Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete
2015. április 26. vasárnap, 11:48

Ez történt a Digitális nemzedék konferencián

Menekülés és átélés az újmédia korában

Engem mostanában – legalábbis az IKT-világot is átélő társadalmi lényként – az érdekel: ki az, aki fejlődni, fejleszteni, kommunikálni, idomulni és másokat idomítani akar a nevünkben. Tényleg önmagunk (mi) vagyunk-e ezek, egyenként – vagy ezredéveken keresztül szépen, kulturáltan felépített hamis tudatunk, akinek egyetlen célja önnön reprodukciója? Én az utóbbira tippelek. A különbség a kettő közt? Vannak titkos turistajelzések, amelyek mentén egész jól eligazodhatunk. Például az, hogy míg önmagunk átélni és tanulni szeret, hamis tudatunk hálás, ha tanítják és eligazítják. Mostanában új szelek fújnak az oktatásban, partneri, motiváló szelek, így ezt a hálát immár szeretett digitális eszközeink felületein, a Web 3.0 önkép-hálózatának jelrendszere szerint adjuk és fogjuk fel, osztálytermek százaiban nap mint nap. (Más termekben maradtak a régi formulák.)

Az analitikus kultúra fennmaradását mostanában fenyegető holisztikus világmodell valójában nem modell, hanem maga az átélés. Az IKT-eszközök eredetileg az átélés virtuális terét nyitották ki teljes generációk előtt (hogy szándékosan-e, az más kérdés: nem hiszem), s mivel addigra nem maradt egy talpalatnyi szabad hely sem az addig ismert térben (a valóságban), az átélni vágyók a virtuálisba menekültek. Mostanában ezt a virtuális teret ugyanúgy megszállja az oktatás világa, mint korábban mindent, amihez csak hozzáfért. Az oktatás onnan ismerhető fel, hogy sosem jó neki, ami van, mindig többet vagy jobbat akar. Azt akarja, hogy mást csinálj. Megszáll egy valóságot, és elkezdi magyarázni. (Azért, hogy nehogy átélhesd? Lehet.) Mostanában a gyerekek által használt infokommunikációs felületek és érzékletek után nyúlkál, miközben még mindig a legtermészetesebb hangon beszél tanítandó diákokról. Akik sajnálatos módon önmaguknak születtek, s hamis tudatuk még nem elég fejlett ahhoz, hogy önként, motiváció nélkül legyenek hálásak a tanításért.

Persze, hogy mindez túlzás. De ha kicsit nem figyelünk oda, önmagunkat – az átélni és tanulni szeretőt – hagyjuk figyelmen kívül a technológiai fejlődés kínálta eszközök oktatási használhatóságát és hatásait kutatva… Valljuk be: nem akarjuk-e ezen eszközökkel is pontosan ugyanúgy eligazítani és tanítani, mint régen? Nem akarunk-e motiválni, azaz „azt tenni vele, hogy akarja, amit mi akarunk”? Kultúránk nem egy erőszakos örökség-e, amely énünk minden kis zugába bejogászkodja magát – mi pedig örömmel továbbítjuk tartalmait okoseszközeinkbe, hogy aztán az iskolában megtanítsuk a gyerekeknek, hogy az együttlétezésünk csak egy szerepkör csupán, melyben – ha sikeres a diák, sikeres a tanár – akkor minden rendben van, máskülönben viszont nincs rendben?


Előadás a konferencián

Itt jön a kapcsolat a kisfilmekkel. A 2015. évi Digitális Nemzedék Konferenciára három videokisfilmet hoztam, melyek egy 2010. évi nyári táborban készültek az én vezetésemmel, 2-5. osztályos gyerekekkel. Mostanában tűnt csak föl számomra, hogy ezek a filmtervek valahogy a fenti kérdéseket firtatják. A Z-generáció gyermekeivel táboroztunk, a filmekben is ők szerepelnek, ez fontos – noha ez akkor eszünkbe nem jutott volna. Hogy Z. Én nem törődtem azzal külön, hogy a gyerekek kütyükben élnek – én azért hoztam a terveket, mert előtte vívódtam a megszokásokkal, az önáltató, iskolás szagú művészeti tervekkel. Haragudtam ezekre, mert beszéltek bennem, és úgy éreztem, nem mondanak igazat. Érdekes, hogy csak évek elteltével jutott eszembe, hogy lehetnék egyszerűen bátor is. Amatőr vagyok, sosem akartam más lenni. Intuitív, egészleges alkotói pillanatokban, egészben érkező belső képek nyomán, a lassúság, a mozdulatlanság, a belső csend szabadság-pilanataiban, a okok és okozatok stratégiakényszerrel hipnotizáló logikájától való megszabadultság ritka állapotaiban születtek meg a filmnovellák. Kezdjünk el igazat mondani, gondoltam, és valahogy nagyon izgalmas lett az egész. Leleplezni a hazugságokat, hogy az életben szerepelünk csupán – nem önmagunkat éljük. (Ahogy az okoseszközökben nem önmagunk tükröződik, hanem hamis tudatunk. Ezért a demonstráció, meg mert szeretem, amit csináltunk.)

