Mindenkinek van egy filmje

Digitális történetmesélés: oktatás – önismeret – önkifejezés

Bán Dávid, kulturális antropológus, digitális történetmesélés tréner. Korábban sokáig dolgozott a médiában, három saját rendezésű dokumentumfilmet is jegyez. Kezdetektől tevékenyen vesz részt a 2002-ben mások mellett általa is alapított Anthropolis Egyesületben, ahol az elmúlt években oktatóként és projektvezetőként főként a digitális történetmesélés módszerének elterjesztésén dolgozik.

Mindannyian szeretjük a történeteket. Mindannyian vágyunk arra, hogy valamilyen nyomot hagyjunk a jövő számára. Mindenkiben megbújik egy ki nem mondott, eltemetett történet. A digitális történetmeséléssel bárki megtalálhatja a saját hangját, a saját történetét. Ez a módszer, mintegy önmagunkat megismerő és narratívába öltő folyamat pedig jól alkalmazható az oktatás számos területén is.

A digitális történetmesélés segít önmagunkra, a történetünkre koncentrálni, azt szavakba önteni, dramatizálni és fényképek segítségével mások számára is elmesélni. A folyamat során a mesélő személyes élményét dolgozza fel a fényképei segítségével. Ennek végeredménye egy saját hanggal kísért, személyes képekre épülő, körülbelül 2 perc hosszúságú kisfilm.

A digitális történetmesélés szemináriumok során a résztvevők megtalálnak és kimondanak egy számukra fontos történetet, megírják és saját szavaikkal elmesélik, majd az elkészült kisfilmet a csoport többi tagjával megosztják, illetve ha úgy gondolják, akár az interneten is közzétehetik.

Az 1970-es, 80-as években, az Egyesült Államokban a történetmeséléséi hagyományokból kiindult eleinte kísérleti művészeti irányzat a technikai lehetőségek bővülésével és egyre könnyebb elérhetőségével folyamatosan népszérűsödött. Hamar megjelent az oktatásban, valamint a helytörténet, az „oral history” új eszközeként, valamint kiderült pszichológiai jelentősége is. Miután egyre szélesebb közönséget lehet bevonni a készítés folyamatába 1993-ban, San Franciscóban, megszervezték az első „személyes narratívájú kisfilm készítő” szemináriumot, egy évvel később pedig létrejött a Centre for Digital Storytelling, amely központ azóta is rendszeresen szervez általános és specializált szemináriumokat. Európában az ezredfordulón, először Nagy-Britanniában, a BBC Wales segítségével jelent meg és vált népszerűvé a műfaj. A formális és nem-formális oktatás mellett a művészeti képzések, társadalmi kutatások, emlékezetkutatás, nemzetközi fejlesztés, egyéni felhasználás (önismeret-fejlesztés), de még az egészségfejlesztés területén is sikeresnek bizonyult a digitális történetmesélés.

Oktatás

Az iskolákban is jól használható oktatási módszer középpontba állítja a digitális kompetenciák fejlesztését, az egyéni nézőpontok, tapasztalatok feldolgozását, az egyéni kifejezés és vitakultúra fejlesztését, az interkulturális párbeszéd erősítését. Mivel a „netgeneráció” számára a digitális eszközök elérése, azok használata, így a kisebb filmek elkészítése (akár számítógépen, iPad-en vagy mobiltelefonon) jóformán a mindennapok részévé vált, így jelen módszer leginkább a személyes tartalmi rész erősíti. A digitális eszközök használata mellé, azzal kombinálva segíti a narratív képességek, a szóbeli kommunikáció fejlesztését.

Ugyanakkor – a történetek témája vagy egy-egy közösséghez, helyhez kötődése alapján – akár online közösségi felületet is lehet képezni digitális történetekből, mint ahogy arra a világon már több sikeres vállalkozás is kísérletet tett. A digitális történetmesélés például kiválóan alkalmas arra, hogy a „netgeneráció” technikai és az idősebb generáció, személyes emlékeken alapuló helytörténeti ismereteit felhasználva egyfajta személyes lokális emlékarchívum, online és helyi közösség jöjjön létre. Iskolai műhelymunkák igazolják, hogy a módszer egyrészt a diákok számára segíthet egy újfajta kifejezésmód, akár közösségi háló építéséhez, másrészt pedig a tanárok számára is egy új eszköz kerül a kezükbe, egyes témák, akár tantárgyak, megközelítések bemutatására.

