Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2014. december 6. szombat, 11:28

Mi lesz veled, Kata?

Már Már több éve annak, hogy az Elveszett gyerekek országa megjelent. Nem vagyok büszke rá. Dühből írtam, keserűségből, indulatból, nem sokat gondolkodtam azon, hogy valami több legyen egy egyszerű beszámolónál, kordokumentumnál. Ennek ellenére az enyém, felvállalom ma is minden gondolatát, megjegyzését, kritikáját. Meg kellett írnom, mert már akkor nagyon világosan látszott, hogy mi folyik a közoktatásban, az iskolák zárt kapuja mögött.

Az egyik budapesti aluljáró, metróbejárat előtt találkozunk, azt mondta, itt szokta napjainak nagy részét tölteni. Mocsok van, bűz és minden tele hajléktalanokkal. Alszanak dobozokon, koszos rongyokon, a rágófoltokkal tarkított retkes betonlapokon. Aki meg nem, az tolakodó módon zaklatja a járókelőket, kéregetnek, de erőszakosak, alig lehet elmenni mellettük. Az emberek kisebbik része megvetéssel kezeli ezeket a szerencsétlen embereket, a zöme rájuk sem nézve siet el mellettük. Kata is piszkos és érezhetően büdös, ruhája koszos, színe alig felismerhető. Ül a földön. Egykor dundi teste lefogyott, vonásai megszigorodtak, valójában csak szemüvege változatlan a lányban. Arca keserűséget áraszt, a szája sarkában már megjelentek idősebb korának jövőbeni, szigorú, lebiggyedő vonásai.

– Hogy vagy? – kérdezem. Arról nem kell érdeklődnöm, hogy hogyan került ide, hiszen folyamatosan kísérem sorsát mióta elhagyta iskolánkat – úgy, mint a többiekét, akik valaha hozzánk jártak, majd a Baráti Körben maradtak is köztünk. Most már majd 20 éve tudok ezekről a fiatalokról, követem életüket, sorsukat. Azt hiszem, hogy soha nem történt kutatás arról, hogy mi lesz a fogyatékkal, elsősorban értelmi fogyatékkal élő gyerekekkel, miután elhagyták az iskola biztonságos falait, ilyesfajta utánkövetésről nem tudok.

– Megvagyok – mondja.

– Kimegyünk?

– Á, jó itt.

Lecsusszanok mellé a földre. Igyekszem nem törődni a pillantásokkal, mik azonnal rám szegeződnek, de nem tudok nem foglalkozni vele. Persze csak egy pillanat az egész, aztán mindenki elkapja a tekintetét, nem akar látni semmit, nem akar tudni semmiről. Akár meztelenül is sétálgathatnánk Budapest zsúfolt belvárosában, csak egy pillanatig lennénk szenzáció, aztán nem foglalkozna velünk a kutya sem.

Le nem ülök, amolyan guggoló testhelyzetet veszek fel, úgy, mint a kovácsműhelyben a kemence előtt még gimnazista koromban, mikor Édes betegsége miatt el kellett tartani testvéreimet és ezért éjszakánként a gimi mellett egy kovácsműhelyben lettem segédmunkás. Bedobtuk a kemencébe a vasat, 2-3 óra alatt izzott fel arra a hőmérsékletre, amivel már meg lehetett munkálni a kalapács alatt. Addig beszélgettünk, pihentünk, mert bár gyönyörűen szépséges munka a kovácsmesterség, de pokolian fárasztó is.

Guggoltam mellette és közben imádkoztam magamban, hogy „Csak poloskát ne!”. Poloskát ne, mert azt pokolian nehéz kiirtani. Vittem már haza tetűt, bolhát, egyszer sikerült ótvart is, de ezek mindennaposak az iskolákban. De poloskát nem akarok!

– Kérsz? – nyújtottam feléje a pogácsás zacskót. Belenyúlt, kivett egyet és lassan elkezdte majszolni. – Mi újság?

– Mostanában itt vagyok. Jól vagyok. Nem bántanak itt, van egy ember, aki vigyáz rám. Most nincs itt, elment dohányért.

– Dohányzol?

– Á, nem. Ő bagózik.

– Honnan van pénzetek rá?

– Dohányra? Arra nincs. Csikkeket szed.

– Anyádékkal találkoztál?

– Nem, de kerülöm is azt a környéket. Vagy itt vagyok, vagy a —- ( egyik plázánk) ban.

Odaadtam neki a zacskót, s miközben lassan rágcsált, addig mesélt is.

Mikor nem bírta tovább alkoholista apja és anyja viselt otthoni dolgait, akkor lenyúlta anyja bankkártyáját – azt mondta, hogy úgyis az ő pénze volt rajta: fogyatékossági járadéka, keresete, mert anyja helyett valójában ő dolgozott, amikor bírta. Anyja lépcsőházak takarítását vállalta el, de rendre Katát küldte maga helyett dolgozni. Kata nagyon gyenge fizikumú volt mindig is, a testnevelés órákon már a bemelegítő kocogásnál is meg kellett állnia, hétvégi kirándulásainkon állandóan megálltunk „pihenni” miatta. Ráadásul nem csak a fizikuma volt gyenge, de mozgáskoordinációja is, így bizonyára nagyon nehéz lehetett a munka.