Nyilvánvaló, hogy tartottam tőle: a gyerekek nem éreznek majd közösséget a felajánlott térrel. Nem így történt. A gyerekek a legtermészetesebb módon élték azt – aztán csináltak mást. Fantasztikus, egészleges jelenlétet produkáltak a kamera előtt – utána folytatták azt, ami szoktak. Értették a teret.

Pedig a filmtervek jellege önmagában gesztusértékű volt. Nem vették figyelembe az obligát vidámság (képzelt) elvárását, nem tematizálták „a gyerekek mindennapjait”, nem kapcsolódtak tananyaghoz, és nem voltak sem „érdekesek”, sem „mozgalmasak”. Nem tudtam előre, hogyan fogadják majd. Amit biztosan tudtam, hogy felvállalom a projekciót. Igen, bevetítem a gyerekekkel közös munkába saját vívódásaimat és kérdésfeltevéseimet – és tudok róla, hogy ezt teszem, mert azt gondolom, hogy ők is tudnak a vívódásokról magukban. Gondoltam, ha elhajtanak a pitlibe, hát elhajtanak. Fölolvastam nekik a terveket, és egyszerűen úgy viselkedtem, mint akiknek közös tudásuk van. Nyíljon meg az átélés lehetséges tere, ha akarják. Mert csak ennek a térnek zártsága illetve nyitottsága számít. Kevésbé az, hogy mit élünk át. Nem sokat ér forma és tartalom. A tér számít. Csináljunk egészleges élményeknél tovább nem magyarázgató filmeket. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak olyanokra, amiket tényleg megcsináltunk.

Szinte nem is tettem semmi lényegeset. A tervek, szövegek csak átjöttek rajtam, leírtam őket, alig javítottam magam, elolvastam a gyerekeknek, mindig volt a figurákra jelentkező, egyszer válogattunk is öt percig. Megszereztem a helyszíneket, drótoztam, gesztikuláltam, állítgattam, hálás voltam az öltöztetői és egyéb segítségért, és éltem a teret, leszúrtam a kamerát, és fejemben a már összevágott film élmény-képzetével, finoman figyeltem a flow darabkáit. Hogy hosszas utómunkákat végeztem, az a muszáj-rész, a pénzhiány, az amatőrség velejárója néha. Másfelől az utómunka a teljes figyelem, a myélséges átélés és a tudatos fölmutatás munkája. Mert azt mondják, nem elég ott lenni, látszani is kell.

És most a kisfilmekről pár szót, külön:

A Szerenád (2.46) színes, szöveg nélküli jelenet.

Zebegény egy üres telkén forgattuk, kb. három óra alatt. Ártatlan játék, amely talán arról szól, hogyan üti agyon az egymással játszott hétköznapi szerepjáték a valóságot. Egy szerep legyőz egy másikat, egy valódi élőlény pedig – noha úgy tűnik, nem harcolt semmiért – belehal mindebbe. Végig úgy tűnik, hogy tudjuk, ki az, aki átél. De tévedünk. A kamera rezdüléseket, fölismeréseket figyel és talál – ezek mentén mesél. Az arcjátékot, a minimalista mozdulatokat ma is nagyon szeretem újranézni. A forgatás történetében nincs semmi különös. Meleg volt, a nap hol kisütött, hol felhők mögé bújt, Dalmának hőemelkedése volt, de kapott Rubophent, Norbi pedig egyszerűen türelmesen és figyelmesen dolgozott. Ma is ugyanúgy köszönöm kitartásukat.

