Fiam naplójából

Anyám mindig több gyertyát égetett. Rohangált köztem, az iskola, meg a kultúrház között. Éjjel élt, mikor már csend volt, olyankor nadrágokat szabott vagy pulóvereket kötött, azt hiszem a sok rohangászás után ez volt az ő igazi világa. A csend, a magába fordulás. A gondolkodás ideje.

Fél éves voltam, mikor bölcsőde híján anyám dajkaságba adott Margit nénihez, aki igazi vénlány volt, nyugdíjas is már, de legalább közel lakott hozzánk. Tőle tanultam az első versikét: Cica fogott egeret, játszott vele eleget, utoljára megette… Ültem a gyerekszoba és konyha közötti ajtótokba szerelt hintámban, és elkezdtem mondani: Cica fogott egeret… Anyám mosogatott éppen, alig figyelt arra mit gajdolok, aztán hirtelen megállt. Nézett rám, és sírni kezdett. Majd nevetett és összepuszilgatott.

Akkoriban az életem cseppet sem hasonlított a többbiekéhez. Testvérem nem volt, korombeli játszótárs is alig akadt az utcában, a „nagyok” kegyeltje lettem. Vittek pecázni a búzatáblába, stikában fölültettek a motorjukra, s ha ők nem jöttek értem, hát mentem én hozzájuk. Kapu nem jelentett akadályt, ha fölül nem tudtam kimenni, hát kiástam magam alul.

Aztán az öregek…. Tudtam én beszélni a nyelvükön, elhalmoztak minden jóval. Az öregemberek hozták a gyümölcsöt, az öregasszonyok versengve a süteményt.

Iskolába kerülve anyám lett a tanítóm. Furcsa volt. Reggel még a vállába fúrtam a fejem, délelőtt meg ott egrecírozott a többiekkel együtt. Sokan irigyek voltak rám, csak én tudtam, hogy anyámnak már néha nincs kedve délután is mindig mosolyogni, hogy ő is elfárad.

Egyszer úgy éjjel fölébredtem, és anyám a konyhában ült. Mikulásokat vágott ki papírból, megfestette őket, majd összeragasztotta, hogy álljanak. Elhűlve néztem. Másnap mindenki padján ott állt a kis mikulás, benne szaloncukor és egy kis levél. Mindenkinek mást és mást írt a Mikulás. Nekem is. És én tudtam, tényleg a Mikulás tette oda.

Az állatok mindig körülvettek gyerekkoromban. Először csak kutyánk volt, majd innen-onnan hozzánk csapódott egy-egy macska is.

Aztán anyám kitalálta, hogy legyenek igazi háziállataink is. Apám a szemöldökét huzogatta, de végül épített egy ólfélét, deszkából. Igazi vörös csirkéket vettünk, nem azt a nagytestű fehéret, aminek állítólag se íze, se bűze. A következő évben – talán május tájékán – megjelentek a kacsák és a libák. Kicsik voltak, sárgán pelyhesek, és az előszobában egy-egy kartontobozban várták, hogy jobbra forduljon az idő.

Június körül apám szerzett egy nyulat. Nem nyuszit, nyulat. Anyanyulat, aki már vemhes volt.

Telt a nyár. Kutyánk már nem volt. Hiányzott. Kaptunk egy kis pulit, Basának neveztük el. Szeleburdi kis kölyök volt, de egyben vad is. Talán még emlékezett rá, hogy az anyját széttépte a többi kutya ott kint a disznótelepen.

Ebbe az idilli csendbe robbant bele hirtelen apám nagybátyja Kanadából. Nagyhangú, nagyétkű, és nagy torokkal megáldott igazi életművész volt. Eredetileg a nagyanyámhoz, a nővéréhez készült, de a régi sérelmek két nap alatt kiéleződtek, így aztán nálunk vert tanyát. Sok mindent nem értettem a dologból, de az életünk fenekestül felfordult. Örökké úton voltunk. Látni akart mindent, ami emlékeztette valamire. És enni. Igazi magyar ételeket.

Akkoriban anyám és apám veszekedni kezdett. Jóska bátyánk ki akart vinni bennünket Kanadába. Nem volt gazdag, de Kanada mégiscsak Kanada. Több a lehetőség. Anyámnál süket fülekre talált. Nem tudom, mi lenne most, ha akkor…

Jóska bátyám fölfedezte a szépen gömbölyödő libákat a kertben. Gusztusa támadt egy kis libapecsenyére. Akadálya nem lett volna a dolognak, hiszen a rokon mégiscsak rokon, csakhogy a libák a mi libáink voltak. Szó szerint. Mind az ötnek neve volt. Márton, Lujza, Klotild, Sára, Marcsa. A Márton név egyértelmű volt, a többi meg jött magától. No most melyiket? Anyám mondta, amelyiket akarja, csak ő ne legyen jelen, amikor…

No az öreg beült a kocsiba, majd megjelent néhány óra múlva egy tisztított egész libával. Hogy honnan hozta máig sem tudom. A kanadai kivándorlásról pedig onnantól kezdve szó sem esett.

Pfeifer Erzsébet