Virtuális szülői értekezlet 7.

A pedagógus, ha szülő

I.

A pedagógus is ember, a szülő is ember. Hibázunk… sokszor. De azzal, hogy ezt a hivatást választottuk, felhatalmaztak minket arra, hogy terelgessük, egyengessük a tanítványaink útját legjobb tudásunk szerint. De nem kaptunk arra felhatalmazást, hogy azért, mert nem tetszik a szülő, vagy én nem tetszem a szülőnek, nem egyezünk, „kicsináljam” a gyerekét.

Pedagógusként ez a hivatásom – és örülök minden apró sikernek, amit elérek egy gyerekkel, mert azt nézem, hogy mit tud, és nem azt keresem, hogy mit nem. És igen, örülni kell, ha egy akadályt sikerrel vesz egy gyerek, mert közösen jutottunk újabb tudás birtokába. Ha elakadok, nem értem a viselkedését, reakcióit, segítséget kérek – a szülőtől, mert bízom abban, hogy a saját gyerekét ő ismeri a legjobban. Tudjuk egymást segíteni tanácsokkal, apró kis praktikákkal. Csak akkor fordulok segítő szakemberekhez, ha mi nem boldogulunk.

Tudom, hogy ez sok-sok pluszmunkával jár, amiért nem kapunk túlóradíjat. Ráadásul mindez tele van buktatóval, hiszen az emberi tényező kiszámíthatatlan. Sok esetben nem jutunk semmire, nem egy nyelvet beszélünk. A felelősséget ilyenkor mind a szülőnek, mind a pedagógusnak vállalnia kell. De azért megnyugtat, hogy: legalább megpróbáltam…

Szülőként a legféltettebb kincsemet, a gyerekemet bízom a pedagógusokra. Azt várom tőlük, hogy kihozzák belőle az önmagához képest legjobb teljesítményt. Mivel ez nem működött megfelelően, saját gyerekem esetében a magántanulói jogviszony mellett döntöttünk. Kimenekítettem abból a rendszerből, mely megkeserítette a mindennapjainkat.

Melyik szülő (család) szereti a napot gyomorgörccsel indítani?

II.

Az iskola a kérvényünkre úgy reagált, hogy ez itt nem szokás, csak élsportolók élhetnek ezzel a lehetőséggel. Ha nem akarja itt folytatni a tanulmányait, iratkozzon be az esti iskolába, akár ki is maradhat, hiszen már nem tanköteles korú. Végül mégis magántanuló lett.

Sokat töprengtem azon, mit lehet és mit nem, mit illik tenni és mit nem. Szülőként és pedagógusként.
Nem illik például január 3-án e-mailben elküldeni a magántanuló gyerekemnek az osztályozó vizsga tananyagait és időpontjait. (ezt megelőzően többször is kértem). Az első időpont január 6-ára, hétfőre esett és a vizsgák az egész héten át tartottak.

Van olyan tantárgy, ahol a tananyagot ppt-ben adta le a tanár, majd „valahogy megpróbálja eljuttatni a tanulóhoz” – de az én gyerekemnek két napon belül vizsgáznia kell. (Az a ppt még nem jutott el a gyerekekhez.) Senki sem ad neki tájékoztatást, pedig közben bizonyos órákra rendszeresen bejár a suliba , van osztályfőnöke, és van e-napló, valamint az iskola rendelkezésére áll a szülők elérhetősége is.

És nem illik egy magántanulótól az órán leadott (a tankönyvben nem szereplő) anyagot számon kérni a vizsgán. Méltánytalan eljárás. Ilyenkor elgondolkodom: tudok (tudnék)-e szolidáris lenni ezekkel a pedagógusokkal? Szülőként biztosan nem. (Akad persze olyan tanár is, akiért hegyeket megmozgatnék.). Ha én a pedagógus így gondolkodom, , hogyan vélekedhet vajon egy átlag szülő?

III.

Kollégák (?)! Nem mindig csak a rendszer a hibás (bár tény, hogy komoly szerepet játszik), de hol vannak az EMBEREK? Menetközben elveszett a „fontos vagy nekem” – s amíg ezt nem érzi biztosan egy szülő a saját gyereke kapcsán, addig lehet bármit tenni, nem fogja fontosnak érezni a pedagógusok egyéb problémáit (bérét, munkaidejét, kiszolgáltatottságát, alacsony presztízsét). Nem lesz partnere az érdekérvényesítésben sem.

