Családi hétvége

A sokadik. Mert a gyerek, a bentlakó is, elsősorban a családjához tartozik. Őt ott ismerik legjobban. A gyengénlátásból fakadó nehézségekre pedig, korosztályos összefüggésekben, nekünk van a legtöbb rálátásunk. Eljönnek szülők, nagyszülők, testvérek, mi pedig megszervezzük a játékot, a beszélgetéseket, az előadásokat és a konzultációs lehetőségeket szemészeti állapot, segédeszköz-használat, pszichés nehézségek kapcsán.

Ez a hetedikeseké volt. Tematikája a pályaválasztás. Alapanyaga a megelőző évek tapasztalata. Mely iskolák alkalmazkodnak sikeresen tanulóink látásához, támogatják őket az érettségihez, a további tanuláshoz vezető úton. Rá kellett jönnünk, tapasztalataink vannak, de érvényességüket elfújták az őszi szelek. A szóba jöhető iskolák egy része maga sem tudja, áll-e majd még másfél év múlva, s ha igen, kiket fogadhat majd, milyen képzést kínálhat nekik. Azt már igen, hogy a sajátos nevelési igényű tanulókra nem jár többlettámogatás. Ha vállalod, oldd meg! Öngondoskodás az állami szférában: magad uram, ha szolga vagy.

Aztán a kérdések. Azonnaliak, amelyekre nem egyhamar lesz válasz.

Miért vették el az emelt családi pótlékot? Hiszen nem javult, hanem romlott a látása. Mondjam nekik, hogy úgy jártak, mint Kisszelmenc és Nagyszelmenc. Maradtak, akik voltak. Maradtak, ahol voltak. Mégis a határon túlra kerültek. Nem jár az emelt családi pótlék. Kell félévente az új szemüveg.

Kellene a drága elektronikus nagyító vagy a lassú, nehezen olvasható kézírást kiváltó laptop, mert az iskolának már nem lesz rá pénze. A szülőnek se. Mert ezek a gyerekek zömmel átlagos vagy az alatti jövedelmi viszonyok között élő családok gyermekei. Mi maradt? Semmi. Mert minden más kedvezmény ahhoz kötődik, hogy az emelt családi pótlékra jogosult-e valaki. Beszélgetni lehetett, beszélni azonban nincs miről.

Sebaj. Megbízható forrásból tudjuk, a Nemzeti Pedagóguskar elnökétől is, hogy szakmunkásokra nagy szükség lesz ebben az országban. Azt pedig az munkaegészségügyi előírásokból, hogy a legtöbb szakma esetében kizáró ok a gyengénlátás. Ami marad, szőnyegszövés, fonottbútor-készítés, elemi szintű informatika, nem piacképesek. Tömegesen semmiképpen.

Mi maradt? Nem tudom. S ha nem tudom, hogyan adhatnék tanácsot, miről konzultáljunk? Tudom, az élet állandó változás, s így alkalmazkodást igényel. A lehetőségek elvételéhez, a semmibe futó általános iskolai évekhez lehet-e alkalmazkodni. Kell-e? S főként – szabad-e?

Szabó Anna