Alma a fán – A tanulás jövője¹

3. A tanulás társadalmi kontextusa – interjú Knausz Imrével

Amikor a tudásról, a tudás átadásáról, a tanulásról gondolkodunk, beszélgetünk, gyakran elhangzik, hogy napjainkban megváltozott az erről alkotott képünk. Mi jellemezte korábban, és mi jellemzi most az iskola tudásátadó szerepét? Vajon tudjuk-e értelmezni magunk körül a világot, tudunk-e, akarunk-e a dolgok mögé látni? És vajon milyen szerepe van ebben a műveltség megőrzésének az egyén és a társadalom életében? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk Knausz Imrével, a miskolci egyetem BTK Tanárképző Intézetének docensével, a Taní-tani Online főszerkesztőjével.

Részlet az interjúból

Hogyan lehetne a diákokat motiválttá tenni a mélyebb összefüggések keresésében, hogy akarjanak, tudjanak gondolkodni, folyamatokat értelmezni, okokat keresni, a dolgok mélyére látni?

Egyrészt oly módon – és ez gyakran elhangzik –, hogy izgalmas hellyé kellene tenni az iskolát. Ennek feltétele, hogy a jelenleg hangsúlyosabb mennyiségi szemléletről egy minőségibb szemléletre térjünk át. A tananyag leadása úgy, hogy nem vesszük figyelembe a gyerekek befogadóképességét, az, hogy a kerettantervek minden rendelkezésre álló időegységhez egy központilag meghatározott tananyagegységet rendelnek, véleményem szerint demotiváló hatású. Nem segíti a műveltség kialakulását, sokkal inkább a műveletlenséget termeli újra. A motiváció ugyanis döntő jelentőségű a tanulásban. Költői képpel élve a kérdés az, hogy fel tudjuk-e lobbantani a lángot a gyerekek lelkében. Ehhez kevesebb tananyag is elég, viszont azt hatékonyan kell közvetíteni. Kezdjünk el izgalmasan foglalkozni a témákkal, kutassunk utána, beszélgessünk róla, nézzük meg több oldalról! Ez esetben valóban le kell mondani jó néhány fontos dologról, de az iskolai tanterv nem lehet a műveltségi kánon leképezése. Nem az a baj, ha nem vesszük sorra az órákon egy költő összes fontos versét, hanem az, ha ezt tesszük, és ettől elmegy a gyerek minden kedve a továbbiak olvasásától. Ha viszont sikerül felkelteni az érdeklődését, akkor lehet számítani arra, hogy ennek pozitív hatása lesz.

Mindez persze nem változtat azon, hogy a gyerekek bizonyos szempontból egyfajta burokban élnek, a tömegkultúra, az ifjúsági kultúra által kialakított térben, amelyben egyszerűen elfelejtődnek az olyan kérdések, mint a szegénység, a fogyatékkal élők problémái, az időseknek való segítségnyújtás és legfőképpen a környezeti katasztrófák hatásai. Véleményem szerint minél inkább sikerül a valódi társadalmi problémákra ráirányítani a gyerekek figyelmét, és minél jobban észreveszik, hogy nekik is lehetne teendőjük ezekkel kapcsolatban, annál inkább van esély arra, hogy a hagyományos műveltség iránt is felmerüljön az igény. Ha sikerül tudatosítani a gyerekekben azt, hogy ezek a bajok őket is érintik, akkor már nem a médiából kiolvasott életforma lesz számukra az egyetlen viszonyítási pont, hanem alternatív megoldásokat is keresni fognak. A problémahelyzettel való szembesülés hatására az oknyomozás fontossá válik, mert csak úgy lehet változtatni a bajokon, ha feltárjuk azok gyökerét.

Kinek van ebben feladata, felelőssége?

Ezzel kapcsolatban nagyon hiszek a közösségi tevékenységben, az önkéntes munkában, mert ezen keresztül olyan szituációkba tudjuk belevinni a gyerekeket, ahol egyrészt megtapasztalják, hogy szükség van rájuk, másrészt átadható nekik az a minta, hogy hogyan lehetnek hasznos tagjai a társadalomnak. Ahhoz, hogy ez valóban sikeres és hatékony legyen, azt gondolom, hogy nagy szükség van civil szerveződésekre és arra, hogy az iskola nyitottan fogadja ezeket. Emellett többek között oktatásirányítási és továbbképzési kérdés is, hogy az iskola érzékelje azt, hogy a gyerekek iskolán kívüli, értelmes, hasznos közösségi munkában való részvétele az intézmény saját érdeke, és ne csak a kötelező tevékenység kipipálását jelentse.

Ahogy én látom, az iskola manapság nem igazán közösségi hely. Ahhoz, hogy az legyen, lehetőséget kellene biztosítani olyan döntési helyzetekre, amelyekben a gyerekek részéről közös döntések születhetnek. Ez a pedagógiai gondolkodás, amely egészen a summerhilli iskola² koncepciójához vezethető vissza – minél több területen szabadságot biztosítani a gyerekeknek – véleményem szerint nagyon távol áll a mai iskolától.

(…)

Melyek azok az alapértékek, amelyeket Ön szerint közvetítenie kellene az iskolának?