Hiszen mindebből a külső szemlélő számára csupán az jön át: lenyomom a gyerek torkán a 37 órát, feltétlen alkalmazkodást várok el a szülőtől, miközben én magam nem tartom be a szabályokat. Megengedhetem magamnak például azt, hogy az egész félévben nem adok csupán egy egyest, és az osztályozó vizsga előtti napon beírok még egyet?

Miről is beszélünk? Nincs kölcsönös bizalom, nem működik a partnerkapcsolat!

És igen, nagyon dühös vagyok szülőként, hogy gyerekemmel mindent meg lehet csinálni. És ha reklamálok, akkor a gyerekemmel szúrok ki. (Milyen gyakran hallani: „Ne szólj anya, mert velem fog kiabálni!”)
Nem érdekelnek a jegyek, túlélésre játszunk. Abban azonban reménykedem, hogy a kezeim alól kikerülő, gondolkodó apróságoknak nem lesz ilyen pedagógusokkal (?) dolga. És igen, válasszuk külön a tanár és pedagógus fogalmát!

És kérem, akinek nem inge…! És bocsánat, hogy hosszú voltam, de elkeseredtem, elszomorodtam, kiábrándultam, dühös lettem, kételkedem, gondolkodom.

Van miért?

IV.

Valamennyi kollégámnak meg kellene értenie, hogy nem csak nekünk, pedagógusoknak vannak „bajaink”. A szülők nagy része a saját munkahelyén ugyanúgy, stresszhelyzetben van, mint mi, ők is tele vannak problémákkal. Nekünk, pedagógusoknak kell garanciát vállalnunk arra, hogy amíg ők teszi a dolgukat, a gyerekeik az iskolában biztonságban vannak, és megfelelően fejlődnek.

Hiába vagyok én is pedagógus, gyerekeim révén én is ki vagyok szolgáltatva a tanárok kénye-kedvének, hangulatának. Mivel nem akarok ártani nekik, inkább behódolok. De mivel a kulisszák mögé látok, ezt nekem még nehezebb elviselni. Ráadásul, mivel tudják, hogy belülről ismerem a rendszert, tőlem még inkább elvárják a toleráns, megértő viselkedést, a közös „mundér becsületének” védelmét.

Bár azt írhatnám, hogy példám egyedi – de sajnos nem így van. Kollégáim hasonló tapasztalatokról számolnak be saját gyerekük iskolájából.

Hová tűntek az elhivatott pedagógusok?

Miért adunk 9-10 oldalnyi leckét a téli szünet idejére? Mikor hagyjuk a gyereket gyereknek lenni? Miért iratunk a megérkezése napján dolgozatot azzal a gyerekkel, aki előtte két hétig beteg volt? Miért nem vesszük figyelembe az életkori sajátosságokat? Miért nem tekintjük partnernek a szülőt és embernek a gyereket? Miért mindig csak utasítunk, számon kérünk? Mire jó az, ha a fél osztályt megbuktatjuk?

Az önálló gondolkodás egyre veszélyesebb manapság. A tanárok egy része egyenesen felháborodik, ha a diák más véleményt fogalmaz meg, mint ő. Itt most nem arról beszélek, hogy tiszteletlen vagy kötözködik. Az érvelésre, a konstruktív vitára való lehetőséget hiányolom, és elutasítom az ellenvélemény megtorlását.

Bevallom, engem mint szülőt már nem érdekelnek a jegyek, túlélésre játszunk. Mi, „renitensek” tudjuk, hogy mit ér a gyerekünk, akkor is, ha bizonyos tantárgyak osztályzata nem ezt tükrözi. Én már nem hagyom magam frusztrálni az osztályzatok miatt. Abban reménykedem, hogy a kezeim alól kikerülő, gondolkodó apróságok nem ilyen tanárokkal, hanem igazi pedagógusokkal kerülnek majd kapcsolatba.

Kosztel Krisztina