot.

Van-e esélye a digitális pedagógiának arra, hogy ezt a súlyos problémát: a motiváció zuhanását megoldja?

Knausz Imre:

Nyilván van esélye. Meg kellene nézni, hogy mik ennek a feltételei. Egyszer ki kell mondani ennek a beszélgetésnek a keretében, hogy a digitális pedagógiának bizonyos szempontból nézve a kutatás a lényege. Az a fontos tehát, hogy önmaga szerezzen ismereteket a tanuló. Amikor azt mondjuk, hogy 8 óra van Jókaira és 10 óra Kosztolányira kerettantervileg meghatározva, akkor már nem az az érdekes, hogy hány óra, hanem, hogy egyáltalán meg van határozva, hogy hány óra, és éppen ez a két író. Egy olyan tantervi tananyag szabályozás közepette, ami pontosan megmondja, hogy mire és mennyi órát kell szánni, lehetetlen motiválni a gyerekeket arra, hogy érdeklődjenek valami iránt, és saját érdeklődésüktől vezetve törekedjenek ismereteket szerezni. Ez a két dolog nem fér össze.

Bácsi János:

Annyival egészítem ki, hogy a motivációval kapcsolatban éppen olyan fogalmi háború van jelenleg a pedagógiában és a szaktudományokban, mint például a tudással. Korábban is megbuktak az előíró tantervek. Hiszen ha olyan dolgot akarunk megtanítani, amiben a gyerekeknek semmi előismeretük sincs, akkor az dögunalommá fog válni. Akkor is ha az anyagot digitális táblán vetítjük ki.

Gyarmathy Éva:

Tele vagyunk azzal a problémával, hogy hogyan lehet motiválni a gyerekeket. Pszichológusként tudom, hogy a gyerekeket nem motiválni kell, hanem nem elvenni a motivációjukat. Beépítetten ott van, 8 éves korig automatikusan, hogy tenni akar a gyerek. Hogyan lehet a motivációt lohasztani? Úgy hogy értékeljük. A gyerek automatikusan tevékenykedni akar. Egyébként ez a jövő útja, és szerintem erre ad lehetőséget a digitális technika. Tevékenykedni akar, persze nem egyformán, mert nem vagyunk egyformák. Most meg végképp nem egyformák a gyerekek, mivel a felkészülési idő alatt is, mire bejutnak az iskolába, iszonyú sokféle tapasztalathoz juthatnak, ahhoz képest, ami korábban volt. Végtelen most az ingergazdagság, persze annak, aki ehhez hozzájut. Iskolán kívül, ez nagyon fontos, már addig is, amíg iskolába jut, és utána is. Ezért a gyerekek különbözőképpen fejlődnek.

Amit sokat csinálunk, abban jók leszünk. Nagyon sokféle lehet, amivel foglalkozik, hiszen az egyiküket a baktériumok érdeklik, a másikukat meg a zenék. Az egyik területen lesz tudása, a másik területen nem lesz tudása. A lehetőség jelenleg sokkal szélesebb. Régen egy bizonyos ingermennyiség állt rendelkezésre, ami nagyjából homogenizálta a gyerekeket, még akkor is nagyon különbözőek voltak. A motiváció úgy tartható fenn, ha a gyerek tevékenykedhet.

Az első feladat az értékelés átalakítása. Rendkívül sokra tartom, hogy Prievera Tibor bemutatta a módszereit. Ezeket kell átgondolnunk. Mi az, amivel nem vesszük el a kedvét, hanem tevékenységben tartjuk a gyerekeket?

A gyerekek tevékenykedni akarnak, és azért izegnek-mozognak, mert ebben a világban ők már megtapasztalták azt, hogy akkor leszek több, ha valamit sokat csinálok. Teljesen mindegy, hogy mit csinálok, de ha azt sokat csinálom, abban jobb leszek. Itt jön a pedagógus: olyasmi felé irányítsa, hogy abban legyen jó, amit mi is szeretnénk az értékrendünk szerint. Mert ha sokat hazudozok, akkor jó hazudozó leszek. Ez mindenre igaz. De nem biztos, hogy pont ezeket az oldalakat akarjuk erősíteni.

Gergelyi Katalin:

Ehhez nem tudok már sokat hozzátenni. Aminek az IKT eszközök nagy segítségére lehetnek, az a projektalapú tanulás. Ez valóban a tevékenykedtetésen alapul, és megtalálja azt az utat, ami a diák személyes érdeklődése és az iskolai tananyag között van. Az azonban óhatatlanul a diákról fog szólni, és ez így helyes. Viszont a tudás, a vágyott, az elérni való tudás esetlegessé válik. Ebből annyit szerez meg a diák, ami valóban belsővé tud tenni, ami szerintem ugyan érték, de szembemegy a központi elvárásokkal, és nem csak a mostanival. Ezen muszáj lenne változtatni, mert a projektpedagógia nem fér bele a rendszerbe, és ez nagyon nagy baj.