Alapértékek tekintetében talán csak általánosságokat lehetne megfogalmazni, a kérdés sokkal inkább az, hogy miként kellene az iskolának ezeket az értékeket közvetítenie. Ha mégis össze kellene foglalni, akkor én a nyitottságot, vagyis a megértés vágyát és képességét tartom a legfontosabbnak, és azt gondolom, hogy a műveltségnek is ez a legfontosabb tartalma: nyitottá válni sokféle megközelítésre, a különböző felfogásokban látni a racionalitást. Emellett nagyon fontos a kritikai gondolkodás, ami alatt azt értem, hogy nem fogadok el mindent csak azért, mert megszokott, hanem az is érdekel, hogy miért van ez így. Nem egyszerűen egy felhasználói felületnek tekintem a világot, ahol, ha nem az történik, amit egy gombnyomásra vártam, akkor vagy kétségbeesek, vagy szakemberhez fordulok, hanem ehelyett megpróbálom megérteni a jelenséget és annak okait. A kritikai gondolkodás – ami az aktív állampolgárság szempontjából is nyilvánvalóan döntő jelentőségű – úgy vélem, nem egy képesség, nem is egyszerűen egy attitűd, hanem alapvetően ehhez is műveltség kell. Ennek kialakításában, támogatásában is óriási szerepe lenne az iskolai tudásközvetítésnek.

Ugyanígy szükséges, hogy meg tudjam értetni magam másokkal. Itt nemcsak egy közös műveltségről van szó, hanem arról, hogy a különböző műveltségtartalmakhoz megértő és nyitott módon viszonyulok. Ott, ahol különböző kultúrák, különböző gondolkodású emberek élnek egymás mellett, egy demokratikus társadalomban nem az a megfelelő viszony, hogy bezárkózom a saját kis világomba azokkal az emberekkel együtt, akik hasonlóan gondolkoznak, mint én, hanem sokkal inkább az, hogy megpróbálom megérteni a másképpen élőket, gondolkozókat. Érdekes jelenség, hogy a jelenlegi internetes kultúra – például a Facebook mint közösségi felület – ennek furcsa módon ellentmond azzal, hogy szegmentált. Vagyis annak ellenére, hogy azt gondolhatjuk, ez egy olyan közösségi hely, egy olyan hálózat, ahol mindenkit el lehet érni, valójában csak azokkal a felhasználókkal keressük itt is a kapcsolatot, akik hasonlóan gondolkodnak az ismerősi körünkben. Azokat a cikkeket olvassuk el, amiket az ismerőseink megosztanak, és mivel bennük megbízunk, ez egy jelentős szűrőfunkciót lát el az információközvetítésben. Így szinte láthatatlanná válik a világnak az a része, akik mások, mint mi, akik más szűrőket használnak.

Úgy tűnik, a mai iskola nagyon kevéssé képes arra, hogy ezt a két alapértéket: a nyitottságot és a megértést közvetítse. És miért? Röviden azt lehetne válaszolni erre: azért, mert lemondott arról, hogy neveljen. Nevelni csak úgy lehet, ha személyiség áll szemben személyiséggel, szabad ember szabad emberrel. Az iskola – ma sokkal inkább, mint valaha – bürokratikus szerepekből épül föl. A történelemórán a gyerek csak annyiban érdekes, hogy tudja-e a linzi békét vagy nem, a tanár pedig csak annyiban, hogy enyhén osztályoz vagy szigorúan. Egyszerűsítek, nyilván, de ez a lényeg. Az, hogy ők valódi húsvér emberek, az eltűnik a szerepek diktálta jelmezek mögött, és ez lehetetlenné teszi a kultúra átörökítését. Az iskolának tehát az lenne a feladata, hogy egyrészt megtanítson a különböző kultúrákhoz való nyitott viszonyulásra, másrészt, hogy ellenálljon a fősodornak és azt mondja, hogy vannak olyan közös dolgok, amelyeket mindenkinek tudnia kellene.

KNAUSZ IMRE egyetemi docens, a Miskolci Egyetem Tanárképző Intézetének oktatója, végzettsége szerint történelem-pedagógia szakos tanár. Pályája kezdetén a tanítással töltött évek után a magyar közoktatás kutatásával foglalkozott, kutatási tapasztalataira alapozva. 1995-ben megvédte kandidátusi disszertációját. A ’80-as évek végén az Országos Pedagógiai Intézet osztályvezetőjeként dolgozott, majd visszatért a történelemtanításhoz. Ezt követően az Országos Közoktatási Intézet munkatársaként részt vett az országos tantervi adatbank megszervezésében, 1997–98 között a Fővárosi Pedagógiai Intézet igazgatója volt. Kutatási, fejlesztési témái közé tartozik a történelemtanítás, tantervfejlesztés, módszertani fejlesztés, a pedagógiai értékelés, a tudáselméletek és műveltségkutatás. A Történelemtanárok Egyletének (TTE) tagja, hosszú ideig alelnöke volt, 2002-ben megkapta a szervezet által alapított Szebenyi Péter Díjat. A Taní-tani Online pedagógiai lap főszerkesztője.

A teljes kiadvány online lapozható formában.

¹B.TIER – SZEGEDI szerk. (2014): Alma a fán – A tanulás jövője. Tempus Közalapítvány, Budapest, 8-15. o.

²Az angliai Leistonban működő Summerhilli Szabad Iskola egy reformpedagógiai kezdeményezés. Az iskolában a kezdetektől fogva nem volt kötelező az órák látogatása, és az intézményben egy széles jogkörű közös tanár-diák önkormányzat működik. Az iskola az 1960-as években vált híressé az USA-ban és Nyugat-Németországban az alapító, A. S. Neill Summerhill – a radical approach to child rearing című könyve nyomán. www.summerhillschool.co.uk