Valahol, Európában? (Mese felnőtteknek)

– Mondd, mit akarsz tőlem, ne sugdolózz!

– Én? Nem sugdolózom. Mérek. Pont egy arasz.

– Mi az az arasz?

– Egy szájtátásnyi távolság. Ha reccsen az állkapcsom, nagyarasz, ha nem, akkor kisarasz.

– Mi pont egy arasz?

– A szarvad, antilop. Megmértem. Nem reccsent, kisarasz.

– Ezt a vízilóságot. Hogy jutott ilyen eszedbe?

– Nekem sehogy. Járt itt egy ember. Arasznyi emberke. Azt mondta, fizet, ha dolgozom neki.

– Mit dolgozol? Mit fizet?

– Meg kell mérnem mindent. Ő majd számításokat végez az adatokkal. Minden érdekli, ami hosszabb egy arasznál, és még nem az övé. A fizetségről pedig azt mondta, jól megfizet majd engem. Vagy nekem. Erre nem emlékszem pontosan.

– Erre te megmérted neki az antilop szarvát, hátha hosszabb egy arasznál, hátha érdekli, hátha kell neki? – kérdezte a majom a fáról.

– Igen. Mert majd fizet a munkámért.

– Mi van a világon, víziló, ami neked nincs, de fizetségért lehetne?

– Még nem tudom.

– Nem tudod. De dolgozol neki. Megméred az én szarvamat. Hm… – merengett az antilop.

– A tudásért nem akar fizetni ez a te arasznyi emberkéd? – kérdezte a majom okosan csillogó szemmel egy ágon kuporogva.

– Szólnék én isz néhány szót – emelte fel a fejét a fűből egy kicsi zöld kígyó.

– Hallgatunk – mondták.

– Miért adnád el a tudászod, majom?

– Mert a tudás jó. A tudás hasznos. A tudást megfizetik.

– A tudász jó. Hasznosz isz. Szőt, hasznoszítható. Amíg a tiéd, azt teszel vele, amit akarsz. Gyarapíthatod, megoszthatod, továbbadhatod. Ha eladtad, mászok fogják használni. Már nem lesz hatalmad fölötte, hogy mire. Eladható, de megfizethetetlen.

– Az érzéseket el lehetne adni? – kérdezte a víziló.

– Eladni? Az érzelmeket? Az örömöt, amit ti iszmertek, én csak hallottam róla, amit megéltek, amikor jelez a folytatász, a tesztetekben éledő élet? A fájdalmat, antilop, amit megéltél, mikor a kicsi apjának nyakán tátongó lyukból már nem csorgott, de torkából a zihálásszal haboszan tört fel a vér? Vagy te majom, akinek a már futkározó fia egy reggel nem tudott lábra állni a levélfészekben, s hiába hoztad óvatoszan karodon a földre, esztére már karját szem tudta emelni. A rettegészt, amely a szeméből a szívedbe költözött, ahogy fogtad ernyedt hűvösz ujjait, mikor bénultan búcsúzott az élettől? Te víziló, a mámort, amikor Hugóval először úsztatok közöszen a nád mentén?

– Akkor hát? – nézett kérdőn a kígyóra a három állat.

– A tudászt, a fájdalmat, az örömöt megosztani kell, azokkal, akik méltók rá. Ha általuk megiszmeritek egymást, magatokat ész a világot, jöhetnek arasznyi emberkék, ígérhetnek mérészért, számítászból bármit, tudni fogjátok, nincs szükszégetek mászra, csak egymászra.

Moszt pedig megyek, mert az utolszó vedlész óta hosszabb lettem egy arasznál, sz ki tudja, nem venne-e kígyóbőrt valaki, sz ti nem árulnátok-e…

(El.)

Szabó Anna