Gyarmathy Éva:

Azokat a módszereket tartom a jövő igazi hatékony módszereinek. ahol háttérbe szorul a pedagógus. Én csak szürke eminenciásnak nevezem, és ez nagy rang. Ilyenkor az órán a pedagógus már semmit sem csinál, háttérből mozgatja a dolgokat, és a gyerekek önállóan tevékenykednek. Hiszen nekik kell fejlődniük, nem a pedagógusnak. Persze a pedagógus is tevékenykedik, de nem az órán, mert az óra a gyerekekről szól, és nem arról, hogy a pedagógus előadja magát.

A hejőkeresztúri modell átadásához szervezett módszertani fejlesztésnél, amikor különböző módon tevékenykedtek a gyerekek, az egyik iskolában arról panaszkodott egy pedagógus, hogy ez nagyon jó, de így nincs rám szükségük a gyerekeknek. Látszólag az órán nincs rá szükség, de ő adta meg azt a keretet, amelyben a gyerekek dolgozhattak, és ez hatalmas ajándék a tanítványoknak. A pedagógus sikerességét azzal mérik, hogy mennyit verbalizál a gyerekekhez viszonyítva Ha a tanár verbális tevékenysége alatta marad a gyerekekének, akkor jól csinálta, mert akkor a gyerekek fejlődtek, és nem ő.

Így gondolom én is. Valószínűleg ennek a „dögunalomnak” nem csak az az oka, hogy kevéssé ingergazdag és nem színes tevékenységgel telik a tanóra, hanem az is, hogy kevéssé interaktív. Pedig ezek a gyerekek nagyon jól tudják alkalmazni az interaktivitás bizonyos formáit.

A beszélgetés végén arra lennék még kíváncsi, hogy milyen témát tartotok különösen fontosnak a digitális pedagógus szerepét illetően. Milyen kérdést tennétek fel, amellyel elindítható, illetve folytatható a problémakörről szóló közös gondolkodás?

Gyarmathy Éva:

Különösen fontosnak tartom a bátorságot. Hatalmas nagy önbizalmat kíván ma pedagógusnak lenni. Jó pedagógusnak lenni azt jelenti, hogy bátornak lenni. Azt a bátorságot venni, hogy elismeremk: nem tudok többet, mint a diákjaim. Szerencsés helyzetben vagyok, mert ezt nap mint nap megélem. Az egyetemen tanítok, ráadásul posztgraduális képzésben, ahol elég egyértelmű, hogy akiket tanítok, elvben sok mindenben többet tudnak, mint én. Nekem ezt meg kellett tanulnom. Ráadásul főleg olyan tanárokat tanítok, akik majd tehetséges gyerekekkel akarnak foglalkozni. Nekik szintén meg kell tanulniuk, rá kell érezniük arra, hogy ez egyfajta együttműködés. Nem attól vagyok nagy tanár, hogy én osztom a tudást, hanem attól vagyok nagy tanár, hogy én tudom, hogy te mitől fogsz többet tudni, mitől leszel verseny-győztes. Mint az edző. Az edzőnek nem kell lefutnia a távot, neki azt kell tudnia, hogy a sportolója hogyan tudja gyorsabban lefutni azt a távot, mint bárki más. Az edzőnél biztosan gyorsabban kell futnia.

Aki fel meri vállalni ezt a szemléletet, az biztos magában. Ez valóban önbizalmat és bátorságot feltételez. Ne szórjunk hamut a fejünkre, ha ezt eddig nem tettük meg! Gondoljuk meg, hogy egy hatalmas kultúraváltás gyönyöreit és bizonytalanságát éljük meg. Mert az írásbeliség évszázadokig ment át, míg egy új kultúra kialakult, mi meg magunk éljük meg, hogy az egyik kultúrából átlépünk a másikba. Egyik lábunk itt, a másik ott. Lehidalnak sokan, de nekünk hidat kell képezni. Legyünk türelemmel magunkkal legalább annyira. Azt tanítom a tanároknak, hogy gyerekek úgy tanulnak legjobban, ha azon a módon és azt tanulhatják, amit szeretnek. Ehhez azt is hozzá teszem: a tanár azt tanítja és azon a módon a legjobban, amit a legjobban tud. Onnan induljak el! De mozgásban kell lenni! Előre menni, különben sajátmagamnak is unalmas lesz a tanulás.

Gergelyi Katalin:

Ha egy kérdést kellene megfogalmazni, akkor én azt a kérdést tenném fel magamnak, hogy valóban fontos-e az, amit tanítok. Hiszek-e a tanításom tartalmában? Ha nem fontos, amit tanítok, akkor ne tanítsam, ha fontos, akkor annak a fontosságát el tudjam hitetni a diákjaimmal.