A Csend (9.32) fekete-fehér filmetűd a maszkok mögötti embergyerekről, akinek önön maszkjává kell válnia. Vagy: szélsőségesen realista költemény a maszkoktól való szabadulás lehetetlenségéről. A filmbéli három gyerek (lehetne egy is vagy tízezer) először még motyog, de aztán végleg elhallgat. A belső beszéd és az elnémulás váltókapcsolója a kisfilmben a három gyerek találkozása. Nagyon pesszimista játék ez, ezért nézzük szürke fényfátyol mögül, és hallgatjuk zenekísérettel. Mert van, amiről beszélni kéne, és van, amiről szabad. Utóbbi pokoli szigorúsággal fejbe, szívbe és gyomorba írva. A kisfilm-készítés azért jó, mert eljátszhatjuk, hogy szokásaink nem minden, amink van. Van például szemünk, fülünk egymásra. Ennek demonstrálásaképp a kamera és a mikrofon belülre pozícionálja magát: meghalljuk (és értjük), ami máskülönben néma, és jótékonyan nem halljuk (és nem értjük), ami egyébkor gyors, frappáns kommunikáció. Hogy melyik közülük a csend, vagy jelen van-e egyáltalán, az a legvalóságosabb emberi kérdés. (A hamis tudat minden cirkuszi hiedelmét digitális énné transzformáló IKT-korszakban különösen. Nézd meg a Facebook-porondot, a milliónyi szomorú bohóccal.)

Jó kis tábori program az ilyen videókészítés, nem? Nagyon könnyedén jött létre az anyag, ez volt a legegyszerűbb munkánk. A szöveget nagyjából 40 perc alatt vettük fel a szálláshely egyik szobájában. A dráma és teljesíteni akarás nélkül átélt szövegmondás levett a lábamról, épp a miatt, ami hiányzott belőle! A gyerekeket szinte egyáltalán nem kellett instruálni, a filmben első vagy második fölvett verziójuk hallható. (A hamisénekes részt apróra vágni kellett az én utólagos változtatásaim miatt, ez más ügy.) A teljes egészében improvizáción alapuló zene a szövegek hangulata után készült, a szövegeket nem újrahallgatva, az egyes dallamok néhány pillanat kivételével véletlenszerűen találkoznak egyes képsorokkal. A képeken Zebegény utcáin és a helyi iskola aulájában készítettük. A filmen semmilyen színészi játékot nem látunk a gyerekek részéről, és semmilyen átszellemülést nem követeltem meg tőlük, és a szövegeket feolvasó-feléneklő Daninak, Lillának és Dávidnak nem írtam elő, hogy mivel mit fejezzenek ki. Egyszerűen fölvettem, amit csinálnak, legfeljebb annyit kértem, hogy legyenek halkak, beszéljenek maguknak, motyogjanak, ha kell, ahogy jólesik.

Az Elmész helyettem? (7.58) Jim Jarmusch Kávé és cigaretta c. filmje első jelenetének újragondolása.


A film szereplői: Baranyai Kata és Karvai Dániel

A gyerekek ugye nem kávéznak és nem dohányoznak – legyen tehát víz és legyen pogácsa. Egy fiú ül egy étterem kis belső teraszán, pogácsát eszik és csuklik. Jön egy lány, akit „zavar a nyüzsi”, és leül mellé. Végül egyikük elmegy a fogorvoshoz. A kisfilm önmagáért beszél, egyszerűen nem tudom leírni, hogy „miről szól”. Valószínűleg a szerepek esetlegességéről – sokkal mélyebb és evidensebb emberi kapcsolatok javára.

Katát és Danit több jelentkező közül választottuk ki közfelkiáltással, kb. öt perc alatt. Én semmilyen instrukciót nem adtam, csak megbeszéltünk egy időpontot, egyeztettük a kellékeket, a gyerekek pedig maguktól félrevonultak gyakorolni, mint később megtudtam.

A kisfilm valódi csodája szerintem a két gyerek ezernyi finomsággal teli jelenléte, halk, lassú hangulatú, megdöbbentően hiteles játéka. Én a magam részéről soha nem láttam még ilyet gyerekektől. A játékuk nem fesztelen, hanem olyan, mintha egy az életben játszott szerephelyzetet – az egymást nem ismerők kínosan lassú, vontatott, de emögött valami nagy nyugalmat is sejtető kommunikáció helyzetét – pakolnának ki a kamera elé, és élveznék, hogy ezt úgy élhetik át, hogy nem kell most mást akarni. Nehéz megfogalmazni, mindig áramlásként élem meg, amikor nézem.

