OFOE Filmklub – Sráckor (Boyhood)

Az OFOE Budapest Filmmel közös filmklubjának következő találkozója március 3-án, 17.30– kor lesz a Kino Caféban (Szent István krt.16.). Jegyár: 700 Ft

Ez alkalommal  a 2013-ban készült Sráckor című amerikai filmet nézzük meg. Rendező: Richard Linklater. A film a Berlini Filmfesztivál Ezüst Medve- Díját kapta.

A film utáni beszélgetést Peer Krisztina vezeti.

A Sráckor eleddig példátlan filmes kísérlet és egyedülálló mozis élmény. Olyan fikciós dráma, amely ugyanazt a néhány színészt követi egy 12 éves időszakon át, 2002-től 2013-ig, ily módon a filmben megtett páratlan utazás egyszerre nagy ívű és intim, végigvezet a gyermekkor életörömén, a modern család mindent megrendítő változásain, és magán az időn. A film a 6 éves Masont (Ellar Coltrane) követi az ember életének legradikálisabban változó évtizedén át a családi költözések, viták, házassági kudarcok, újra házasodások, új iskolák, első szerelmek, elvesztett szerelmek, jó időszakok, ijesztő időszakok, és a szívfájdalom és rácsodálkozás állandóan lüktető keveredésének ismerős kavargásán keresztül. Ám a végeredmény kiszámíthatatlan, ahogy az egyik pillanat a másikba szövődik, így adva ki a felnövésünket formáló események mélyen személyes élményét, és életünk állandóan változó természetét. (Forrás: port.hu)

Részletek filmkritikákból

Legalább annyira monumentális filmes vállalkozás a maga kategóriájában a Sráckor, mint tizenöt évvel ezelőtt A Gyűrűk Ura volt. Az év eddigi talán legjobb és legfontosabb mozija a különböző műfajok közötti egyensúlyozás mellett olyan sok gondolatot közvetít, hogy azok megemésztésére a 166 perces játékidő többszöröse sem elég.

Az egész történet és minden karakter annyira életszerű, hogy számomra egy idő után egyre nehezebb volt fikcióként viszonyulni a filmhez. A rendező pedig mintha szándékosan erre játszana rá azzal, hogy sokszor beemel következmények nélküli párbeszédeket a történetbe. A néző és a történet közötti kapcsolat ezáltal fokozatosan átalakul a néző és az élet közötti kapcsolattá. Meggyőződésem, hogy a Sráckor közönségének döntő része úgy viszonyul majd a filmhez, ahogy az élethez –lesz, akit szomorúvá tesz, mást pedig elégedetté vagy aktívvá. Mindenképpen mellbevágó élmény végigkövetni Mason gyerekkorát, mert az élet determinizmusát olyan erővel mutatja be a film, hogy egy ponton Mason meg is kérdezi apját akkor mi értelme?” Nem kap rá választ a szülőtől, talán nem is adhat, bár a rendező ad nekünk kapaszkodót a lezárással. (Tóth Nándor Tamás: Monumentális művészfilm – Sráckor, Filmtekercs)

Az első jelenetekből kiderül, hogy a valahol Alaszkában kavaró kalandvágyó apa (Ethan Hawke) híján az anya (Patricia Arquette) egyedül neveli Masont (Ellar Coltrane) és Samanthát (Lorelei Linklater). Ahogy az évek telnek, úgy változnak a szereplők és a színészek – és ez a film egyik legérdekesebb élménye. Nagyon megrázó ugyanis megfigyelni, hogy nem csak a gyerekek, hanem a felnőttek esetében is mennyire szakaszosan telik az idő. Néha egyik évről a másikra alig észlelünk változást, aztán pedig hirtelen óriási a különbség, aztán megint stagnálóbb időszak következik. Azért fontos ez, mert így nem csak a Linklater által kitalált szereplők életét követhetjük végig, hanem valamiképpen bepillanthatunk a színészek sorsának alakulásába is. Anélkül, hogy tudnánk a kapcsolódó valós eseményeket, a test formájának módosulásai, a ráncok mélyülése, a hajviselet változásai egy szereplőkön és fikción túli, valós élet nyomaiként is jelen vannak. (Gyenge Zsolt: Az életnek nincs csattanója, Origo)

Talán filmben sohasem telt ennyire szervesen az idő. S mindeközben nagyon sok dolgot látunk az amerikai (és nemcsak) társadalom változása margóján: az anyuka az emancipálódó, 2-3 férjet is elfogyasztó, dolgozó, értelmiségi új nő archetípusa lesz, akiről nehéz elsőre eldönteni, hogy inkább karrier- vagy inkább család-centrikus. Az apuka ugyanazt viszi tovább, mint amit kapott: az apa nélküli nemzedékből sem lesz jó apa, későn érik be, de végül mégiscsak „meghunyászkodik”, új családot alapít, kezdeti liberalizmusát és autóját savanyú arccal cseréli „igazi”, texasi keresztény értékekre (de csak papíron) és soküléses családi kocsira. És hát a legfontosabb, a gyerek. Látunk szinte mindent és mindenkit, ami és aki hat rá, egy igazi földhözragadt amerikai környezetben próbál felnőni (olyanban, amit nem látunk a hazug sitcomokban és a multiplexek családi vígjátékaiban), ráébred a világra, kísérletezik, megkóstolja az életet, dolgozik, szerelmes lesz: cseperedik. Elsős korától egyetemi gólyaévének legelejéig szemlélhetjük, hogy miképp bimbózik gondolkodása, miképp reagálja le a világot, s megkapjuk azt a megnyugtató érzést, hogy minél inkább különbözünk, annál inkább egyformák vagyunk. Egy generáció posztergyereke lesz Masonből, de nem a sztárkultuszos értelemben: egy szaggatott körvonal, ahova magunk vagy gyerekeink fotóját illeszthetjük be. Közelről színesnek tűnik, távolról viszont szürke: mint Mi, mindnyájan, ha tömeg vagyunk. (Jakab-Benke Nándor: Négyszáztizenkét csapás, Filmtett)

Tizenkét évig forgott, hogy a cselekmény közben felnőhessen a főszereplő fiú. Közben Ethan Hawke megkomolyodott, Patricia Arquette meganyukásodott. Ettől szép a Sráckor. A Boyhood olyan, mint a kukkolás. Belenézünk egy család legintimebb pillanataiba, ott vagyunk akkor is, amikor komoly bajok történnek, de ott vagyunk az egyszerű pillanatoknál is. Ott vagyunk a mostban. Mert hiába szalad veszettül az idő a szereplőkkel, valahogy mindig a mostban vagyunk, nem a múltban, és erre a film utolsó sora is masszívan emlékezteti az embert. Nem az ember ragadja meg a pillanatot, hanem a pillanat ragadja meg az embert. (Ilyet még tényleg nem láttál, player.hu)