Knausz Imre:

Én ahhoz a dilemmához kanyarodnék vissza, amiről egy évvel ezelőtt az előző Digitális pedagógus konferencián, konkrétan a Facebook kapcsán beszéltem. Azt hiszem, hogy ez egy olyan dilemma, amivel minden mai pedagógusnak szembe kell néznie. A pedagógus valami olyan tudásnak az átadására vállalkozik, aminek stabilitása van, ami az örök értékek felé mutat, ami egy hagyománynak a közvetítése. Még akkor is, ha a természettudományos tanár, hiszen a természettudományokban is olyan gondolkodási struktúrákat tanítunk, amelyek jó régen alakultak ki, és amelyek szükségesek ahhoz, hogy megértsük a világunkat.

A tanulók pedig egy olyan világban élnek, ahol nem ez az orientációs pont, hanem az, hogy a többiek mit mondanak. Igazából az, hogy éppen mi a trend. És ez azért a pedagógus számára is egyfajta dilemma például olyan szempontból, hogy mennyire ereszkedjen bele a tanulók kultúrájába, abba a világba, amelyben a tanulók élnek. Mert egyfelől ez létszükséglet, különben nem érti meg őket, és nem tud hidat verni a tananyag és a tanulók kultúrája között, másfelől viszont, ha nagyon belefeledkezik, akkor ő maga is elveszti a pedagógusi identitását. Mert csak úgy lehet megismerni a tanulók kultúráját, ha valamennyire meg is szeretjük, és igazából átéljük, hogy az miért jó nekik. Tehát ha valaki mondjuk a Facebookon jelen van pedagógusként, akkor érzékelheti, hogy mennyire hagyja magát beszippantani azáltal a világ által. Ha meg nem nagyon hagyja, akkor az is baj, mert akkor igazából nem tudja mire használni pedagógusként.

Bácsi János:

Abban reménykedem, hogy illetékesek is hallgatják ezt a kerekasztalt, mert úgy tűnik hogy az új tanári kompetenciákat itt nagyon gyorsan összeraktuk. Én azt kérdezném magunktól, magamtól, hogy tudunk-e elég optimisták lenni. Mert feltétlenül kell egyfajta optimizmus ahhoz, hogy elfogadjuk önmagunkat olyannak, amilyenek mi vagyunk, de a következő generációt is elfogadjuk olyannak, amilyenek ők. Ne akarjuk minden áron megváltoztatni őket. Mert ez egy örök generációs probléma! Mindig azt mondjuk, hogy oh, ezek már nem tudnak annyit, mint amennyit az előző generáció tudott, azután csodálkozunk azon, hogy mégis valahogy többre viszik, mint az előző nemzedék.

Ha szabad, felteszek egy félig-meddig poénnak tűnő kérdést: Ki az igazán optimista ember? Az igazán optimista ember az, aki fél a jövőtől, mert azt gondolja, hogy van.


Ez zárszóként így szerencsés. Nagyon köszönöm. Remélem arra alkalmas volt ez a zárás, hogy a hallgatók (olvasók) is megfogalmazzanak legalább egy fontos kérdést a digitális pedagógia témájához kapcsolódva.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.11.22.
Digitális oktatás – áram és eszköz nélkül
Az őszi iskolabezárás sokak szerint borítékolható volt. Különböző pedagógus-szakszervezetek rendszeresen kérték a kormányt, hogy minél előbb zárják be az oktatási intézményeket. A...
(Forrás: index)
--
2020.11.22.
Attól, hogy valami kényelmetlen, még nem trauma!
Valóban, változtatni a megszokott életformán kényelmeltlen: sok dolgot nem lehet rutinból csinálni, új szokásokat kell kialakítani, másféle kihívásokkal kell szembenézni. Kényelmetlen,...
(Forrás: alterkata)
--
2020.11.22.
Dacolunk a trenddel: maszkot erőltetnek a fogyatékkal élőkre is
Hiába sok esetben megoldhatatlan feladat számukra a kötelező maszkhasználat, az operatív törzs elutasította az autisták, illetve a súlyos értelmi fogyatékossággal élők hozzátartozóinak...
(Forrás: index)
--
2020.11.22.
Csapó Benő: Évekig tarthat behozni a diákok lemaradását, amit a távoktatás okoz
Csapó Benő, az SZTE Neveléstudományi Intézetének egyetemi tanára szerint a tavaszi távoktatás miatt Magyarországon is van lemaradás, és bár pontos eredményeket csak 2–3 éve múlva kapnak...
(Forrás: szeged.hu)
--
2020.11.21.
Tantermen kívüli digitális oktatás. Braun József írása
2020. március 12-én az a sajátos és – csak különféle katasztrófák idejéről ismerős – helyzet adódott, hogy egyik napról a másikra, péntekről hétfőre sutba kellett vágni szinte...
(Forrás: Tani-tani online)
--
2020.11.21.
A gyermekeknek joguk van a szeretetteljes élethez
Az ENSZ Közgyűlése 1959. november 20-án fogadta el a Gyermekek Jogairól szóló Nyilatkozatot. A dokumentum megfogalmazta többek között az állampolgársághoz, a névhez, vagy az oktatáshoz...
(Forrás: Magyar Nemzet)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep