2016. augusztus 3. szerda, 14:27
Remény az életre – 2. Állomások 1.
Anyám elköszönt, és elment. Sírtam… Este, miután lefeküdtünk, a párducomat szorongatva aludtam el úgy, hogy közben egy szót ismételgettem: anya. A sors fura fintora, hogy a párducom mellkasára az volt írva, hogy "Szeress engem!". Ragaszkodtam a párducomhoz, nevezhetjük ezt szeretetnek. Közben pedig úgy éreztem, engem nem szeret senki (H.R.)
Iskolába kerülve anyám lett a tanítóm. Furcsa volt. Reggel még a vállába fúrtam a fejem, délelőtt meg ott egrecírozott a többiekkel együtt. Sokan irigyek voltak rám, csak én tudtam, hogy anyámnak már néha nincs kedve délután is mindig mosolyogni, hogy ő is elfárad. (Pfeifer Erzsébet)