Kopogás az ajtón

Kopogás az ajtón. A „szabad”-ra sem lép be senki. Kinyitom. Nem hiszek a szememnek. Gyakran eszembe jutottak, de már egy ideje csak úgy, mint akikkel végleg megszakadt a kapcsolat. Helyes, rózsásarcú, csücsöri szájú, kicsit pocakos fiú volt, mikor először találkoztunk. Rögtön egy teljes hétre. Akkor még fontos volt neki a Mikulás. Alkudoztak velem a társával együtt: Ugye, az ünnepségen ők is, vendégként is… Persze, de akkor utána vesszük nyakunkba a várost. Már sötétben és hidegben. Nem baj, nem baj, de a Mikulás… Ha nektek nem baj, hát legyen úgy.

Délelőttönként a számítógépet nyúztuk. Beszéltettük, hogy ne kelljen reménytelenül nézni a képernyőt. Lényeget emeltünk ki, szerkesztettünk szövegekből vázlatot, kerestünk az interneten, rostáltuk a találatokat. Megtanulta. Ügyes volt, gyors felfogású és végtelenül akart.

Aztán egyszer csak eltűnt. Évekre. Az édesanyja is. Aki döntési helyzetek esetén korábban fel-felhívott telefonon. Nem tanácsot kért, csak szempontokat, amikre ő esetleg nem is gondol. Értesültem egy lehetőségről, roma fiatalok számára. Akkor én hívtam őket. Apának meséltem a részleteket. Apa roma. Apa asztalos. Épületasztalos. Dolgozik hétből hét napot, a családjáért. Anya nem roma. Ügyes kezű női ezermester. Dolgozik hétből hét napot a családjáért. Kis falu, munkahely nincs, aki dolgozik, önmaga munkáltatója. Nincs munkaidőkorlát, nem fizetik a túlórát, nincs fizetett szabadság, nincs betegállomány. Feladat van: a fiút és nővérét fel kell nevelni. A nővére kolléga lesz. Gyógypedagógus. Fizetősön kezdte, már államira jár; a tanulmányi eredménye lehetővé tette. Szép, kreolbőrű, csillogó feketehajú lány.

Most pedig itt áll a fiú. Édesanyjával. Nyújtom a kezem.

– Hát meg sem ölel?

Miért ne – gondolom , ha te így szeretnéd, bár inkább vagy felnőtt férfi, mint a kiskamasz , akit ismertem. Átölelem. Kapok két csattanós puszit. Anyától is. Tisztázzuk, hogy én hivatalosan már nem, de persze, bármikor, ha… A lehetőségeket, a továbbtanulást boncolgatjuk.

A végén óvatosan megemlítem, hogy már nem reménykedtem viszontlátásban. Utalok rá, hogy sejtem, mitől volt a hosszas szünet.

– Igen, összevesztünk az apjával. Akkor. Nem akarom, hogy a romasághoz bármi közük legyen.

Hümmögök, hiszen nem az apja vagyok a fiúnak, s valahogy talán velem is megszakadt a kapcsolat. Amibe beleszületett, ahhoz pedig köze van. Akaratlanul is.

– Hogy hozhatta szóba előttem? Nekem? A gyerekeimnek nem lesz közük semmihez, amit a roma származásuk miatt kaphatnának.

– Nekem tájékoztatnom kellett Önöket a lehetőségekről, az Önök kezében pedig ott voltak a döntések.

Horkant még dühösen néhányat, aztán biztosít róla, nem haragszik rám. Nem rám haragszik. Mikor megtudom, a hajnali vonattal jöttek, reménykedem, az emberre se annyira, hogy… korábban mindig autóval hozta őket. Az apró egymásra nézés, ami az apát firtató kérdésre adott válasz elé szorul, szintén rosszat sejtet. Nem derül ki, mi a helyzet. Kérdezgetnek, jó-e most nekem ez a munkakör.

– Jó – felelem, az osztályomtól megszokott semmitmondó tömörséggel.

– Búcsúznak, mert hátam mögött tombolni kezd az osztály, amelyben helyettesítek. Újabb, emberes ölelés. Csak úgy ropognak a bordáim. Elmennek.

Én meg odafordulok, ahol már csak a tárárá-bumsztiré teljesíthetné ki a hangulatot. Míg a kicsire csukódott oktatóprogramok ablakait nyitogatom, s korholom őket a korábbi hangerő miatt, szomorú vagyok. Megszenvedett tudásom, hogy ha szeretném megállni a helyemet, nem téphetem ki a gyökereim felét. Sőt, más sem teheti velem. Büntetlenül.

Szabó Anna