Egy digitális történetmesélő műhelymunka során a résztvevők először kisebb (6-8 fős) csoportokban különböző, feladatok, majd egy-egy kulcsfénykép (vagy emléktárgy) segítségével megtalálják személyes, feldolgozandó történetüket. Ebben a folyamatban és utána a végleges történet megfogalmazásában trénerek segítenek. A filmek technikai elkészítése (lényegében egy egyszerűsített videó szerkesztési folyamat) után a csoport tagjai együtt nézik meg egymás filmjét és beszélik meg a látottakat. Személyes döntés szerint a filmek utána az internetre is (így a www.storycenter.hu digitális történetgyűjteménybe) felkerülhetnek.

Történetmesélés a társadalmi fejlesztésért

Ez egy viszonylag új módszertan, amely bár csak pár éve van jelen Európában, számos területen bebizonyította létjogosultságát: nem csak a közösségépítés, oktatás, speciális nevelési igényű gyerekek és felnőttek integrációja, a generációk közötti együttműködés kapcsán, hanem a társadalomtudományok más területein is elterjedt alkalmazása, például a szóbeli történelem megőrzésére is.

Egy most záruló, a Svájci–Magyar Együttműködési Program támogatásával létrejött projekt keretében a két ország különböző iskoláiban valósultak meg hasonló témakörökben digitális történetmesélés képzések. Két civil szervezet, a hazai Anthropolis Egyesület és a Luganóban működő seed több éves tapasztalattal rendelkezik a módszertan használatában és terjesztésében, Magyarországon és Svájcban ennek úttörői, viszonyítási pontjai.

A két szervezet által használt, lényegében hasonló, de célterületében, megvalósítási módjában különböző módszer találkozott a háromnegyed éven át tartó közös projekt keretében. A szakértők először képzéseket tartottak egymás módszereinek megismerésére – míg az Anthropolis főként felnőttekre vagy fiatalokra koncentráló, a cikkben részletezett személyes emlékfeldolgozó egyéni módszert alkalmazza, addig a seed a kisiskolásokra fókuszál, csoportos munkákban leginkább fikciós történeteken, meséken keresztül világít rá társadalmi problémákra –, ezek után kezdődött a hazai és svájci iskolák bevonása a programba.

Két-két iskola, illetve oktatási szervezet vett részt a projekt megvalósításában, amelynek kezdetén egy közös találkozó alkalmával együtt dolgozhattak, majd az itt megszerzett, egymással megvitatott tudást saját intézményükben kipróbálva illesztették be az oktatás menetébe. A párhuzamosan, Svájcban és Magyarországon megszülető kisfilmek gyermek és fiatal készítői egymással és munkáikkal online találkozhattak, megtekintve egymás filmjeit videókonferencián keresztül oszthatták meg tapasztalataikat, véleményüket.

Míg a kisiskolás filmek fikciós elemeket tartalmazó, de az életből vett helyzetek párhuzamos feldolgozását tűzték ki célul úgy, hogy mindkét iskolában ugyanazokra a témákra (álom, ünnep, utazás) készítettek meséket, addig a fiatalokat oktató intézményekben a saját életükből vett, személyes történeteket meséltek el saját hangon és mutattak be – leginkább – saját fényképek segítségével. A tapasztalatcserén kiderült, hogy noha a korosztályi korlátokon kívül igen eltérő közegben valósultak meg a programelemek, a résztvevők mégis hasonló élményekről, nehézségekről, személyes sikerekről számoltak be: úgy érezték, nyelvi– és vizuális készségük fejlődött, a csoport kohéziója nőtt, a tanárok számára is újszerű volt, a diákok egy más oldalát ismerhették meg.

Digitális történetekről nehéz filmek nélkül mesélni, így további információkért és természetesen kisfilmekért látogasson el a www.storycenter.hu vagy a www.storycenter.hu/x-story/ honlapra.

Jöjjön el ingyenes rendezvényünkre november 29-én a Kossuth Klubba (1088 Budapest, Múzeum utca 7.)

A rendezvény a Svájci–Magyar Együttműködési Program Testvértelepülési és Partnerségi Pályázati alapjának támogatásával és az Európai Bizottság Európa a polgárokért című programjának keretében, az Anthropolis Egyesület szervezésében valósul meg.

Bán Dávid