Közmunkásokat tanítok

(Naplórészletek)

1. rész

2013. december 6.

Hétfőn kezdjük a közmunkások képzését. Én heti egy napot kaptam. Szerintem nagy kihívás, engem érdekel. Akkor is csinálnám, ha nem fizetnének érte. Vagy húsz éve én már valami hasonló, de sokkal rövidebb ideig tartó projekt keretében tanítottam hajléktalanokat. Baromira élveztem, embertelenül elfáradtam, de iszonyú sokat tanultam tőlük. Valami ilyesmire számítok most is.

Nálunk – valami csoda folytán – a tankerületi igazgató és a munkatársai is nagyon normálisak. Kifejezetten segítőkész, minden szempontból emberséges, empatikus az igazgató asszony. Nem tekint bennünket egyes számú közellenségnek, mindent megpróbál kiharcolni az iskoláknak. Nyilvánosan nem hozsannázok, mert még lapátra teszik. Ebből következően arra számítok, hogy nálunk ez a képzés is méltóan fog bonyolódni. Ha kell, majd megfelelően adminisztráljuk, de a gyakorlati megvalósítás – reményeim szerint – minden szempontból elfogadható lesz.

A mi kerületünkben hat 22-23 fős csoport indult. A mi csoportunkban két érettségizett van, a többinek vagy alapfokú végzettsége van, vagy nem tudni, mit végzett. Van infónk arról, hogy Budapesten már egy hete elindult néhány kerületben a képzés. Tőlük tudjuk, hogy akad analfabéta a csoportokban, nem is egy. És ez csak a főváros! El tudom képzelni, hogy a legszegényebb régiókban tömegesen lehetnek ilyenek. Ebben az esetben pedig – ha tetszik, ha nem – jogos lehet az elsős szintű olvasás, írás, matematika „tananyag”.

A tanulási készségek, a mentálhigiéné, az életvezetési ismeretek és a ráhangoló, motiváló tréning anyaga sokkal vegyesebb. Az pedig saját tapasztalat, hogy bizony sokaknak kell megtanítani testi higiéné alapjait is. Nem akarom a Türr Istvánt fényezni, de sajnos nagyon sokaknak valóban az alapok alapjától kell kezdeni.

2013. december 7.

Az én csoportom tagjai elvárásként – többek között – azt fogalmazták meg, hogy ne kelljen megalázkodniuk, hogy elfogadják, befogadják, emberszámba vegyék őket, és segítséget kapjanak ahhoz, hogy kiutat találjanak a teljes kilátástalanságból. Mi azon leszünk, hogy ezen elvárásoknak maximálisan megfeleljünk.

Nagy a szórás, egy bizonyos szinten valamennyien írnak, olvasnak, számolnak. A szint viszont általában igen alacsony. A többség keveset tud, de együttműködésre kész. Öten vannak, akik a többiekhez képest kiemelkedőek, és ténylegesen az életkoruknak megfelelő, átlagos szinten vannak.

A legmélyebb, őszinte tiszteletem nekik azért, hogy ezt vállalták. Tudom, hogy volt némi „szelíd erőszak” is, de ennek ellenére minden tiszteletem az övék. Ugyanezt elvárom tőlük is, a mi irányunkba. A kölcsönös tisztelet a garancia arra, hogy értelme lesz itt közösen munkálkodni. Minden segítséget, minden támogatást megadunk ahhoz, hogy úgy menjenek el innen a tanfolyam végén, hogy ennek az egésznek volt értelme.

Hatan visszük a csoportot, minden kollégám lelkiismeretesen, a legjobb tudása szerint felkészül minden alkalomra. Differenciáltan, kiscsoportokban, párban, stb. fognak dolgozni a tanítványaink, mindig úgy, ahogyan az a legcélravezetőbb, és ahogy a legjobb nekik. Nem feltétlenül akkor és ott, hanem hosszú távon szeretnénk, hogy megérje számukra a ráfordított idő. A legfőbb célunk, hogy felkészítsük őket arra, ha később mégis tanulásra, képződésre adják a fejüket, ezt a tőlünk megtanult technikákkal, a megfelelő önbizalommal felvértezve tehessék. Így talán esélyük nyílik arra, hogy nem csak elkezdik, hanem eredményesen be is fejezik a tanulmányaikat. Abban is segíteni szeretnénk nekik, hogy ne csak a közfoglalkoztatásban, hanem a szabad munkaerő piacon is eséllyel indulhassanak.

A csoport „túlképzettjei” lesznek a mi asszisztenseink, ők segítenek majd a társaiknak mindenben, amiben tudnak. A tanítási órán és tananyagon túl is szívesen állunk a rendelkezésükre. Tanáccsal, bátorítással. támogatjuk őket, amennyiben erre igényük van.

A ráhangoló tréning első 6 órája baromi jól sikerült. Annak ellenére, hogy az első két órában ”kóstolgatták” a kolléganőt, lejött nekik, hogy teljes empátiával, nyitottan és őszinte érdeklődéssel fordulunk feléjük. Ja, és humorral, amit a végére már értettek és díjaztak is.

2013. december 16.

Tegnap lenyomtam 6 óra életvezetési ismereteket. Nem volt semmi extra a negyedik óra végéig. Figyeltek is, érdekelte is őket a dolog. A kommunikáció volt a téma. A negyedik óra végén az egyik hallgatónk, akit inkább beszélőnek kéne hívni, mert állandóan nyomja a szellemesnek gondolt hülyeségeket, egy felvetésre reagálva megkérdezte az egyik társát: miről nem akarsz vitát nyitni? A másságodról? (A fiatalembernek kicsit magasabb a hangja, mint általában megszoktuk egy férfitól, de senkivel nem kezdett ki, senkit nem bántott, teljesen normálisan viselkedett.)

Itt vége lett legendás türelmemnek, ezért kapott a csoport egy kétórás intenzív előadást toleranciára nevelés, a bármilyen másság elfogadása témakörben. Meglepődtek, de talán megértették, hogy a „más”-nak is van emberi méltósága. Talán az is eljutott a tudatukig, hogy semmilyen erkölcsi alapjuk nincs bárkit megalázni olyanért, amiről nem tehet, sőt megalázni bárkit akkor sincs joguk, ha önhibájukból kerültek „helyzetbe”. Nagyon szörnyű nem lehetett a tegnapi nap, mert azt kérték, hogy ma (egy kollégát helyettesítendő) folytassuk az életvezetési ismeretek modult.

Folytatása következik.

Zsuzsi