Egy negyedik kisfilmet is ideteszek, bár ezt a konferencián nem mutattam be. A Négy három kettő egy (6.40) szorosan hozzátartozik a fenti utóbbi kettőhöz, azokkal alkot egységet, a sorozat első darabjaként. Különlegessége, hogy egy vágatlan snittben készült. Egyértelműen a legnyomasztóbb, legprovokatívabb kisfilm, amit a táborban készítetünk. Alapötlete az iskolai közösségi szolgálatról szóló első hírek nyomán pattant ki a fejemből, kis gonoszkodásképp. Négy gyerek ül egy romos fal mellett, kukákból túrt koszos, szakadt, ruhákban, kidobott csirkecombot szopogatva vagy az orrukat szívogatva. Egyszerre az egyikük föláll, és megkérdezi a többeiket: „Mikor lesz már ennek vége?” A jelenet utolsó mondata: „Hát ennyit a Kitti ötöséről”.

A szereplő lányok maguk vállalkoztak a feladatra, és ez volt időben az első kisfilm, amelyet fölvettünk a táborban. A helyszín az árvíz által szétrombolt volt zebegényi iskolaépület volt. A jelenetet beöltözés, berendezés és némi szövegmemorizálás után hétszer vettük föl, a végső, kiadott kisfilm az utolsó verzióból készült.

Ha a kisfilmjeink a jelenlétről szólnak, akkor a Négy három kettő egy teljes egészében: az. Jelenlét a maga fizikai valóságában: a jelenet megmutatja, mire (is) képesek a gyerekek, amikor övék a tér.

Veszprémi Attila

3 üzenet

  1. jborjan szerint:

    Ilyet még nem pipáltam, hogy a kultúra erőszakos örökség lenne. Akkor Ön nem tiszteli a nagypapát, a papát, az óvónénit, a tanítónénit, az egyetemi professzorait, úgy kategorikusan senkit. Akkor erőszakos cselekedet, amikor megetetnek a tejbegrízzel. Erőszak volt, amikor nem engedték a szüleim megölelni a forró tűzhelyet. Ennek a gondolatmenetnek semmi köze az IKT-hez. Én nagyon örültem, amikor a mérnöki ismeretek erőszakos örökségét erőszakosan adtam át tanítványaimnak az egyetemen. Azt hiszem, az Ön erőszakos örökség előadása is maga az erőszak, bár nem ennek szánta.
    Egyszer az a baj, hogy az Y nemzedék saját utakon jár, és a gond, hogy a pedagógus hogyan kövesse, máskor meg ne erőszakoskodjunk a kultúra átadásával. Idős koromban át kell értékelnem az egész eddigi fejlődésemet, át kell programozni magamat. További sikeres "erőszakoskodást"

  2. Juli szerint:

    Kedves Borján Kolléga! Ezt alaposan félreérti, senki a világon nem erőszakoskodik itt. A szekció címét Gyarmathy Évával adták Attiláék, és a lényeget itt olvashatja el részletesebben. Nem muszáj vele egyetérteni, de esetleg meg lehet próbálni követni, megérteni ezt a gondolatmenetet itt.

  3. V. Attila szerint:

    Kedves tanár úr! Ez találó, ez a "kategorikusan nem tisztelni". Valóban: kategorikusan nem tisztelek senkit. Nem tisztelem a kategóriáját (nagypapa, óvónéni stb.), bár ezeket inkább szerepeknek hívom. Viszont mindüket egyként és egyenként tisztelem, szerep nélkül. És szeretem. Az esetlegesen másra rávenni akaró érzelmeimen vagy hosszan mesélhető belső történeteimen keresztül is. (Az nagy meló. Nem volt mindig így. Most is csak tanulom. És én is vagyok már lassan 40 éves.)

    Nem arról beszélek, hogy tagadjuk meg a kultúrát, hanem arról, hogy végre ismerjük fel, hogy az kultúra, és nem mi magunk. Egy kép a fejünkben önmagunkról és másokról, amely nem a másikra való mély figyelemből épül, hanem az emberiség eddigi történetéből. Izgalmas, színes, érdekes, de nem más, mint egy hamis tudat. És igen, sok erőszakot követünk el a nevében. Hogy miért, annak kulcsa pont a fel nem ismerés: az azonosulás. Nem tartjuk azt képnek: önmagunknak tartjuk. Ezért nem engedjük másoknak, hogy önmaguk legyenek: azt akarjuk, hogy akarják azt, amit mi (vagyis hamis tudatunk). Nem engedjük őket nem azonosulni saját hamis tudatukkal, és utóbbihoz bőven adunk muníciót. Úgy gondolom, erre a hatalmas erőfeszítésre épül egész kultúránk, így aztán természetes, hogy örökségét erőszakosnak mondom. Nem tudom, miért olyan kuriózum ez egyébként, a művészetek nagy része pl. pont ugyanerről beszél.

    Én pont azt állítom, hogy sosem egymással van baj, hanem ezzel a hamis tudattal. Ez nagyon lényeges. Én akkor ki felé vagyok erőszakos? Szerintem a hamis tudat felé.

    A forró tűzhely megölelésének megakadályozása pont ilyen: a másik hamis tudata felé irányzott erőszak. A gyerek hamis tudata azt mondja, hogy "az nem veszélyes". A hamis tudat ellen tesz, aki elkapja a gyereket, mielőtt megtörténik a baj, és nem a gyerek ellen. Csak hát sajnos ezt igen gyakran követi olyan szülői közlés, hogy "te nem vagy normális, kisfiam"! Ez a közlés már a valódi én felé erőszakos. Azonosítja hamis tudatának cselekedetével őt. Nem biztosítja arról, hogy "tudom, hogy ez csak a hamis tudatod, és nincs _veled_ semmi baj". Sőt, még közli is, hogy talán van. Ez a hipnotizálás. Ennek a betegítő aktusnak tízezer formája fordul elő az életben. Nemcsak szavakkal: jelekkel, mozdulatokkal, elhallgatásokkal, megfosztásokkal, büntetésekkel stb. Egész életen át tartó hamis énkép-alakítás. Ezzel szemben tiszta fejű ember az, aki tudja, hogy ki beszél, ki gondol, ki érez, ki cselekszik: ő vagy hamis tudata. (És ezt a másikban is látja.)

    Szerintem, ha szeretet veszi Önt körül, ha nyugodt, akkor felesleges lenne átértékelnie vagy átprogramoznia magát, lévén Ön valószínűleg mindezt tudja, sőt, könnyen lehet, hogy jobban érvényesíti a mindennapokban, mint én. És akkor csak a szavakat értjük máshogy.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Vissza
Sajtófigyelő
2020.08.10.
Lehet, hogy van kész forgatókönyve a kormánynak a tanévről, csak senki nem tud róla
Több forgatókönyvön is gondolkodnak az iskolák arról, hogyan is nézhet ki a következő tanév, azonban ehhez – többekkel folytatott beszélgetés alapján – támpontokat nem kapnak. A Nemzeti...
(Forrás: hvg.hu)
--
2020.08.10.
Szakok szűnhetnek meg a Szent István Egyetemen
Az agrár-felsőoktatásba 35-40 százalékkal jelentkeztek kevesebben, mint tavaly, míg összességében ennél kisebb arányban, 19-20 százalékkal csökkent a felsőfokú képzésekre jelentkező...
(Forrás: Népszava)
--
2020.08.10.
Szakok szűnhetnek meg a Szent István Egyetemen
Az agrár-felsőoktatásba 35-40 százalékkal jelentkeztek kevesebben, mint tavaly, míg összességében ennél kisebb arányban, 19-20 százalékkal csökkent a felsőfokú képzésekre jelentkező...
(Forrás: Népszava)
--
2020.08.10.
Közeleg az iskolakezdés, kész tervek azonban még nem nagyon vannak
A kormányzati döntésekben nem látok konzisztenciát, megtippelni sem tudom, milyen lesz a tanév. Semmilyen információnk nincs- nyilatkozta a hvg.hu-nak az iskolakezdés előtt egy Kelet-magyarorsz...
(Forrás: eduline)
--
2020.08.10.
EMMI-DÍJ? KÖSZ, DE KÖSZ NEM.
Az emberminisztérium tanmenetpályázata annyira kínos, hogy első körben csak röhögni lehet rajta. Viszont ha kikacagtuk magunkat, érdemes közelebbről is megnézni, hogyan emeli piedesztálra...
(Forrás: Ne dolgozz ingyen!)
--
2020.08.09.
Radó Péter: Katasztrófa, a magyar gyerekek negyede el fog bukni 10 év múlva
Ha viszont a mostani évezredben egyre inkább felértékelődő készségekre fókuszáló mérések eredményeit vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy problémamegoldásban vagy másokkal együttműk...
(Forrás: zoom.hu)
Címkék
agresszió civilek család digitális nemzedék együttműködés erkölcs esélyegyenlőség esélyek felelősség film filmklub generációk gyerekek gyermekvédelem hátrányos helyzet IKT integráció irodalmi mű feldolgozása iskola iskola és társadalom kapcsolatok kommunikáció konferencia konfliktuskezelés kreativitás kutatás könyvajánló közösség módszerek OFOE oktatás oktatáspolitika osztályfőnöki szerep pedagógus pedagógusok pályázat rendezvény szabályok szakmai szervezet szülő szülők tanulás tanár-diák kapcsolat tehetséggondozás társadalom történelem verseny virtuális kongresszus óraterv ünnep