(Néztem a karját, még mindig tele a poloskák csípésével és apróbb-nagyobb sebekkel. Míg otthon élt, akkor is így volt. Kicsit tartottam is attól, hogy megfertőzi a Baráti Kör tagjait, de szerencsére erre nem került sor.) Mikor elege lett, akkor egy nap szó nélkül elment otthonról. Éjjel arra riadtam, hogy csörög a telefonom. Mindig be vagyok kapcsolva, éppen ilyen esetek miatt – kerestem már éjszaka eltűnt lányt szerte a városban. Az anyja volt. Ránéztem az órámra, olyan fél három felé járhatott. Katát kereste. Nem rajtam, csak érdeklődött, hogy tudok-e valamit a lányról. Már korábban is próbálkozott Kata a szökéssel, de akkor nagyon hamar megtaláltuk és bármilyen rettenetes körülmények között is élt, még mindig jobb volt neki otthon, mint az utcán lett volna. Most nem tudtam semmit róla. Azért még éjjel riasztottam a srácokat, a Baráti Kör tagjait, de senki nem tudott róla semmit. Aztán eltelt nagyjából egy hét, mire jelentkezett az egyik közösségi oldalon, ám nem volt hajlandó megmondani nekem sem, hogy hol van. Sok időnek kellett eltelnie, míg egyrészt megbízott bennem annyira a legutóbbi „árulásom” után, másrészt elfogyhatott az a kis pénz is a kártyáról, amit elvitt magával, míg személyesen is találkozhattunk. Vittem neki pénzt, ennivalót s mivel ősz volt, egy-két melegebb ruhát a lányomtól.

Elfogyott a pogácsa.

– Veszünk szendvicseket, jó? – feltápászkodtunk és odasétáltunk a bódékhoz. Vettem neki egy csomót, aztán kezébe nyomtam némi pénzt.

– Hívsz, ha szükséged lesz valamire? Vagy bajban vagy?

– Persze. Hívom majd Karcsi bácsit.

– Nem akarsz hazamenni?

– Eszemben sincs. Itt megvagyok. Éjszakára a menedékre megyünk, ott le tudok fürdeni és meleg is van. Kár, hogy nem tudok már kirándulni menni, de a párom nem enged. Egyébként jól megvagyunk.

Megsimogattam a vállát.

– Vigyáz magadra. Kata!

– Persze és köszönöm. Viszlát, Karcsi bácsi!

Míg sétáltam kifelé a metrótól, azon gondolkodtam, hogy mennyire tehetetlen vagyok, de a magyar ellátórendszer is az. A lány nagykorú, tehát a gyermekvédelem nem foglalkozik vele. Nem foglalkoztak vele addig sem, míg kiskorú volt, nem emelték ki az alkoholista szülők mellől. Most inkább él az utcán, mint alkoholista szüleivel.

Mi lesz veled, Kata?

Leiner Károly


Leiner Károly fotói illusztrációk, nem a történet szereplőjét ábrázolják.

Egy üzenet

  1. csilla szerint:

    Amikor egy közös út végén elengedsz az útra, egy gyermeket! a közös útban ott vagyunk, mint útjelzők, tapadás erősítők! frissítőt adók! szeretnénk a horizonton túl is látni őket, nyomkövetővel? nem: egy másik szereplővel, akiről szeretnénk, vagy amiről szeretnénk feltételezni, hogy legalább annyi funkcióban igyekszik, törekszik terelni a gyermeket, mint mi! de: nincs, sem nyomkövető, sem szerepek garmada! Így azután tényleg azt hisszük, hogy legyünk mi minden, de nem bírjuk, nem bírjuk! köszönöm ezt az írást!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.11.22.
Digitális oktatás – áram és eszköz nélkül
Az őszi iskolabezárás sokak szerint borítékolható volt. Különböző pedagógus-szakszervezetek rendszeresen kérték a kormányt, hogy minél előbb zárják be az oktatási intézményeket. A...
(Forrás: index)
--
2020.11.22.
Attól, hogy valami kényelmetlen, még nem trauma!
Valóban, változtatni a megszokott életformán kényelmeltlen: sok dolgot nem lehet rutinból csinálni, új szokásokat kell kialakítani, másféle kihívásokkal kell szembenézni. Kényelmetlen,...
(Forrás: alterkata)
--
2020.11.22.
Dacolunk a trenddel: maszkot erőltetnek a fogyatékkal élőkre is
Hiába sok esetben megoldhatatlan feladat számukra a kötelező maszkhasználat, az operatív törzs elutasította az autisták, illetve a súlyos értelmi fogyatékossággal élők hozzátartozóinak...
(Forrás: index)
--
2020.11.22.
Csapó Benő: Évekig tarthat behozni a diákok lemaradását, amit a távoktatás okoz
Csapó Benő, az SZTE Neveléstudományi Intézetének egyetemi tanára szerint a tavaszi távoktatás miatt Magyarországon is van lemaradás, és bár pontos eredményeket csak 2–3 éve múlva kapnak...
(Forrás: szeged.hu)
--
2020.11.21.
Tantermen kívüli digitális oktatás. Braun József írása
2020. március 12-én az a sajátos és – csak különféle katasztrófák idejéről ismerős – helyzet adódott, hogy egyik napról a másikra, péntekről hétfőre sutba kellett vágni szinte...
(Forrás: Tani-tani online)
--
2020.11.21.
A gyermekeknek joguk van a szeretetteljes élethez
Az ENSZ Közgyűlése 1959. november 20-án fogadta el a Gyermekek Jogairól szóló Nyilatkozatot. A dokumentum megfogalmazta többek között az állampolgársághoz, a névhez, vagy az oktatáshoz...
(Forrás: Magyar Nemzet)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep